rekviem -2008.okt.

Elkezdeni. Belevágni. Mert nem lehet csak úgy, előzmények nélkül. Mert meg kell felelni. Mert elvárják. Az emberek. Miért fél egy 11-12 éves gyerek önmagától? Miért kérdezgeti, hogy ki vagyok és miért érzi olyan idegennek a létezését? Mintha nem is én lettem volna. Valaki más, aki már átélte az élet összes szenvedését, de nem emlékszik rá, csak érzi ott belül, hogy szétfeszíti a bizonytalanság.

Már a gyerek is fél, tudja, hogy vége. Szépen lassan meghalunk, egyre fásulttabbá válunk, amint felnővünk. Egyre halványodik bennünk a gyermek. Előző évben még vártam, imádtam, s egyszer csak fájó közönyt érzek. A gyerek filmet néz, hajnalig fenn marad, játszik. A gyerek a dermesztő hidegben is örül a próbáknak, utána a meleg szobának. Örömmel tanul, majd izgatottan várja a semmiségnek tűnő kis ajándékot. A gyerek nevet, nem fáj neki az élet. Mindenre van ideje és minden ünnepet úgy vár, tervez, mint...ahogyan csak ő tud. Azután fokozatosan eltűnik belőle az az érzés és képtelen magyarázatot adni rá. Ez hogyan történhetett meg? Miért nem jön vissza? Miért nem érzem már ugyanazt, mint akkor? Pedig úgy akarom...annyira igyekszem. A gyermek gyönge, halál sápadt. Nem tudom feltámasztani.