A férfi az utcán sétált, köpenyét szorosan összehúzta magán. A szálldogáló hópihék fehérre festették az amúgy hollófekete haját.

- Hó - gondolta magában, és beletúrt a hajába - Egy újabb dolog, amire a világnak semmi szüksége.
Továbbment az úton, közben kirakatokat nézegetett.
- Arany angyalka asztaldísz. Felesleges – dohogta. - Karácsony… kinek kell? Nekem biztos nem - zárta le magában a gondolatmenetet, és belépett a Foltozott Üstbe.
- Boldog karácsonyt, Archie - hallotta egy nő boldog hangját. Felnézett. Egy boszorkány ült le az Archie nevű pocakos varázsló mellé.
- Neked is Cindy - mosolygott a nőre a férfi, és ajkaik szenvedélyes csókban forrtak össze.
- Szerelem - kezdte újra Perselus Piton a szokásos napi zsörtölődését.- Csak szenvedés…
Kiment a hátsó ajtón, és megkopogtatta a kerítés megfelelő tégláit. Pár perc múlva már az Abszol Út forgalmas utcáján sétált.
- Anyuci, ugye megkapom azt a seprűt? - kérdezte egy kisfiú az anyukáját
- Anyuci mi lenne, ha hazamennénk, és nem kapnék semmit karácsonyra? - gúnyolta ki a fiút Piton, de belül nagyon is fájt neki. A Gringotts felé vette az irányát.
- Már csak az hiányzik, hogy a koboldokon is mikulássapka legyen - gondolta, miközben jobban körülnézett az utcán.
Mindenfelé feldíszített karácsonyfák, integető hóemberek, énekelő gyerekek, és egyéb giccses dolgok vártak arra, hogy emlékeztessék a professzort arra a napra, amit egész életében legjobban utált. A karácsonyra. Sosem volt igazi karácsonya. Az eszébe furakodott egy emlék, amit szíve szerint elfelejtett volna. Öt éves korában történt.

Reggel boldogan kelt fel, hátha kapott valamit, de csalódnia kellett. Semmit nem talált.
- Nem baj, akkor lehet, hogy kinn van az asztalon, vagy a fa alatt, akárhol - gondolta magában boldogan, és kiment a szobájából.
- Anya! Apa! - kereste a szüleit, de azok sehol sem voltak.
Kirohant a konyhába. Senki. Berohant a nappaliba. Ott sem voltak. Bekukkantott a hálószobába, az ágy érintetlenül állt a sarokban. Már csak az ebédlő volt hátra. Félt bemenni. Tudta, hogy ott sem lesz senki, és semmi. Sírva szaladt vissza a szobájába. Miután megnyugodott bement az ebédlőbe.
- Hol vagy anya? - kérdezte az üres helységtől, de az nem válaszolt. Leült az egyik székre, és várt.

- Uram, segíthetek? - zökkentette ki egy kobold a mélabújából. Észre sem vette, hogy bement az épületbe.
- Öhm igen persze. Pénzt szeretnék kivenni - mondta. Az arca még sápadtabb volt, mint addig.

Pár perc múlva már az utcán sétált az érmékkel a zsebében. Fel akarta tölteni bájitalhozzávaló-készletét, mert pár dolog már kifogyóban volt. A szaküzlet felé vette az irányt, közben nem tudta megállni, hogy ne nézzen a boldog családokra. Közvetlen mellette ment el egy öreg házaspár.
- Ez már hányadik is? - kérdezte a néni.
- Már a negyvenedik együtt töltött karácsonyunk - mondta mosolyogva a bácsi, és egy szégyellős puszit nyomott felesége szájára, aki erre felkacagott.
- Még mindig olyan, mintha az első lenne - sóhajtotta boldogan.
- Akár ők is lehetnének… - nézte őket mélabúsan Perselus - A koruk körülbelül megegyezhet. Bárcsak tudnám, mi van anyámékkal.
Benyitott az üzletbe.
- Jó reggelt Perselus! Boldog karácsonyt! - köszönt vidáman Jack, az ötvenes évei elején járó, mindig mosolygós eladó.
- Reggelt - köszönt Piton komoran, és belevetette magát a keresésbe. Elégedettséggel töltötte el, hogy mindent megtalált, így egy fokkal jobb (de még mindig morcos) kedvben állt be a rövidnek nem mondható sorba. Elkalandoztak a gondolatai.

Ott ült a széken, és estig várt. Persze nem jött senki. Soha többé nem jött senki. Árvaházba került, ahol mindig bántották. „Nem csoda, hogy elhagytak az anyádék, te denevér!” „Mi van, te elhagyatott, Draculának képzeled magad?” általában ilyenekkel bántották. Akkor tanulta meg, hogyan rejtse el az érzelmeit mások elől. Bezzeg, ha tudták volna, mi játszódik le benne… nehéz volt pókerarccal ülni, amikor szíve szerint nekirontott volna annak, aki piszkálta.

- Perselus!- ragadta ki Jack hangja az álmodozásból.
- Bocsánat.
- Semmi baj. Öt galleon, három sarló lesz.
Piton kifizette, amit vett, és hazafelé indult. Nem bírta sokáig. Nagyon megviselték az emlékei, leült egy padra, és a kezébe temette az arcát.
- Ne Perselus, ne gondolj rá - mondta magának - Csak rosszabb lesz.
- Elnézést, uram... - szólt hozzá valaki, és megfogta a karját - Jól van?
-Igen – mondta - Semmi bajom nincs, hagyjon békén.
- Az ember csak kedves akar lenni, erre ezt kapja - zsörtölődött a lány magában.
- Ne haragudjon, nem akartam megbántani - nézett föl Piton.
Mindketten meglepve bámultak egymásra.
- Piton professzor…- nyögte Hermione.
Nehezen ismertek egymásra. Hét év hosszú idő. Annyi ideje nem látták egymást. Hermione nagy változáson ment keresztül. Sokkal nőiesebb lett, bár a nagy bozontos hajáról még mindig fel lehetett ismerni. Perseluson is meglátszottak az eltelt évek, bár még mindig nem nézett ki öregnek.
- Hermione - nyögte Piton. Erre nem volt felkészülve. Hermione meglepetten nézett rá. Egykori professzora sosem nevezte a nevén, mindig Granger kisasszony, vagy egyszerűen csak Granger volt.
- Jól van professzor úr? Nagyon sápadt. Valami baj van? - kérdezte a lány félénken, és levette a kezét Piton karjáról.
- Nem. Semmi bajom nincs, csak fáj a fejem - nem volt kedve elmondani, hogy bántja valami, bár ezt még a vak is láthatta rajta. Ez egyszer nem sikerült elrejtenie az érzéseit. Hermione kérdően pillantott rá. Volt valami a lány szemében, amitől a professzor nem tudta levenni róla a tekintetét. Ezt Hermione sem gondolta másként, a professzor tekintetébe fúrta a sajátját.
- És a férjed? Merre flangál Weasley? - kérdezte Piton
- Semmi köze hozzá. Egyébként… nem házasodtunk össze.
- Nocsak nocsak - mondta Piton gúnyosan mosolyogva. Hermionének fájdalom öntötte el a szívét.
- Maga most kinevet engem - mondta, és fellángolt a régi gyűlölet hajdani professzora ellen- Pedig jobb lenne, ha nem tenné - tette hozzá, és felállt, hogy elmenjen. Meglepve vette észre, hogy valami fogja a kezét, és nem engedi menni. Piton sem értette, miért marasztalta a lányt.
- Mit akar? - kérdezte Hemrione ridegen.
- Beszélgetni - mondta nemes egyszerűséggel a professzor.
- Beszélgetni? - kérdezett vissza bizonytalanul Hermione
- Igen. Úgyhogy légy szíves ülj vissza.
A lány visszaült a padra.
- Akkor beszélgessünk - mondta még bizonytalanabbul.- Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz.
- Mi volt a baj?
- Elmondom, ha te is válaszolsz a kérdésemre - válaszolta a professzor. Meglepetten vette észre, hogy megnyugtatja a lány jelenléte.
- Rendben. Én kérdeztem először - mondta Hemrione és halványan elmosolyodott
Piton elmesélte neki élete legszörnyűbb napját. A lány nagyon elszomorodott a dologtól.
- Szegény Piton. És mennyit bántottuk érte, hogy ilyen - gondolta magában
- Most te jössz - jegyezte meg Perselus
- Azért nem lett semmi az esküvőből, mert… Ron azt mondta, hogy nincs eléggé felkészülve arra, hogy mi ketten örökre… együtt - mondta a lány, és kifolyt egy könnycsepp az arcán.
- Szereted még?
- Nem. Csak nem vagyok hozzászokva, hogy veszítsek - mondta Hemrione és csodálkozva vette észre, hogy ennyi mindent elmond annak az embernek, akit egy órája puszta kézzel meg tudott volna ölni. Útközben abbamaradt a hóesés, de most újra elkezdtek szállingózni a pelyhecskék.
- Olyan gyönyörűek - mondta Hermione mosolyogva.
- Mik? - nézett rá értetlenül Perselus.
- A hópelyhek… olyan tiszták… ha szomorú vagy ideges vagyok, mindig elképzelem, hogy esik a hó… mindig megnyugtat, és jobb kedvre derít.
Perselus Piton azelőtt sohasem gondolkodott el az élet apró csodáin, mint a hóesés, vagy az érzés, amikor valaki felvidít, ha szomorú vagy. Most mindkét új érzés egyszerre hasított belé, és rájött, hogy az élete eddigi fele pazarlás volt. Mindig mindenben a rosszat kereste. A hó hideg, és ha elolvad tiszta víz lesz az ember ruhája, és a jókedv is elmúlik egyszer.
- Tényleg az - mondta ámulva, és megeresztett egy mosolyt. Hermione Granger tudta milyen jó érzés felvidítani valakit, de arra még nem jött rá, hogy egy mosoly mennyire megváltoztathat egy embert. Ebben az esetben kettőt. Pitonból kihozta azt, amit eddig soha senki nem látott, és ez a dolog egyből elvarázsolta Hermionét. Csak ültek egymással szemben, és nem tudtak megszólalni. Féltek, hogy elrontják ezt a tökéletes pillanatot.
- Mennem kell - nézett az órájára Hermione.
- Öhm… tényleg… ideje lenne - mondta Perselus - Boldog karácsonyt! - mondta ki az utált szavakat, de most mégis boldogság töltötte el a szívét.
- Öhm… Perselus - gyakorolta a nevet Hermione. Először azt hitte, hogy egykori professzora rámordul a Perselus miatt, de neki még csak a szeme se rebbent - Nincs kedved velem karácsonyozni?
Életében először Perselus Pitonnal madarat lehetett volna fogatni. Most hívták meg élete első igazi karácsonyára.
- De. Nagyon is - mondta, és eltűntek a karácsonyi fergetegben.
Ez volt az a nap, amikor mindketten megtanultak egy új leckét. Onnantól fogva Perselus tudta értékelni a hétköznapi, apró, szinte jelentéktelennek tűnő, mégis jó dolgokat, Hermione pedig jól az eszébe véste, és még évek múlva is emlékezett arra a mondatra, amit azon a délutánon egy feldíszített üzlet kirakatában látott: Karácsonykor bármi megtörténhet…