Vasárnap, hajnal
Szomorú-csendes vasárnap-hajnal. Vén galamb verdes tetves szárnyakkal a szétfolyt olajban az utca kövén.
Az élők bánatával próbált mosolyogni rám az álmából kilépő kedves. Nem sikerült. Pedig egy pillanatra a nap is kisütött, S egy megtévedt rigó is percre dalba kezdett. De ránk égette komor bélyegét a tudat; Budapest, 2005.
Nem menekülhetünk, mert végül is mik vagyunk?: Vajda János Ginái, égig-imádott csupasár-kurvák, idegen fészekbe féltve-ejtett kakukkfiókák, kebleken kígyók… Hangulat-ízek, színkeverékek, a pocsolyában tisztálkodó napfény. … és keblünkön is kígyók…
Bele kell törődnünk, nem zeng már fölöttünk angyali kar-dal; örökre ólmos az ég, s hogy mifelénk csak így jön el a hajnal.
|