- Bell, mondd csak… anyád idegbeteg?  - kérdezte Daren. Felnevettem és szájon csókoltam őt. Mindketten az ágyamban feküdtünk. A zöld ágynemű kiemelte a fiú méregzöld szemeit.

 - Valami olyasmi… HAGYJ BÉKÉN! – kiabáltam ki anyámnak, aki már vagy fél órája az ajtómon dörömbölt, majd még jobban Darenhez bújtam.  Kérdőn nézett rám, hullámos barna haja félig eltakarta az arcát. – Mi a baj?

 - Semmi – mosolyodott el. Kevés csaj volt immúnis erre a vigyorra, én szerencsére a kivételek közé tartoztam.

Anyám dörömbölése elhalkult.

 - Végre – sóhajtottam. – Elment. Azt hittem, már sosem hagy békén.

 - Miért vagy ilyen vele? – ült fel. A takaró lecsúszott a mellkasáról. Végigsimítottam a kockás hasán.

 - Csak – válaszoltam. A világért sem vallottam volna be az igazat neki. Pedig már vagy tíz éve ismertem Darent. Hogy miért is gyűlöltem anyámat teljes szívemből és ártottam neki ott, ahol tudtam? Jó kérdés. Ő is gyűlölt engem. Ha én nem lettem volna, akkor most a Mágusakadémián lenne professzor, és nem egy belfasti borozóban csapos. Nem voltam betervezve. Bocs, hogy megszülettem. Ez csak az egyik ok volt. A másik pedig, ami még jobban bántott… hagyta elmenni apát. Két éve történt… a faterom fogta magát, és lelépett a szeretőjével. Az indok pedig? Anya nem foglalkozott vele eleget. Sőt. Itthon sem volt. Azt persze nem volt hajlandó elárulni merre járt. Nem csodálom, hogy apa elment…azt sajnálom, hogy engem nem vitt magával.

 - Ez a tipikus női válasz… - sóhajtotta Daren.

 - Mit vártál? – kérdeztem homlokráncolva.

 - Jaj Bell…

 - Öltözz és menj, jó? Még mielőtt anyám fogja és felrobbantja az ajtóm.

Kiszállt az ágyból. Végignéztem, ahogy felveszi a ruháit.

 - Mmmm – nyögtem. – Azt hiszem, kikísérlek – bújtam ki én is a paplan alól. Felkaptam egy farmert és egy fekete ujjatlant.

A pasi a karjába kapott és megcsókolt. Nem volt rossz. Határozottan nem.

 - Mikor láthatlak? – kérdezte a lépcsőházban.

 - Nem tudom, majd szólok – mondtam.

 - Remélem hamarosan – túrt a hajamba. – Már most hiányzol…

 - Ne gyere nekem ezzel a nyál dumával, Daren – szóltam rá, megcsókoltam és visszamentem a lakásba.

Anyám a nappaliban, a zöld kanapén ült. Merev háttal bámult maga elé, piszokszínű haja fel volt tűzve. Áldottam a Sorsot, hogy apám hajszínét örököltem. Akaratlanul is beletúrtam sötétbarna hullámos bozontomba. A szemem sajnos anyámé volt. Kékesszürke. Utáltam.

 - Elment a szeretőd? – mondta olyan hangsúllyal, mintha legalábbis halálos bűnt követtünk volna el az elmúlt másfél órában.

 - Amint látod.

 - Beszélni szeretnék veled.

 - Fantasztikus…már alig várom… - ültem le vele szemben a padlóra.

 - Költözünk.

Fejemet kicsit oldalra billentve néztem rá. – Tessék?

 - Új állást kaptam. Költözünk. Angliába.

 - Megzakkantál? Engem ugyan nem cipelsz el innen – tiltakoztam.

 - Dehogynem. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola sötét varázslatok kivédése tanára lettem. És ott fogod befejezni a sulit. Ezt a lakást eladom, veszek helyette egyet Londonban. Apád miatt költöztünk Írországba, de én mindig is utáltam itt lakni. Még nem vagy tizenhét, tehát jönnöd kell velem. Ellenvetés nincs – mondta diadalmas mosollyal.

 - Utállak – sóhajtottam, és bevonultam a szobámba. Én innen nem megyek sehova, ha kell ágyhoz láncolom magam. Tökéletesen meg vagyok elégedve – vagy nem – eddigi életemmel, nem akarok bentlakásos sulit, nem akarom itt hagyni Darent, se senki és semmi mást. Pont.

 - Holnap indulunk… egy hete próbálom elmondani, de nem voltál hajlandó szóba állni velem – hallottam anyát a nappaliból.

Most mit csináljak? Ha el akar cipelni úgyis el fog…nem tehetek ellene semmit. Ha bőgök, azzal magamat járatom le. Hisztivel sem érek el semmit. A legjobb az lenne, ha hagynám magam…de nem akarok elmenni…

 - Itt a bőröndöd, pakolj be mindent – dobta be anya a táskát a szobámba.

 - Hogy MI van? – kérdezte Daren. Pakolás után leszöktem hozzá. Kint álltunk az udvarukban, a Hold világított, a tücskök ciripeltek és a csillagok gyémántként ragyogtak az égen. Hahh milyen romantikus…

 - Mondom. Tépünk… El. Messze – nem igazán tudtam beszélni, mert a hangom elcsuklófélben volt, de megfogadtam, hogy nem bőgök. Azt már nem.  - Na én megyek…reggel korán indulunk…és…francba Daren… - öleltem át.  – Hiányozni fogsz.

 - Ilyet is ritkán mondasz – vigyorgott, miközben a hajam piszkálta.

 - Jaja, úgyhogy nem visszaélni vele…hanganyag készítése tilos, ugyanúgy, mint későbbi idézése, elhangzott szavak fejemhez vágása, estébé estébé. De jobb lesz, ha most már tényleg… szia – engedtem el. – Majd küldök képeslapot…

 - Írj aztán…

 - Rendben Daren – indultam el, de a kezemnél fogva visszarántott és szenvedélyesen megcsókolt.

 Lehet, hogy most vagyok vele utoljára – villant át az agyamon, de gyorsan elhessegettem a gondolatot.

Később otthon az ágyamon ültem és a csillagokat bámultam. Roxfort… oda jár Harry Potter is, a Kisfiú, Aki Túlélte. Húha… majd kérek tőle autogramot.

Francnak hiányzik a változás, így is elég nagy zűrben vagyok…

Sóhajtva dőltem végig az ágyon, és csendben hallgattam, ahogy anyám a szomszéd szobában pakolászik. Kis idő elteltével ő is nyugovóra tért.

 - Aludnom kéne – suttogtam magam elé. Fél óra forgolódás után meguntam a fetrengést és kiültem az ablakpárkányra.

Az ég sokatlanul tiszta volt, a csillagok csak úgy ragyogtak. Az éjszaka megnyugtat. Az apró neszek képesek álomba ringatni. Ráadásul a sötétség ápol, és eltakar. Éjjel még a rossz emberek sem érzik magukat annyira utálatosnak, mint napközben.

Filozofálgatásom közepette éreztem, ahogy a szemhéjam egyre nehezebb lesz. Félkómásan átmásztam az ágyamba és elnyomott az álom.

2. fejezet