5. fejezet - A herceg

 - Cloe! Kelj fel! A herceg most akar fogadni téged. Cloe! – hallottam Milo nyugodt hangját, amitől azonnal felébredtem.

 - Jaaaaj, ne már! Mennyi az idő? Mennyit aludtam? Tíz percet? – nyöszörögtem, miközben szememet dörzsölve kászálódtam ki az ágyból. Mikor már az ágy mellett álltam, akkor vettem észre hogy egy szál pólóban és bugyiban rohangálok.

 - Egy órát. Most tíz óra van, és a nagyapád vár. Hoztam neked ruhát is, de olyat amiben megjelenhetsz előtte.  – fordított pirulva hátat Milo, közben felém nyújtotta a ruhákat.

- Fúj, az ilyen ruhák általában szoknyások és tele vannak csipkével. Kössz, de nem kérek belőle – nyögtem fel. Milo elkezdett nevetni.

 - Sejtettem, hogy szoknyát nem akarsz, így nadrágot kértem neked. – mondta, majd felém fordult.

-          Nagyon aranyos vagy így, ilyen álmosan – mondta. Azt hittem elájulok a gyönyörűségtől. Azon járt az agyam, hogy egy ilyen helyes fiú hogy mondhatja rám, hogy aranyos vagyok. Biztos elpirulhattam, mert Milo felnevetett.

-          Te meg min nevetsz?

-          Elfelejtetted, hogy a bethek tudnak az emberek gondolataiban olvasni.  – mosolygott zavartan.

Elpirultam. Ezek szerint tudja, hogy helyesnek találom...tudtam, hogy nem lehetek ennyire szerencsétlen, és mégis.

-          Ajjaj. Hát, ez gáz. Mindegy. Kérem a rucit, és fordulj el, mert felpróbálom. Vagy esetleg a hátadon is van szemed?

-          Dehogyis – nevetett Milo, és elfordult – bár ilyenkor jó lenne…

Nem szóltam semmit, inkább felöltöztem vigyorogva. Egy fehér posztó ing volt rajtam, ami a combomig ért, egy fekete kicsit bővebb nadrág és egy fehér tornacipő.

-          Hé, a nagyapámat nem zavarja majd a tornacipő? – kérdeztem azt nézegetve.

-          Nem. Sokan szoktak abban járkálni, ha jobban megnézed, rajtam is az van. – mondta.

És tényleg. Ahogy végignéztem rajta, nagyjából ugyanaz volt rajta is, csak fiúsabb volt. Fekete félhosszú haja belelógott kicsit az arcába. Zsebre tett kézzel állt ott és várt. Fantasztikusan nézett ki, kék szemeivel engem bámult.

-          Így úgy nézel ki, mint egy modell – mondtam neki.

-          Ne hozz zavarba – nevetett – te nézel úgy ki. Elfordultam, hogy ne lássa ahogy elpirulok. Elindultunk a trónterem felé. Közben Milot kérdezgettem a gondolatolvasásról.

-          Mondd, én is tudok akkor mások gondolataiban olvasni? – kérdeztem izgatottan.

-          Gondolom, ha félig beth vagy, akkor az emberekében tudsz. Még nem tapasztaltál ilyesmit? – nézett rám kíváncsian. Zsebre tett kézzel ment szorosan mellettem, vállunk néha összeért, ilyenkor egymásra mosolyogtunk.

-          Nem is próbálkoztam ilyesmivel. De most már…tudni fogom, hogy mit gondolnak a szüleim, így mintagyerekké válhatok. Mit szólsz hozzá? És a tanárok fejében is olvasok majd, tudni fogom, hogy jót mondok-e feleléskor meg ilyesmik…jó móka lesz! – vigyorogtam.

-          Az biztos! – kacagott Milo – „Olyan jó, hogy meg tudsz nevettetni!”

-          Én is örülök, hogy nevetsz – mondtam és néztem a cipőm orrát.

Milo megállt. Meglepetten nézett rám.

-          Most olvastál a gondolatomban! Mert azt csak gondoltam, hogy meg tudsz nevettetni, de nem mondtam ki… - mondta és elkezdett hadonászni örömében.

-          Tényleg? Pedig úgy hallottam, mintha kimondanád! Gondolj egy számra! És akkor megmondom melyik az.

-          Abban mi móka van? Olyan, mintha kimondanám, mire gondolok. „De legalább így nem kell kimondanom az érzéseimet, hiszen hallani fogod.”

-          Miért, milyen érzéseket kéne kimondanod? – kérdeztem meglepetten.

-          Hagyjuk. Megérkeztünk a trónteremhez – mutatott zavartan egy nagy fa kapura - itt bemész, és a trónteremben találod magad. Nagyapád már vár.

Megálltam a kapuval szemben, de nem mertem bemenni. Féltem az ismeretlentől. Néztem az óriási ajtót, majd ijedten a fiúra néztem, aki zsebre tett kézzel állt mögöttem.

-          Ne félj, nagyapád bár herceg, de olyan, mint egy jó barát. Veled különösképpen jól fog bánni, hiszen az unokája vagy. Nyugodj meg Cloe, itt leszek kint és megvárlak, bármi történne. – mondta hihetetlenül megnyugtató hangon.

Bólintottam és benyitottam a terembe. Egy másik óriási kupolában találtam magam. Középen egy nagy trónus volt, de meglepetésemre nem ült benne senki. A falak szürkék voltak, mégis barátságos volt a terem. A trón körül székek voltak elhelyezve, és előttük egy nagy, kék kő volt. Fénylett, pedig semmi nem világította meg. Becsuktam magam mögött az ajtót. Senkit nem láttam a teremben. Körülnéztem, oldalt egy ajtót pillantottam meg. Elindultam afelé. „Aha – gondoltam – szóval a szobájában van!”

-          Nem, kis unokám, itt vagyok. Miket beszélek, hiszen te már kész hölgy vagy…

Megfordultam. Mögöttem egy középkorú férfi állt. Haja barna volt, de kezdett már őszülni. Zöld szeme volt, ami ugyanúgy fénylett, mint a kő. Kíváncsian és szeretetteljesen méregetett. Nagyon hasonlított anyura, de ahogy néztem őt, nem értettem mitől világít olyan melegen és megnyugtatóan a szeme.

-          Egyesek ezt a fénylést úgy hívják, hogy belső tűz, de igazából ez azt jelenti, hogy nagy bennünk az erő. Vagy ahogy az emberek nevezik, a mágia. Bocsáss meg, hogy a gondolataidban olvasok, de nehéz úgy beszélgetni veled, hogy nem szólalsz meg. – mondta a herceg mosolyogva.

-          Hát…mit mondjak? Úgy néz ki, te jobban tudod, hogy én kivagyok, mint én magam. – mondtam kicsit sértetten.

-          Ez nem így van. Kevés dolgot tudok rólad. Csak annyit, hogy Cloe a neved, hogy hol élsz, hány éves vagy…no meg, hogy fél beth vagy. Semmi mást. Semmi olyat, amit a nagyapáknak tudni kell. De majd mindent bepótolunk. Meg akarlak ismerni, mielőtt hercegnő leszel. – ezzel közelebb lépett hozzám.

-          Az az igazság, hogy én nem akarok hercegnő lenni. Élni akarom a normális kis életemet tovább.

-          Hát, nagyon úgy néz ki, hogy erről le kell mondanod. Édesanyád is beleegyezett a hercegnővé avatásodba.

-          Anya?  - kiáltottam teljesen megdöbbenten - Ő mindent tudott, miközben én meg semmit? Nem is szólt róla!

-          Ne haragudj rá. Ő azt akarta, hogy addig éld a normális életedet, amíg lehet. – mondta halkan a nagyapám. Halkan beszélt és olyan megnyugtatóan....tudtam, hogy nála nem eshet bajom, bármi történik.

-          Értem. Milo azt mondta, hogy különleges képességeim vannak. Mik azok? Teleportálás? Ilyesmik? – kíváncsiskodtam.

-          Végülis igen. Tudsz gondolatot olvasni, teleportálni meg mindenfélét. Meg varázsolni is tudsz.

-          Értem. Az tök jó. Akkor van egy Hold hónapom megismerni a képességeimet.

-          Igen. Ezek szerint Milonesszel összebarátkoztatok. Ő derék fiú, és ha jól tudom, veled egykorú. Ő majd segít neked a képességeid felismerésében és kordában tartásában. Most mennem kell, el kell kapnunk Krallent, és én is segítek a keresésben. Szervusz, remélem még látlak! – mondta őszintén, majd az ajtó felé nyúlt, amitől az kinyílt.

-          Viszlát – mondtam. Csalódott voltam. Azt gondoltam, hogy mindent megmagyaráz. Hogy miért titkoltak el mindent, hogy miért nekem kell hercegnőnek lenni. Ehelyett láthattam 5 percre. Nem mondom, hogy nem örültem, csak ennek semmi értelme nem volt. Kimentem a kapun. Kint ott ült Milo a földön, mikor meglátott csodálkozva nézett rám.

-          Hogy-hogy ilyen hamar kijöttél? Nem mentek jól a dolgok?

-          Dehogynem. Csak a nagyapámnak munkája van még, így csak egy-két dolgot beszéltünk meg. Még a nevét sem tudom… - könnyekben törtem ki. Nem értettem miért. Össze voltam zavarodva már teljesen.

-          Ne sírj, Cloe. Lesz még időtök megismerni egymást. De biztos van olyan kérdésed, amire én is tudok válaszolni. – nyugtatott meg a fiú és magához húzott. Megölelt, és úgy várta a választ.

-          Hogy hívják nagyapámat? – szipogtam.

-          Garan. De utálja a nevét. Menjünk a szobádhoz. Szerintem aludj még, amíg lehet.

-          Rendben. Tök fáradt vagyok és semmi értelme se volt annak, hogy most felkeltem. – mondtam csalódottan. Elengedtem Milot és elindultunk a szobám felé, ami csak pár percre volt a trónteremtől.

-          Ne mondj ilyet. Hallottam a gondolataidban, hogy örültél, hogy találkozhattál a herceggel. Egyébként is, neked legalább van családod. Ezt ne felejtsd el. Én megyek miután elkísértelek, még van pár elintéznivalóm. – mondta, de már ott is voltunk az ajtóm előtt. - Jó éjszakát és szép álmokat, Coe.

-          Neked is, Milo. Egyébként nagyapám azt mondta, hogy derék, jó fiú vagy. Igaza volt.