Szalai Zsolt

Mogyorósi László: Ugyanaz a szépség

Metafizika, szerelem, plátóiság. De mindez olyan formakészséggel, já­tékos könnyedséggel, sajátos nyel­viséggel, hogy kijelenthető: Mo­gyorósi László kötete alapján nem tipikus elsőkötetes szerző.

A versek egy szerelem jobb híján (?) plátói létállapotait tükrözik, s közben az én útkeresése, önvédelme és önfeladása zajlik állandó reflexiók során, a rácsodálkozás és elfordulás folyamatában. Mogyorósi egyúttal bevezet, mintegy beavat abba a dif­ferenciálódási folyamatba, amely a tapasztalástól a fel- és átdolgozásig tart, ahogy az első ciklus és egyúttal a nyitóvers címe, az Entrée is jelzi. A költőiség problémája, az önkifeje­zés technikai kényszer(űség)e mindennek szükségszerű velejárója, hi­szen valamiből meg kell teremteni azt, ami, amilyen még nincs, „Re­konstruálni a technológiát, / titkos receptet szimatolni ki.”

A kötet felépítése is jelzi, hogy valahonnan az én alapjától, legmé­lyéről kapaszkodik felfelé, s keres egyetemességet, de legalább bizo­nyosságot. Így lehet, hogy az alap­szükségletek világából, biológiai funkciókból, folyamatokból, fizikai törvényekkel leírt, azokra visszaveze­tett életmegnyilvánulásokból építke­zik, ezekre alapoz. Mogyorósi vers­beszédét a természettudományos objektivitás igénye ugyanúgy meg­határozza, mint másutt a zene, külö­nösen az operák révén, hiszen kom­ponisták és az általuk létrehozott karakterek is szimbolikus szereplői a kötetnek. A megfigyelés, az analizáló műhelymunka eredményez olyan sorokat, mint „hiányzik belőlem a mobilitás / - szociális és lokális -, / csupán az időben mozgok / - tehe­tetlenségemnél fogva - / nyílegyenes vonalú, / gyorsuló mozgással.”

A plátóiság lexikája és A Kafka-unoka című ciklusok egy nő alakját rajzolják meg, s a szerelem szen­ved(tet)ő állapotát, ám mindezt többnyire külső, távoli, vagyis plátói nézőpontból. A versformák közben egyre összetettebbé válnak, a sza­badversek helyett szonetteket, sőt leoninusokat olvashatunk. Nem a virtuóz formakészség öncélú fitog­tatásaként, hanem a szépség diffe­renciáltabb, összetettebb megraga­dásaként; de az esztétikum felmuta­tása egyszersmind eltávolítás is, minekutána a plátói kiemelődik, ki­lökődik az énből. Ennek eszköze az irónia és a tárggyal való játék. A leg­többször előforduló leoninusba mint „komoly” strófaszerkezetbe ágyazott mondanivaló, tartalom a nyelvi humor, a tömegkulturális „szleng” miatt először idegennek hat, hiszen a nyugati líratörténet eme műformájában eleddig több­nyire nem szórakoztató, esetenként már-már gúnyolódó hangvételű al­kotások születtek. De a költészet mai, s e kötetnyi állása szerint mind­ez újítónak mutatkozik, mi több: élőnek. „Révület az acid partyn újra, korongoz a Martin, / elfog a randin a hév, feldob a funky, a rave” (Hedonis­ta és műkedvelő leoninusok és leoninus szurrogátumok) .

A kötet további érdekessége a Variációk Petőfi A Tisza című versének első és utolsó versszakára című sorozat, illetve a Vándor éji dala Tóth Árpád-­féle fordításának átköltései Koszto­lányi és Babits „koprodukciójában” vagy József Attilá-san, De találunk limerickeket és haikukat is, utóbbiak Vivaldi Négy évszakához készült Versenyművek.

Mogyorósi László kötete izgal­mas, eleven költészetet mutat, esz­köztárában és szemléletmódjában egyaránt, de ahogy a záróvers utolsó sorában áll: „vigyázz: ez több mint játék”. Az én felvérteződése az én és a másik viszonylatában megy végbe, ahogy a más (ik)ból visszaveszi, visszanyeri önmagát, hogy lehessen. Hogy legyen folytatás.

(Szépirodalmi Figyelő, 2006/ 6)