"Mennyi ember, mennyi csillogás. Mennyi álarc. - Mit keresek én itt?- kérdezte magától a nő, amikor belépett a terembe."

Mennyi ember, mennyi csillogás. Mennyi álarc.
- Mit keresek én itt?- kérdezte magától a nő, amikor belépett a terembe.
Előtte táncoló, arctalan emberek sokasága.
- Ez a giccs nem nekem való, hanem a húgomnak Narcissának és én mégis itt vagyok. Itt állok az ajtóban, hosszú vörös ruhában, maszkkal az arcomon, és senki nem ismer fel – gondolta magában
Elindult. Nem tudta merre, csak érezte, hogy nem képes egy helyben maradni. Kik ezek az emberek?
Elhaladt mellette egy pincér. A tálcáján pezsgőspoharak sorakoztak.
-Várjon! - kiáltott utána, ő megállt és a nő egy hajtásra megivott egy pohár pezsgőt. A harmadik után már nem érezte magát annyira kényelmetlenül.
Meglátott egy festményt a falon. Egy hosszú szőke hajú férfit ábrázolt. Még a festményen keresztül is látni lehetett a tekintetében lévő büszkeséget és lenézést. Elégedetten mosolygott a táncolókra.
-Táncolunk? - érintette meg valaki finoman a karját.
Megfordult.
Egy maszkos ember állt előtte, de Bella egyből felismerte őt. A férfi volt az, a festményről. Egy férfi, aki az egész múltját behálózta és most a jelenben sem hagyja békén. Talpig feketében volt, ami erős kontrasztot alkotott sápadt bőrével és tejfölszőke hajával.
- Igen- mondta a nő.
A férfi átkarolta a derekát, ő pedig a Lucius nyakát.
- Mióta is? - kérdezte Bella
- Három éve – felelte - Jaj Bella, három hosszú év nélküled… az érintésed nélkül - keze lejjebb vándorolt Bellatrix derekán.
Felsóhajtott.
-Lucius… - kezdett bele Bella, de a férfi a szájára tette a mutatóujját.
- Annyi mindent akarok mondani neki. Három év hosszú idő. Lucius nélkül végtelen hosszúnak tűnt. El akarom mondani neki, hogy éjszakánként véresre karmoltam a karjaim, annyira hiányzott. Tudnia kell, hogy szeretem - gondolta kétségbeesetten Bellartix
Lucius magához szorította őt. Bella azt hitte megfullad a vágytól. Vágyott Lucius csókjaira, az érintésére, a nevetésére.
Az első szerelem sosem múlik el. Neki Lucius volt az első.
- Azt nem tudom, hogy ő szeretett e valaha, de ez nem is számít. Amikor feleségül vette Narcissát egy világ dőlt össze bennem. A születésemtől fogva tudtam, hogy Lucius végül a húgomé lesz, és nekem Rodolphushoz kellett mennem. De nem tudtam elfogadni a dolgot. A Sors győzedelmeskedett felettem. Mégis több időt töltöttem Lucius társaságában, mint akárki más a világon. Ott voltam mellette a gyűléseken, a csatákban, a börtönben, az ágyban. Mindenütt – ez a gondolat fájdalommal és elégedettséggel töltötte el Bellát.
- Szeretlek - suttogta a férfi fülébe
Lucius megrökönyödve ránézett, majd szenvedélyesen megcsókolta. Nem érdekelte őket, hogy akárki megláthatja, mit csinálnak. Az sem, hogy Narcissa mit szól, ha ez kiderül. Ki voltak éhezve egymásra.
- Bella…
- Fölmegyünk? - kérdezte a nő
Lucius bólintott, és kézen fogta őt.
Felmentek ez emeletre.
Bella szerette a Malfoy- kúriát. Rideg volt, de egy idő után, miután több időt eltöltött itt egyre otthonosabbá vált. Semmi sem volt olyan, mint első pillanatra látszik.
Az egyik vendégszobába mentek. A legszebb helység volt a házban. Hatalmas kovácsoltvas franciaágy várta őket.
Lefeküdtek az ágyra. Levették egymásról a maszkot.
- Nem sokat változott három év alatt. A szemében még mindig ugyanaz a „hideg tűz” ég, mint azelőtt –állapította meg magában Bellatrix
Lucius szája elégedett mosolyra húzódott.
Megcsókolta a nőt. Végigsimított a karján, az oldalán, míg végül keze a csípőjén állapodott meg. Aztán levette róla a ruhát, és végigsimított a bőrén. Az érintése olyan volt, mint a tűz perzselése.
Bella levette Luciusról az inget és végignyalt a mellkasán.

- Nem láttad Luciust? - kérdezte Narcissa egy vendégtől a bálteremben.
- Nem – válaszolta - Vagy… nem is tudom. Milyen ruhában volt?
-Feketében.
- Mintha láttam volna egy fekete ruhás embert végigmenni a termen. Olyan haja volt, mint az övé. Viszont nem hiszem, hogy ő volt, mert egy nővel ment.
- Milyen nővel? Merre? - kérdezte Narcissa higgadtan
- Egy piros ruhással. Hosszú fekete haja volt. Jól nézett ki. Az emelet felé mentek. De nem biztos, hogy Lucius volt a férfi.
- Köszönöm - mondta Narcissa és elindult a lépcső felé - Most megvagytok - tette hozzá magában.


Meztelenül feküdtek egymáson
- Lucius… el kell mondanom valamit - kezdett bele Bella
- Mit? - kérdezte a férfi, és átölelte a nőt.
- Szeretlek.
- Ezt ma már mondtad - jegyezte meg Lucius
- Tudom. Csak nem válaszoltál.
- Nem is fogok.
- Miért?- kérdezte Bella
- Azt hittem, tudod a választ.
- Nálad soha semmit nem lehet tudni - mondta Bella.
Ez a megjegyzés elégedettséggel töltötte el Luciust. Még az az ember sem ismeri, akivel élete nagy részét letöltötte. És még önmagának sem merte bevallani, hogy...talán az egyetlen, akit magán kívül szeretett az Bella volt.
- Megvagytok - nyitott be Narcissa
Elkerekedett szemekkel néztek egymásra, míg végül Narcissa bement a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Végre… mindig tudtam, hogy van köztetek valami, csak mindig olyan ügyesek voltatok, hogy eddig nem kaptak rajta titeket. Ejnye- bejnye nővérkém, hát szabad így bánni a húgocskáddal? Rájöttem, hogy Lucius miért nem engedte, soha, hogy akárki itt aludjon, ebben a szobában - mondta Narcissa elégedetten mosolyogva, miközben elővette a varázspálcáját - Még utoljára mondhattok egymásnak valamit - tette hozzá.
- Nem teheted ezt! - mondta Lucius
- Miért?
- Mert én azt mondtam.
- Innentől kezdve az van, amit én mondok - mosolygott kajánul Narcissa - Szóval? Semmi utolsó mondat?
Bella és Lucius összenézett. Annyi mindent akartak egymásnak mondani.
- Szeretlek - suttogta Lucius, csak annyira, hogy Bella hallhassa. - Eddig álarc mögé rejtettem az érzéseim. Ismerem Narcissát, tudom, hogy meg fog öl…
- Avada kedavra - mondta ki az átkot Narcissa és Lucius holtam esett Bella karjaiba.
- LUCIUS! - zokogta Bella
- Te jössz, nővérkém. Együtt szenvedtek majd a pokolban - Narcissa hangjából sütött a gyűlölet.
- Te is követni fogsz minket - mondta Bella
- Avada kedavra – suttogta Narcissa és visszament a bálozókhoz.
Bella és Lucius ott feküdt egymás karjaiban.
Mosolyogtak.
Boldogan haltak meg.
Lucius végre megmondta, amit eddig nem mert. Félt, hogyha egyszer őszinte lesz valakivel, az visszaél vele.
Bella végre hallotta azt a szót Luciustól, amire egész életében várt.
Haláluk pillanatában tudták, hogy örökre egymással lesznek. Már semmi sem választhatta szét őket.