Kusper-Takács Judit

„hogy beteljesüljön az allegória”

MOGYORÓSI LÁSZLÓ: UGYANAZ A SZÉPSÉG

Klasszicizmus, romantika, modern, posztmodern – mindez megfér egymás mellett, egymásra rakódva s egymást újraírva Mogyorósi László első kötetében. Hogy ez hogyan is működtethető? Pazar formakészséggel, a rím, a ritmus szabályainak és mértékének ismeretével, ugyanakkor olyan kérdések és lehetséges válaszok megszólaltatásával, melyek mindig ugyanazok és mindig mások. Persze az írás titka önmagában rejlik, márványként zárja magába Werthert, Kafkát, téged, meg persze a szépséget – ami mindig ugyanaz, ami mindig más, ahányszor csak csodálod a márványt, vagy életre kelted a szöveget. Van, hogy téged szólít meg, van, hogy te szólítod, vagy egészen máshoz beszél, a múltba, vagy csak a két (több) sík között lebeg valahol a megszólított, de az a jó benne, hogy mégis elcsípheted és a bőrébe bújhatsz. A szövegek önmagukkal és a hagyománnyal párbeszédet folytató hangja teremti meg azt a különleges miliőt, melyben az olvasó mint jelenben és mint múltban egyaránt otthon érzi magát.

Indítsunk rögtön a befejezéssel, a záróvers, a Mindenszentek utolsó soraival: „Nézz bele. Tükör. / Már egy csimpánz is magára ismer, / te mért haboznál? / De vigyázz: ez több mint játék.” – figyelmeztet a vers beszélője, immár az olvasás, de legalábbis a kötet zárultával, amikor már túl vagyunk mindenen, amibe bepillanthatunk. Az írás tükörként való értelmezése felveti a mindig újrafogalmazódó önmegértés lehetőségét, azt a játékot implikálja, melyben magunkra ismerhetünk, ám – ahogyan a versszöveg is figyelmeztet – többről van szó, mint puszta játékról. S hogy mennyire többről, azt e textus olvasásakor már tudjuk, érezhetjük. S hogy miért is került a kötet utolsó sorainak értelmezése a recenzió elejére? Talán éppen önértelmező jellege, kicsinyítő tükör-volta miatt, hiszen – akár előzetes intésként is elhangozhat – az önértelmezés, a másik vagy a beszélő én értelmezésének oly mélységeire juthatunk, ahol már szükségképpen szembe kell nézni tükörképünkkel.

A mesterien megszerkesztett kötet biztos kézzel vezeti olvasóját: hat ciklusának (Entrée, A plátóiság lexikája, A Kafka-unoka, A dívák panoptikumában, Variációk, Az emlékező elégiája) címei is egy különös utat vázolnak és tárnak elénk, az indulástól a múlt, a hagyomány stációin, a női kikötők, az élet tarkaságán keresztül talán eljuthatunk mindezek jelenbéli, emlékező feldolgozásáig, ahol emlékeink állandóan újraírják, újrateremtik – a felejtés dinamikájának segítségével – a reálisban és fiktívben átélt élményeket.

De lépjünk is be – hív az Entrée. A kötet lezárásával ellentétben a felütése valóban játékra hívó, a beszélő (kvázi) szerepvállalása olvasható ki a vers (ön)ironikus sorai közül: „Kémek dolgoznak a versüzemben. / Analizálnak minden költeményt. / Fel-alá járnak kémcsöveikkel, / elemzéseik hajszálpontosak.”, majd lejjebb: „jó helyről lopni nem szégyen soha.” Hogy valami könnyed ars poeticát avagy ironikus, ám elidegenítő jellemzést olvashatunk-e, annak eldöntése az olvasóra hárul, hiszen a költemény iróniája többirányú, széttartó, éppen ezért elbizonytalanító: önreflexió vagy korreflexió (netán Kor-reláció, ahogy az egyik vers címének nyelvjátéka sugallja). E játékos-ironikus hang a kötet egyik szervezőelvévé lép elő, sokszor bravúros nyelvjátékokba burkolózva, mint például az említett Kor-relációban: „Korom félelme: korom, fél elme. // Tudatmaghasadással kísérletezem. / Félek, elpusztít egy lánc, egy reakció.”, vagy említhetjük a teljes Variációk ciklust, melynek intertextuális versengései olyan szövegeket teremtenek, melyek tanúbizonyságai lehetnek az értő módon befogadott élmény és a teremtő újragondolás aktusának. Kiemelném a Variációk a Vándor éji dalára (Tóth Árpád fordításában) című vers második részét, mely a József Attila: Talán feltűnök, írtelen alcímet kapta: „Immár minden férced / csendül. / Mar gond, falig vérzett / rend-űr. / Ordas az éj. / Pár kúvik: a verkli, Balázska. / De hisz nem csodára / buksz. Jól remélj!” A variációként kezelt szöveget mind ritmikájában, mint hangulatában, de még hangzásában is megidéző mű létrehozza azt a bravúrt, hogy mindezek mellett párbeszédbe lép József Attila versvilágával, műveinek befogadásával, de még akár biográfiai énjével is – mindezt e nyolcsoros szösszenetben. Talán nem túlzás, ha azt merem feltételezni, hogy hasonló teljesítményre Kovács András Ferenc költészetében bukkanhatunk, aki az intertextuális versalkotást képes sajátként, önálló hangként megjeleníteni.

Hasonló teljesítményként értelmezhetjük a könnyed Limerikeket, s az irónia meghökkentő jelenlétét ismerhetjük fel a Hedonista és műkedvelő leoninusok és leoninus-szurrogátumok című versfüzérben: ismerjük a leoninust, már önmagában is a klasszikus forma paródiája rímeivel, ám Mogyorósi rendhagyó módon alkalmazza a rímes disztichonokat: maga a téma talmi, nagyon is hétköznapi, mondhatni, szubkultúrát idéző, különösen az első versben (I. Party): „Révület az acid partyn újra, korongoz a Martin, / elfog a randin a hév, feldob a funky, a rave. / […] Íme, ma mentes a kégli, pár haver egy hava bérli; / vesd le a Barbi-ruhát, hasson a barbiturát!” A tartalom és a forma egymásnak feszül, feloldják, lebontják egymást, egyszerre válik kérdésessé és megerősítetté mindkét dimenzió.

A klasszikus szépség megidézése azonban nem csupán e formában van jelen. Lépten-nyomon belebotlunk egy-egy klasszikus versformába vagy témába, viszont, miként a leoninusok esetében is, a szöveg sokszor játékot űz az olvasóval. Erre találunk példát A plátóiság lexikája című versben is, melynek rímes jambusai a (többször is visszatérő) Werther-témát éneklik meg annak tragikumával, keserűségével, kilátástalanságával, s bár a vers pragmatikai szintje nem kínál feloldozást, a komor tónust mégis képes ellensúlyozni a ritmika és a rím játéka, ezáltal újrakölti és feloldja a klasszikus téma tragikumát.

A Werther-motívum mellett felbukkan a kötetben Kafka alakja is (A Kafka-unoka, Kafka éjszakái I., II., Kafka utolsó levele Milenához), s e két (létezett és fiktív) személy újra és újra megidézése, értelmezése, boncolgatása egyben a figurák megteremtése is, a beszélő megteremti önmaga számára a lehetséges tükrök egyikét (és másikát), melyben arcát értelmezheti. Hiszen - azt hiszem, a legfontosabb jegyekhez érkeztünk – a klasszikus hagyomány, téma, alakok megidézése és újraértelmezése is az állandóan mozgásban lévő én megismerését, értelmezését szolgálná, s ehhez használ különböző módszereket, eszközöket a versszövegek beszélője.

Leleményes önértelmező költeménye a (L)egoland, melyben az én összerakhatósága egyszerre játék és árnyjáték (s lám, a címben újra nyelvjáték), a Vázlatok egy operához, amelyben az én megírása a sors létrehozásává válik, vagy a már címével is sokat sejtető Pályamódosítás: az új szerepekre áhítozó megszólaló az én állandó újraértelmezésére vállalkozik, „hogy beteljesüljön az allegória”. A beszélő történetek szereplőivé teszi magát, önsorsának alakítójává és magyarázójává, ám arra a kérdésre ő sem válaszol, hogy valójában be kell-e teljesíteni az allegóriát vagy inkább állandóan újraírni.

Újraírni, mint az önértelmezés egy lehetséges móduszát, a másikon, a másikkal való kapcsolaton keresztüli megértés szerteágazó, sohasem megfejthető eseményét. Kitüntetett szerepet játszik e viszonylatban a férfi-nő kapcsolat, melyet a kötet több verse virtuóz ügyességgel végigkövet, mondhatni, Platóntól az acid-partyig. „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila Nem én kiáltok című versében, s e gesztus az, ami végigkíséri a Mogyorósi-líra sok darabját. A Léda cigarettával (-szerepirigység-) című mű zárlatában így szól az önmagát a másik segítségével megérteni, vagy inkább létrehozni kívánó beszélő: „Ha kezedbe vennéd sorsomat! / sodorva, alakítva, / pattanjon parázs tekintet / a múltra, száraz avarra, / időzhessek karjaidban / egy lélegzet erejéig, / hogy végleges arcom legyen, / mi lelkedben lerakódik.”. A megidézett nőalak segítsége szükséges ahhoz, hogy önmagát elképzelhesse, arcot teremtsen magának, s ez az alak toposzokból, klasszikus mintákból épül fel, kontextusában hordozza a megszólaló feltételezett identitását, hangját, arcát, ám e kontextus a jelen idejű én megszólalása által módosul, új szerepet is kaphat. Szintén Léda képe sejlik fel a Lenivel a bálban sorai mögül, ahol nem a név mondatik ki, csupán az intertextuális játékba hozott verscím (Lédával a bálban) teremti meg azt a mezőt, melyben mozogni képes az értelmező olvasás. Így a vers megidézi ugyan Lédát, de el is távolítja magától a profanizált versvilág segítségével: „Kanálcsörgés, edénycsörömpölés; / húsleves párája ülte meg / az ebédlőt – Leni: őröm, ő és / én belépünk –: ódon, hűs termet. // ’Kik ezek?’ – senki sem kérdezi. / Megszokott látvány fehére itt. / Karolom, követem éteri / – danse macabre –, lassú lépéseit. // Fegyenc-pizsamánkban hajolunk / levesünk fölé, bús betegek. / Ünnepünk az ebéd. A torunk / örök. Csupán a hús reszketeg.” A Leni (lenni?) – Léda figurán túl a kötet egyik meghatározó nőalakja a díva, aki – a cikluscímen túl – A dívák panoptikumában és A díva mosolya című művekben jelenik meg. Az utóbbi kétszólamú mű: az opera dívája a főszövegben bukkan fel, szinte barokkos, fátyollal takart: „Fátylak fedik előlem testét, / elsuhant évtizedek redői, / árnyunk elvegyül, sajog a nemlét, / vég utáni és kezdet előtti.”, míg a lábjegyzetekben a lecsupaszított dívát láthatjuk: „A díva ölelése: száz másé, / szemében a színpad csillogása, / sóhaja üteme is parádé; / nem vörös, szivárványszín kokárda; / aztán a büfében kortyolt kávé / s a hozzá majszolgatott pogácsa.”

E kétarcúság, szétszórtság, meghatározhatatlanság bukkan fel – az én-kérdés továbbírásaként – az emlékeket megíró, tematizáló szövegekben is: ilyen emlékképhez kapcsolódó megidézés az Élőbeszéd „Anna örök”-toposzát megidéző módusza: „A halvány, keskeny ajkakon / sodródik el az alkalom, / nem élhetsz hozzá elég rég, / hogy újra lásd majd szeme kékjét, / nincs szín, amivel fölcseréljed / hajában ezt a szőkeséget”. A beszélő azt idézi meg, amit éppen nem ismerhet már, így megteremti maga számára – az írás valóságában a létezőt. Hasonló „bevésetek” ékesítik A részletekben és a Pygmalion című versek szövegeit: „az emlékek kikezdték / már agyam reliefjét, / az engram, mit bevéstél, / több bármi létezésnél.” Nem tudni, hol található az emlék, miből rakható össze, csupán érzés, emlékek fölötti, hiszen – mivel a Pygmalion cím is erre enged következtetni – önteremtményre is gondolhatunk, s ezáltal az értelmezés lehetősége, az önmegismerés kihívás oda-vissza játszmává válhat: a másik által ismerem meg magam, de a másikat is én teremtem meg. Létem állandó tükörbenézéssé válhat: látom, amint a tükörbe nézek.

A tükröt tartó kéz avagy az értelmező tekintet szép feladatot, ugyanakkor óriási kihívást kap. Folytonos keresés, vívódás jellemzi e sorokat, melyek hol az opera grandiózus formáival, hol a limerikek játékosságával, hol a különböző nyelvi regiszterek (a magas irodalom nyelve és a szleng) virtuóz váltogatásával takaróznak. A forma ily pontos megragadására, annak ily érzékeny tartalommal töltésére és – mint láthattuk – egy önmagát állandóan újraértelmező kötetbe szerkesztésére a kortárs irodalomban is kevés példát találunk. A versek élnek, önállóan és kötetben egyaránt, hordozzák a „jó helyről lopott” és a jó tollból kapott anyagot. Különös önértelmezőjévé válhat ezen egész folyamatnak a Kafka éjszakái (II.) utolsó négy sora: „Fej vagy írás? Hinodáltam / naphosszat az irodámban / ön-rejtvényem meg nem oldva. / S fojtogatott már a Moldva.” Az írás/megírás aktusának választhatósága vagy kényszere és az értelmezés nyitva hagyott lehetőségének tere jelenik meg e sorokban, hogy újra felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy csupán rajta áll, hogyan olvassa e sorokat, kezébe veszi-e a tükröt, vagy beszáll-e az olvasás csöppet sem veszélytelen, ám annál izgalmasabb játékába. Ha válasza igenlő, Mogyorósi László kötete nem fog csalódást okozni, hiszen ugyanaz a szépség utáni vágy és ugyanaz a szépség jellemzi, mint klasszikus elődeit, ám a hagyományt sikerült sajáttá, egyénivé tennie. (JAK – L’Harmattan)

(Alföld, 2007/ 4)