- De John én ehhez még kicsi vagyok! – vitatkoztam a főnökömmel, vagyis leendő főnökömmel egy verőfényes péntek délutánon.
- Igen az vagy – terült el gúnyos vigyor az arcán. – De mivel Samantha épp a szülés előtt áll, neked kell Dominickkal menned.
Jaj nekem… nyugi Jasmine, nagy levegő, beszív, kifúj, csendes kis lakatlan sziget, beszív kifúj.
- De John… ez bazinagy meló. Még az egyetemen se végeztem. Nem mehetek három hónapra Londonba!
- De. Ez lesz a diplomamunkád, ha úgy tetszik. Ha sikeresen tudósítasz a Kviddics Világkupáról megkapod a diplomád.
- Mi?
- Beszéltem pár egyetemi jóbaráttal.
John egy seggfej. Határozottan. Azért, mert egy bazikényelmes bőrfotelból osztogat baziidegesítő parancsokat és mert ő itt a főnök nem tehet velem ilyet!
- De John én ezt el fogom rontani.
- Akkor szívás.
- Anyád.
- Vigyázz mit beszélsz. Nem tudom, miért akarom annyira, hogy nálam dolgozz, ha ilyen modortalan vagy.
- Nem vagyok modortalan, csak fájdalmasan őszinte.
Gonosz vigyor húzódott az arcán.
- Vagy megcsinálod a tudósítást, vagy ugrott az egyetem, és a meló is.

A WizardSport című lapnál voltam félig-meddig újságíró. Diploma után lettem volna teljes egészében az.
- Utállak – ráztam meg a fejem.
Kopogtak az iroda ajtaján.

A választ meg sem várva benyitott rajta a lap sztárújságírója Dominick. Hogy oda ne rohanjak. Pajkosan rámkacsintott, beletúrt világosbarna tüsi hajába és leült a főnök asztala előtti székre. Én persze jó szokásomhoz híven álltam.
- Van egy rossz hírem – mondta John „kedvenc” kollégámnak.
- És mi lenne az?
- Samantha kitalálta, hogy nem megy Londonba, mert neki két hónap múlva szülni kell. Érdekes, eddig azt hangoztatta, hogy elvállalja a dolgot. A rossz hír az, hogy Reynoldsszal kell menned.

Hát köszi szépen… ha erősebb lennék úgy ráborítanám az asztalt ilyenkor.
- Holnap indultok – tette még hozzá.
- He? – néztem nagyra nyílt szemekkel. – A Világkupa csak két hét múlva kezdődik.
- Látszik, hogy még kezdő vagy – legyintett John. – Ilyenkor könnyebben el lehet csípni egy sztárt interjúra. Remélem tisztában vagy a kviddicscsapatok játékosainak a nevével.
- Hát ja. Egyet személyesen is ismerek.
Hupszika, elkottyantottam magam. Pedig eddig jól tudtam titkolni, hogy Draco az egyik haverom.
- KIT? – csapott egy hatalmasat az asztalra.
- Draco Malfoyt – mondtam gyorsan és igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, hogy ki tudjak menekülni az ajtó alatt. Nem jött össze. Néha jó lenne, ha animágus lennék. Most például hangyává változva rohannék el a gonosz ragadozók elől.
- Megvan a sztárinterjú.

Huhh… nem kérdezte, hogy honnan meg mióta ismerem Dracot. Mázli, mert most egy kitalált történet sem volt a tarsolyomban.
- Ejha Reynolds, ezt gyorsan elintézted – mondta Dominick. – Honnan ismered Malfoyt? Csak nem egy régebbi kaland? Ha jól tudom együtt végeztetek a Roxfortban.
- Jaj Mayfield, hagyj már békén.
- Szóval érzékeny pontra tapintottam.
- Jól van, ezt a veszekedést odakinn is lehet folytatni, hess az irodámból – verdesett a kezével John, mi pedig kimentünk. Egyből elindultam az asztalom felé, levetődtem a székemre, ami hangos nyikordulással jelezte, hogy hamarosan összeszakad, és előhalásztam egy papírt meg egy pennát a fiókból.

Drága Anita,
Remélem minden oké arrafelé. Csak azért írok, mert holnap megyek Londonba, és gondoltam összefuthatnánk. Nekem kell tudósítást írnom a Kviddics Világkupáról, most rohadt boldog vagyok. Mennem kell, még gyűjtök egy kis anyagot a stadionról.
Puszi
Jasmine

Szerváltam egy baglyot és az útjára engedtem.
- Egyáltalán hol fogunk lakni? És hol a stadion? – kérdeztem Dominickot, aki a velem szemben lévő asztalnál ült, és bámult. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd elmosolyodott és nagy levegőt vett.
- A stadion Londontól harminc kilométerre lesz egy erdő közepén. Egy szállodában fogunk aludni, ahol nincs megszokva a varázslás, úgyhogy mugli újságíróként kell viselkednünk.
Ez nem lesz nehéz. Nem szeretek talárban flangálni az utcán New York kellős közepén, de azt hiszem, ez érthető.

- Remélem egy szobában leszünk – tette hozzá, de már szorgosan körmölt valamit.
- Attól ments meg Uram minket… - suttogtam és mindketten egyszerre felröhögtünk. Attól függetlenül, hogy nem igazán bírtam, Dom haláli pasas volt. Az egy dolog, hogy minden csajjal, aki az útjába kerül kikezd, de hogy velem egy szobában akarjon lakni… juj.
- Reggel érted menjek? Kilenckor indul a gép, nyolckor ott vagyok nálad.
Köszi, hogy hagytál válaszolni, de tényleg.
Elolvastam pár oldalt a stadionról, amikor megint éreztem azt, hogy valaki figyel. Felnéztem.
- Dominick, könyörgöm, ne nézz!
- De olyan szép vagy!
- Tedd magad takarékra.
- MOST vagyok takarékon.
- De jó nekem - sóhajtottam.

Elkezdtem egy cikket írni a stadionról, amikor…
- Ne bámulj már léccilécci! – temettem a kezembe az arcom.
- Nem bámullak, HA ma eljössz velem vacsorázni.
Paff.
- Még fél óra van a munkaidőből, kibírom, ha ötszázan néznek is – tértem vissza a cikkemhez.
- Ennyire nem akarsz velem enni?
- Három hónapig együtt fogunk kajálni, ma szívesebben vagyok a macskámmal és a gumicsirkéimmel, bocsesz.
- Gumicsirke? Ja az a kettő, akikről részegen meséltél ugye? – röhögött fel.
- Pontosan.
- És inkább velük vagy, mint velem…
- Talált, süllyedt.
- Ki érti a nőket? – sóhajtott fel. Az elkövetkezendő fél órában szerencsére még rám se pillantott. Megnyugtató érzés volt. A munkaidő lejártával szedtem a sátorfám és elmentem haza.

- Sziasztok! – köszöntem a társaságomban élő macskának Walternek, valamint a két élő gumicsirkének, amit még tizenhét évesen kaptam Fred és George Weasleytől. – Hol vagytok? – kérdeztem, mert nem hallottam semmi sipákolást vagy nyávogást.
Nagyot sóhajtottam és elindultam megkeresni őket. Szerettem a lakásom, világos volt és otthonos. Nem is olyan régen lett befejezve a felújítás, azelőtt az egész hely elég lepukkantnak nézett ki. Feldúltam mindent, de sehol senki. Egyszer csak huhogó röhögés hallatszott a nappaliból, a szekrény tetejéről.
- Will! – kiáltottam fel. – Mit tettetek a macskával?
- Semmit – vetődött le a búvóhelyéről.
- Ne próbált ezt bemesélni nekem. Szóval hol van?
- A szennyestartóban.

Egy atomrakéta sebességével száguldottam a fürdőszobából, hogy megmentsem a ciculimat.
- Jól van, semmi baj – téptem fel a kosár tetejét. Walter épp aludt, de persze egyből azt hittem, hogy elájult, vagy ami még rosszabb, meghalt. Megcsörrent a telefonom. Hát igen… akinek mugli barátai is vannak, kénytelen ilyen apróságokat birtokolni.

- Igen?
- Szia Jasmine, Anita vagyok.
Anita kivétel, ő elég gyakran hív telefonon. Pisiskorunk óta ismerjük egymást, mondhatni legjobb barátnők vagyunk, hiába a több ezer kilométer, ami elválaszt, vele akármikor lehet beszélni, és általában ellát egy pár atyai jótanáccsal.
- Jaj szia! Megkaptad a baglyom?
- Nem. Milyen baglyot?
Jellemző, hogy egyik levél sem ér oda időben…
- Holnap megyek Londonba Dominickkal. Mi csináljuk a tudósítást a Kviddics Világkupáról.
- VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! MOST KOMOLYAN? – visította.
- Aha.
- Jaj ez annyira jó! Már vagy ezer éve nem láttalak te ribi! Jaj úgy szeretlek!
- Vesd a szememre…
- Azt teszem. Mikor érkeztek?
- Délután… nem tudom pontosan, azt hiszem, olyan kettő körül.
- Oké. Itteni idő szerint kettőkor?
- Nem. Innen kilenckor indul a gép, nem tudom, mennyi az időeltolódás, azt hiszem öt óra.
- Oké. Kimegyünk érted a reptérre! Jaj már annyira várom! Megyek és körbebaglyozok és telefonálok mindenkit. Puszi.

Meg se várta, hogy elköszönjek, csak levágta a telefont. Jupí. Ha Anitán múlik, akkor holnap fél London a reptéren lesz, amikor leszáll a gép. Sóhajtottam egyet.
- Mi a baj? – kérdezte Will.
- Csomagolunk – nyögtem és elmentem előszedni a bőröndöket.
- Miért? Hova megyünk? MIÉRT NEM SZÓLTÁL HAMARABB, ÍGY MOST FELBORUL A HETI TERVEM?!
Egy gumicsirkének minek heti terv? De most komolyan…
- Azért mert ÉN IS ma tudtam meg. Le kell mondanom a pénteki randim.
- Óh mily borzalom! Az az ember amúgy sem hozzád való.
Patrick tényleg nem volt az esetem. Kigyúrt izomagy, ész persze nuku, nem tudom, miért szenvedtem, mert le kell mondanom vele egy randit.

Becipeltem a bőröndöket és elkezdtem bepakolni. Hirtelen nem tudtam, hogy mit vigyek magammal.
- Nyugi Jasmine. Itt az egész este meg délután arra, hogy bepakolj – meditáltam. – Nem kell mindent elkapkodni.
Főztem magamnak egy kávét és utána nekiálltam mindent szépen lassan becsomagolni. Két óra alatt végeztem, aztán idegesen rohangáltam a lakásban, hogy mit kell még berakni.
- Nyugodj már meg! Megzavarsz a napi relaxációmban! – hisztizett Will.
Jupí. Jó neki, hogy ilyenje is van.
- Mindjárt adok én neked napi relaxációt – dörmögtem.
- Hallom ám!
Valaki mentsen meg.
Csináltam magamnak kaját, és beültem a tévé elé. Csöngettek.
- Megyek már! – dohogtam.

Résnyire nyitottam az ajtót. Dominick állt előtte vigyorogva, kezében két adag kínai kaját lóbált.
- Mondtam, hogy velem fogsz enni.
Szépen lassan komótosan kinyitottam az ajtót.
- Fáradj beljebb ó te nagy sztár – hajoltam meg neki.
- Hülye vagy.
- Tudom.
Bementünk a konyhába és lerakta a kaját.
- Szép itt nálad – nézett körül.
- Köszi – mosolyodtam el.
Megettünk mindent és átmentünk a nappaliba. Egyből letámadta a könyvespolcom.
- Lássuk csak mi van itt.
- Semmi érdekes – vetődtem le az egyik fotelba.
- Mi ez? – szedett elő hátulról egy könyvet.
- Mi mi? – mentem oda hozzá. – Hát… ez nem könyv… hanem fotóalbum.
- Milyen fotók? – lapozott bele.
- Roxfortos – nyögtem.
- Valami baj van? – nézett rám. – Elsápadtál.

Szerintem ő is elsápadt volna, ha meglátja saját magát és Jason Wintert (aki tulajdonképpen eddigi élete nagy szerelme volt) egy képen épp a karácsonyi bál előtt.
- Nem, semmi, de mi lenne, ha ezt eltennénk? – vettem ki a kezéből az albumot.
- Felőlem…
Éjfél felé lelépett, addig a Világkupa leendő győzteseiről vitatkoztunk. Én Angliának szurkoltam Draco miatt, ő pedig az Egyesült Államoknak, mert itt nőtt fel. Végül is logikus, nem?
- Na ő például neked való lenne – mondta Will, miután megfürödtem.
- Hülye.
- Lehet. De izé… még mindig jobb, mint az az izomkolosszus.
- Nála mindenki jobb.
- Nem értelek.
- Én se magam, ha ez vigasztal. Na jó éjt, holnap húzós napunk lesz – oltottam le a villanyt.
Nem tudtam elaludni… az a kép nagyon betett, ugyanis kábé három éve nem vettem elő azt az albumot, és öt éve nem láttam Jasont se… remélem most se fogom. Vagy szeretném látni? Jaj már én se tudom, mit akarok…

2. fejezet