Sziasztok! :) Látom, itt néhányan félreértették a dolgokat. Tehát: Bell nem Bellatrix Lestrange, hanem Anabelle Hooper. A történet Harryék idejében játszódik, a 6. könyv után.

Villám szelte át az eget, az eső szakadt, mintha sosem akarna elállni. Kinn ültem a tóparton, és hagytam, hogy a víz végigfolyjon az arcomon, a ruhámon, a bőrömön, mindenhol. Két napja voltam a Roxfortban, augusztus 31-e volt. Holnap jönnek a többiek. Jupí.

Állítólag csoda, hogy újra megnyitották az iskolát, az előző év végi incidens miatt. Most aurorok cirkálnak a folyosókon, és a birtokon tízszer annyi védővarázslat van, mint eddig. Nagyon nem volt kedvem az itteni gyászos hangulathoz, de nem tudtam mit tenni. Ez van, ezt kell szeretni, ilyen az élet. Hogy én ezt hogy utálom.

Felnéztem az égre.

 - Hagyd már abba – kértem csöndben, mire hatalmasat dörgött.

De jó.

Ha holnapig így esik, a tó vize kiárad és elárasztja a kastélyt. Hogy én akkor mekkorát fogok röhögni.

 - Hát te mit keresel itt kinn egyedül ekkora viharban? – hallottam egy hangot magam mögül, és majdnem kiugrottam a farmeromból.  – Nem kell így megijedni – nevetett fel Green professzor és a fejem fölé tartott egy fekete esernyőt.

 - Szerintem nekem már mindegy – mosolyogtam rá. – Szét vagyok ázva, már az ernyő sem segít…

Daniel Green az új átváltoztatástan-tanár volt. Egy éve fejezte be a tanulmányait, a Roxfort az első munkahelye. Mellesleg a Mardekár házvezető tanára. Kinézetileg minden kiscsaj álma. Nagy, melegbarna szemek, kócos, fekete haj, kisfiús vigyor. Alkatilag kisportolt, de nem az izomagy kategória. Két hónapot adok, hogy a fél suli (talán egy-két pasi is) totál odalegyen érte.

 - Miért ülsz itt? – kérdezte még egyszer.

 - Mert jó. Senki sem zavar, ráadásul megspórolom az esti fürdést és hajmosást.

Ahelyett, hogy lelépett volna, leült mellém, és elrakta az esernyőt.

Dilis.

 - Ma lesz a beosztásod. Vacsora után fel kell menned az igazgatóasszonyhoz.

 - Tudom – sóhajtottam, és kisimítottam a hajamat az arcomból.

 - Bőbeszédű vagy, mondhatom – nézett rám komolyan. Nem mondtam semmit. Nem tartozom neki magyarázattal, hogy miért nincs kedvem beszélgetni vele. Egyszerűen egyedül akarok lenni. Ennyi.

 - Megyek – jelentettem ki. – Nemsokára vacsora és még át szeretnék öltözni. Viszlát… - álltam fel.

Megint dörgött egy hatalmasat az ég. Green profot otthagyva siettem be.

 - Türümrümmrümm – dúdolgattam, miközben átöltöztem. Még egy szobában voltam anyával, de már nem sokáig bírjuk. Előbb-utóbb valaki kiugrik az ablakon. Vállalkozom a dologra, nagyon szívesen.

Végül farmer, és fekete ujjatlan mellett döntöttem. A hajam sikeresen behullámosodott. Kit érdekel?

Lehuppantam az ágyamra, és nekiálltam levelet írni.

Hello, Daren!

Mi a helyzet veled? Hiányzok már?

Itt minden oké… vagyis mégsem. Semmi sem az. Anyám kiidegel, és még csak tanárok vannak a suliban. Nem bírom. Ma lesz a beosztásom, holnap jönnek a többiek… kíváncsi vagyok…

Igazából oldalakat akartam írni, de semmi kedvem arról mesélni, hogy milyen fantasztikusan fűszeres főtt fácánt ettem ebédre, úgyhogy nem fárasztalak ilyennel.

Anya itt izél, hogy menjünk vacsizni. Ahajj… meg fogok szökni az már biztos.

Mennem kell, válaszolj hamar!

Csók:

Bell

A kaja a tanárok körében élménydús volt. Megbeszélték kinek hogy van a migrénje, csontritkulása, nagyothallása, szeme, orra, hatodik lábujja, lumbágója, satöbbi. Eddig a gyorsan-belapátolom-a-kaját-és-lelépek-elvet követtem, de most meg kellett várnom McGalagonyt.

Már megettem a desszertet, amikor ők a második fogásnak kezdtek neki. Hajjaj.

 - Gyorsan eszel – állapította meg nagy bölcsen anya.

 - Valóban – válaszoltam neki, a hangomban éllel. A tanárok csúnyán néztek rám. Ők biztos sosem szóltak vissza egyik szülőjüknek sem. Mintakölkök voltak. Na persze. Én pedig egy palotapincsi vagyok rózsaszín bugyiban.

Nagy nehezen pár óra elteltével hajlandóak voltak befejezni a vacsit. Gőzöm sincs, hogy fért beléjük ennyi kaja.

 - Mehetünk, Miss Hooper? – kérdezte McGalagony.

 - Persze – bólintottam.

 - Elmegyek veletek – ajánlotta anyám.

 - Nem. Nincs rá semmi szükség – jelentette ki.

 - Persze, Sue, nyugodtan gyere – mosolygott a diri.

Basszus.

Fél óra múlva egy háromlábú széken ültem az igazgatói irodában, és egy süveggel társalogtam. Jól letolt, hogy felébresztettem, egy nappal előbb, mint kelnie kellett volna.

Bocs.

 - Na lássuk, hova is tegyelek? – zümmögte a fülembe. – Valami tanács?

 - Az egyik házba a négy közül.

 - Pimasz kislány.

 - Ha te mondod…

 - És vissza is beszélsz…

 - Figyu, mi lenne, ha alapítanál egy ötödik házat? Lehetne, mondjuk Lúzerklub a neve. Oda szívesen mennék. De ez csak egy ötlet.

 - Neeem, nem lesz itt új alapítás. A te házad a MARDEKÁR! – sipította a fülembe. Valószínűleg ezek után pár napig nem lesz száz százalékos a hallásom. Van ilyen.

 - Rendben Miss Hooper. Átköltözhet a háza klubhelységébe. Jelentkezzen a házvezető-tanáránál. A holmija a helyén lesz. Most távozhat. Sue, nem maradsz itt egy csésze teára?

Anyát és McGalagonyt otthagyva baktattam le Mr. Green irodájába.

Kopp-kopp.

 - Igen? – hallottam bentről a választ. Benyitottam. A szobában egész kellemes hangulat uralkodott, sötétzöld volt a fal, néhány kényelmesnek tűnő sötétzöld fotel állt a kandalló felett. Az íróasztal előtt álló szék is sötétzöld volt. Kezdtem magam botanikus kertben érezni.

 - Nocsak nocsak – mosolygott rám. – Miben segíthetek?

 - Mardekáros lettem – sóhajtottam.

 - És az akkora nagy baj?

 - Nem – hagytam rá a dolgokat. – Nem tudom hol a klubhelység és mi a jelszó.

  - Gyere velem – mosolygott még mindig. Csoda, hogy nem görcsöltek be az arcizmai.

Követtem. A folyosón fáklyák világítottak. Én vagyok paranoiás, vagy valaki tényleg szuggerálta a hátam? Gyorsan felzárkóztam a professzor mellé, aki egy fogkrémreklám-vigyorral jutalmazott meg. Jó kutya, tessék, itt az ajándékod, bámulhatod frissen suvickolt gyöngyházfényű fogsorom.

Én gonosz? Most miért?

 - Itt is volnánk – állt meg. – A jelszó pedig Véres Báró.

 - Oh. Találó – vigyorodtam el.

A klubhelyiség egész kényelmesnek tűnt. Itt is minden sötétzöld volt. A végén még nyúlnak képzelem magam és mindent megrágcsálok.

 - Arra találod a lányok, arra pedig a fiúk hálóit. Ott pedig a mosdók vannak – mutogatott.  – És én most megyek. Érezd magad jól.

Már megont ott az a vigyor a fején. Egyszer majd letörlöm onnan.

 - Oké, igyekszem - sóhajtottam.

 - Jó éjt.

 - Önnek is Mr. Green.

Levetettem magam egy fotelba, és a kandallóban égő tüzet bámultam.

Tehát Mardekáros vagyok. A feketemágusok nagy része innen került ki. Jelent ez valamit? Valószínűleg igen. Vajon vannak itt a suliban halálfalók? Biztos. Bár eddig senki sem néz ki úgy…de ki tudja.

Még mindig a tüzet néztem. Kirajzolódott előttem egy középkori harcos nagy pajzzsal, majd egy kígyó. Végül ezek ketten összeolvadtak, engem pedig elnyomott az álom.

Valamikor hajnaltájt keltem fel. A nyakam elgémberedett, ráadásul félig kiestem a fotelből. Felcaplattam a hálóba. Az ajtón egy kis tábla hirdette:

HETEDÉV:

Bulstrode M.

Hooper A.

Parkinson P.

Linney V.

Tehát négyen leszünk. Még ez is sok.

Benyitottam a szobánkba. A zöld baldachinos ágyakhoz zöld ágynemű, sötétbarna éjjeliszekrény és sötétbarna ruhásszekrény tartozott. Bele fogok őrülni a zöldbe. A végén majd azért könyörgök, hogy valaki hozzon nekem rózsaszín csipkés selyemágyneműt. Remélem a dolgok annyira azért nem fajulnak el. Max. egy életre megutálom a zöldet. Na és?

Kipakoltam a ruháim, és megszemléltem magam a szekrényajtó belső felére erősített tükörben.

 - Gyönyörű vagy, mondhatom – mondtam némi szemrehányással a hangomban kócos, gyűrött arcú félkómás tükörképemnek.

Egy sóhaj kíséretében az ágyamba vetettem magam és perceken belül elnyomott az álom.

 3. fejezet