Reggel döbbentem rá, hogy nem akarok elmenni. Vagy mégis... Utálom magam. Egy határozatlan és döntésképtelen picsa vagyok. De jó nekem! Pár pillanat kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mi ébresztett fel. Káné huszonnégy órája egy falatot sem ettem, és a gyomrom kajáért hisztizett. Csendben felöltöztem, és elindultam a nagyterem felé.
- Szia - köszöntem Jasonnek, aki egyedül olvasott a klubhelységben.
- Szia - sóhajtotta.
Odamentem hozzá. Nem bírtam nézni, hogy ott ül tök kukán és műolvas.
- Zavarok? - ültem le mellé.
- Nem - nézett a szemembe. Az arcom maximum tíz centire lehetett az övétől. Ha így folytatjuk áttöri az intim szférám, és elvesztem a fejem, egyenes út az ágyig... vagy a prefektusi fürdőig, esetleg a kanapéig. Arrébb tettem a seggem pár centivel, csak a lelki békém megnyugtatása végett, hogy nem pont utolsó nap kap el a kísértés. Nem akartam, hogy még rosszabb legyen neki... és nekem.
- Öhm... éhes vagy? - kérdeztem.
- Már ettem.
- Aha.
Ilyen értelmes beszélgetést is rég vágtam le valakivel. Nem tudom, miért teperek olyan nagyon, amikor száz százalék, hogy tiszta szívéből gyűlöl, akármit is mond Zabini.
- Mit olvasol? - kérdeztem.
- Könyvet.
Nagy levegő, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Oké.
- Melyiket?
Reméltem, hogy elküld a jó büdös picsába, mert akkor legalább nem lenne akkora lelkiismeret-furdalásom, mint most.
- Stephen King, Titkos ablak, titkos kert.
- Nem is tudtam, hogy szereted.
- Mert nem is szeretem.
- Akkor miért olvasod?
- Mert egyszer valaki azt mondta nekem, hogy jó. De jó nagy ízlésficama van az illetőnek.
Az a valaki én voltam. De jó nekem. Tulajdonképpen miért vártam, hogy kedves legyen velem, azok után, amit vele műveltem? Ahh...
- Megyek enni - álltam föl
- Jó étvágyat - mondta és visszatemetkezett a könyvbe.
- Draco! - kiáltottam utána, amikor megláttam a folyosón.
- Szia - intett.
Odasprinteltem hozzá, és jó erősen megöleltem.
- Hülye vagyok - mormoltam a nyakába. Draco jó nagyra megnőtt, fél fejjel alacsonyabb voltam nála.
- Tudom - simogatta meg a hajam - De most miért is?
- Csak úgy. A legrosszabb dolog az életemben az volt, hogy megszülettem.
- De legalább nem követheted el még egyszer ezt a hibát.
Milyen igaz.
- Ha ezt most vigasztalásnak szántad sajnálattal kell veled közölnöm, hogy nem jött össze.
- Csak megállapításként mondtam.
Kibontakoztam az öleléséből.
- Nincs kedved lejönni velem reggelizni?
- Oké. Mi a baj? Nagyon el vagy anyátlanodva.
- Semmi.
- Khm... ez nem válasz.
- Tudom. Ez az egész... túl sok dolog történt túl kevés idő alatt.
- Szegény te. Együtt érzek veled, ha ez segít.
- Köszi.
Bementünk a nagyterembe. A Griffendél asztalánál Ron egy bazinagy HIÁNYOZNI FOGSZ! feliratú transzparenssel ült.
- Te is nekem - adtam egy puszit neki - De ez nem változtat az elhatározásomon.
- Tudom... - nyögte megsemmisülten.
- Jaj ne legyél már ilyen! Majd levelezünk, satöbbi. Nem egy civilizáció nélküli lakatlan istenhátamögötti helyre megyek, csak Berlinbe!
- Ami nemtomhányezer kilométerre van. Jupí.
- Ajj Ron...
Reggeli után kimentem sétálni. Egyre jobban nem akartam elmenni...
- Szar az élet... - ültem le a fűbe.
- Az - válaszolta a belső hangom.
Elhevertem, és becsuktam a szemem. A Nap az arcomba tűzött és nem akartam megvakulni.
Önző vagyok, és akkor mi van? Olyan lelkiismeret-furdalásban szenvedek, mint még soha. Ahajj ennek nem lesz jó vége. Tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint anya. Ő is fogta magát, és lelépett. Na jó nem pont úgy, ahogy én, de a lényeg ugyanaz marad. Észrevettem, hogy valami beárnyékolja a napfényt.
- Ki vagy? - nyitottam ki az egyik szemem. Jason volt.
- Én.
- Nem csüccsensz le ide mellém? Kényelmes a fű - mutattam.
- De - sóhajtott és levetődött mellém.
Na ilyenkor mi van? Egyáltalán nem zavar, hogy itt van, csak...
- Mi a helyzet?
- Mégis jó - bökött a fejével a kezében lévő könyvre.
- Tudom - mosolyodtam el. - Érdekesen látják a muglik a mágiát.
- Aha... de ebben nincs is...
- Tudom. De van olyan, amelyikben van. Három rózsaszín harapás zoknit köt a fán! Mi ebből a tanulság: Ha nem tudsz úszni ne mássz fára mert elüt a villamos! Egyébként is térdig érő ködben lekvárt kapálni...
- Mi van? - nézett rám értetlenül.
- Semmi.
- Jól vagy?
- Nem. A legnagyobb baj, hogy azt sem tudom, mi van.
- Hiányzik? - fogta meg az állam és a fejem maga felé fordította.
- Hogyne hiányozna. De tudom, hogy itt van, itt benn... - tettem e kezem e mellkasomra és elkezdtem könnyezni.
- Bocs nem akartam - karolt át, és adott egy puszit.
Mi ez a közjáték? Teljesen összezavar vele...
- Semmi baj - húzódtam el tőle. - Na én asszem bemegyek. Jó olvasást.
Szabályosan elmenekültem előle. Nem akartam, hogy így döbbenjek rá, hogy mégis szeretem. Nem élném túl.
Felvágtattam a klubhelységbe.
- Zaklatottnak látszol - jegyezte meg Gerard.
- Az is vagyok - huppantam le mellé a kanapéra.
- Mi a baj? - karolta át a vállam.
Miért van az, hogy ma mindenki ölelget? Nem mintha zavarna, sőt, de...
- Szerinted? Az elmélkedéseimmel, amiket levágok sikeresen összezavarom magam, és ez nem jó. Ráadásul mindjárt meghalok a fáradtságtól - ásítottam.
- Feküdj az ölembe, és csicsikálj - gügyögte.
Nem volt más választási lehetőségem. Ha lett volna, akkor sem bírtam volna ki elalvás nélkül.
- Jasmine, ha jössz ebédelni ideje felkelni - ébresztgetett Gerard egy hatalmas puszi kíséretében.
- Oké megyek - nyöszörögtem.
- Levigyelek?
- Aha.
- Kapaszkodj!
Az ölébe kapott és levitt kajálni. Meghalok. Ilyenkor megértem, hogy miért voltam belezúgva két éven keresztül. Lepakolt egy székre.
- Enni is szedjek neked? - kérdezte és rakott nekem egy nagy adag sült húst és krumplipürét.
- Esetleg meg is etesselek? - nyomott a számba egy adagot.
- Köfi Herar de elé.
- Tessék?
- Köszi Gerard, de elég - nyeltem le a falatot.
- Á így már értem. És itt jön a méregzsák második fele - bökött fejével az éppen beszlalomozó Jason felé.
- Miért, ki az első fél? - kérdeztem ártatlanul.
- Nem is tudom, talán csak nem Miss. Reynolds?
- Nénikéd - röhögtem.
- Ő nem Miss. Reynolds.
- Jaj Gerard - fogtam a fejem - Néha ein bisschen sok belőled.
- Tudom.
Ebéd után újból leellenőriztem, hogy minden bent van-e a ládában. A vonat reggel hétkor indul Roxmortsból. Kibámultam az ablakon, még egyszer, szerintem utoljára.
- Mi a baj kisasszonyka? - kérdezte Will.
- Holnap utazunk.
- Tudom. Bár az utazóláda nem lesz valami kényelmes...
- Nem akarok elmenni.
- Akkor miért nem marad itt?
- Nem tudok itt maradni.
- Miért nem?
- Gőzöm sincs.
- Jasmine - nyitott be Abby - Gyere egy kicsit.
Lementem vele a klubhelységbe, minden fel volt díszítve a tiszteletemre. A plafonról HIÁNYOZNI FOGSZ JASMINE lógott, és mindenki a klubhelységben volt, még Draco és Blaise is.
- Hátezmeg? - mosolyogtam.
- Csak egy kis ünnepség neked - mosolygott Hermione.
- Jaj gyerekek... - sóhajtottam.
- Egy kis ajándék tőlünk neked - adott oda Ron egy hatalmas dobozt. - De csak a vonaton nyithatod ki.
- Oké. Köszi gyerekek, annyira édesek vagytok.
- Tudjuk - mondta Gerard.
Tök jól telt az este, baromkodtunk, és még ha csak kis időre is, de sikerült elfelejtenünk, hogy mennyi rossz dolog történt velünk az elmúlt időben.
Jó volt velük, és biztos voltam benne, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy látom őket. Ki tudja... bíztam abban, hogy a Sors még összehoz minket.

49. fejezet