- Jó reggelt, álomszuszék! - ébresztgetett valaki.
- Hol vagyok? - vágódtam vigyázülésbe. Az a bizonyos valaki egy ápolónő volt
- A Szent Mungoban. Jól vagy?
Hirtelen egyszerre zuhantak rám annak a bizonyos estének a történései.
- Nem - bambultam magam elé. - A többiek hol vannak?
- Pihennek. Neked is azt kéne.
- Nem - ellenkeztem - A többieket akarom!
- Rendben, ha fel tudsz állni, akkor mehetsz, de csak rövid időre. A szobáik itt vannak a folyosón végig.
Végülis nem is voltam olyan vészes sérülés-ügyileg. A lábam nem fájt, a fejem viszont sajgott és a tüdőm is elég érdekesen viselkedett, ha levegőt akartam venni. Kimentem a folyosóra.
- Jasmine! - kiáltotta valaki. Fred száguldott felém. - Úristen, jól vagy?
- Jaja Fred - sóhajtottam és átöleltem. - Dehogy vagyok jól.
- Bocs, hülye kérdés volt.
- Többiek?
- Hermione és Ron lent van a büfében, Jason és George kviddicsmeccset néznek két szobával arrébb, Harry még mindig ájultan hever.
- Jason... - suttogtam.
- Gyere, elmegyek veled - fogott kézen.
- Oké.
- Sziasztok! - köszöntem, miután benyitottunk.
Jason az ágyban feküdt, nézett ki a fejéből, látszott rajta, hogy félig alszik, George pedig a tévét bámulta.
- Jasmine! - nyögte Jason.
Odamentem hozzá és megálltam az ágya mellett. Csak nézett ki a fejéből, és nem mondott semmit.
- Jó, hogy itt vagy - mondtam végül.
- Sajnálom.
- Mit? - kérdeztem.
- Miattunk mentetek ki. Ez az egész miattunk volt... Benji is.
- MIÉRT KELLETT FELHOZNOD? - kiabáltam - MIÓTA FELÉBREDTEM, MEGPRÓBÁLTAM ELZÁRNI A DOLGOT AZ AGYAM EGY KIS ZUGÁBA! MIÉRT? - szaladtam ki sírva a kórteremből.
Miért kell mindig a legjobb embereket elvesztenünk? Ha jobban figyeltem volna a jóslatra... Ha nem hagyom, hogy velem jöjjön, akkor...
- Jasmine! - szólét Ron és Hermione.
- Nem vagyok itt - bújtam be az ágyamba.
- De itt vagy. Mi a baj? - jött utánam Hermione.
- Ezt még kérdezed?
- Jaj baba, ne szomorkodj. Ő itt van, csak föntről vigyáz rád. És tuti nem szeretné, hogy szomorú legyél.
- De... ez... olyan... rossz - zokogtam a párnámba.
Szépen lassan mindenkim elvesztem.
- Tudom, hogy az - ült le mellém. - Te mondtad, hogy hiszel a sorsszerűségben. Ennek meg kellett történnie.
- A két kisfiúnak meg kell halnia, hogy a kislány felnőhessen - szipogtam.
- Tessék?
- Trelawney jósolta még egyik óráján. Ezt mondta. A két kisfiú Johnny és Benji voltak.
- Jézusom.
- Tudom. Tudhattam volna! Kellett volna tudnom! Én hülye, miért vagyok ennyire önfejű? Visszamegyek Németországba, egy hónap múlva úgyis betöltöm a tizenhetet.
- Ne mondj ilyeneket. Mi itt vagyunk, és szeretünk téged.
- Benji is szeretett... és ez lett e vége! Nem akarom, hogy szeressenek!
- Nyugi..... ssss - simogatta a hajam.
- Más... Más is meg... meg...
- Igen. Sokan. De egyikőjüket sem ismerted. Nincs háború áldozatok nélkül. A halálfalók közül tízen elmenekültek, de meg fogják őket találni.
- Jason... és Draco miért mentek el akkor este?
- Jaj Jasmine... először el akartak menni a halálfalókhoz, hogy ők ott vannak, csak a többieket hagyják békén, aztán meggondolták magukat.
- Tök feleslegesen történt ez az egész...
- Nem, nem volt az. Nyugodj meg kérlek. Voldemort meghalt.
Miután kisírtam magam, egy fokkal jobb volt, de a kedvem még mindig valahol a béka segge alatt tanyázott.
- Dracoval mi van? - kérdeztem egy kis idő múlva.
- Jól van. Őt már kiengedték. Egy hetet aludtál...
- Jól bírtam a szunyát - mosolyodtam el.
Kopogtak az ajtón.
- Reynolds kisasszony, kérem jöjjön - mondta egy nővérke.
- Oké - sóhajtottam.
A kórház egyik helységébe mentünk. Volt benne két kényelmes kanapé, egy asztal, a padlón puha szőnyeg feküdt, a falakat pedig halványsárgára festették.
- Ülj le, mindjárt jönnek a látogatói. Kér valamit inni?
- Nem, köszönöm. De kik jönnek?
- Nem tudom a nevüket. Itt hagyom, mindjárt jönnek.
- Oké.
Két percig csendben ültem a fenekemen, amikor kinyílt az ajtó.
- Szia Jasmine - jött be Emily és Alex, Benji szülei. Nagyon rosszul néztek ki.
- Hello.
- Jaj kislányom! - ölelt meg zokogva Emily. Egész életében kislányának hívott, és tényleg olyasmi volt, mint egy pótmama.
- Ne sírj! - simogattam meg a hátát.
- Tudni akarom, hogy... hogy... halt meg - szipogta.
Nem akarod tudni. Én sem akarom tudni.
- Jaj Emily - kezdtem el újból a bömbölést. - Nem akarod tudni. Tudom, hogy nem...
- Mi történt vele?
Jaj ne... azt hittem, hogy valami kis minimálist tud... Lehet, hogy nem tenne jót neki, ha megmondanám. Mit csináljak most? Hazudni nem fogok, az biztos, de az igazság... fájdalmas és őrjítő
- Szerintem üljünk le - mutattam a kanapéra. - Benji... szóval ő...
- Bennégett - mondta Alex. - Tudjuk.
Könny csillant a szemében.
Ezek szerint a dementorcsókról nem szóltak nekik. Nem baj, amit nem tudnak, az nem fáj.
- Igen - szipogtam.
- Jasmine... már csak te vagy nekünk. Olyan vagy, mintha a lányunk lennél. Vigyázz magadra - sírta Emily.
- Oké - nem tudtam mást mondani.
Valaki kopogott az ajtón.
- Jasmine - jött be Fred - Jó napot! - köszönt Benyó szüleinek - Dumbledore azt üzeni, hogy beszélni szeretne veled. Most.
- Mennem kell - mondtam.
- Majd még jövünk - ígérte Alex.
- Rendben! Sziasztok! - köszöntem el.
- Mit akar tőlem Dumbledore? - kérdeztem már a folyosón.
- Nem tudom. De mindenkit hívatott, Hermione szobájában gyülekezünk.
Ott volt Jason, Ron, Hermione, Draco, George és Dumbledore.
- Jó napot! Sziasztok! - köszöntem, az igazgató biccentett, a többiek pedig köszöntek, vagy integettek.
- Két ok van, amiért idehívtalak titeket - kezdett bele miután leültem Hermione mellé. - Az egyik az, hogy gratuláljak nektek. Vége van. Az egésznek. A gonosz elbukott, a jó győzedelmeskedett. Lehet, hogy ezáltal ismertek lesztek, lehet, hogy nem, ez a sajtótól függ. A másik ok, pedig Harry állapota. Nem tudjuk, mi van vele. Amikor régen Voldemort megátkozta őt, a képességének egy részét átruházta rá. Most úgy tűnik, hogy nem csak a képességeit, hanem magából is egy kis részt. Voldemort meghalt, Harry haldoklik, és nem tudjuk megmenteni. Nem tudjuk, mi lesz vele, de megkérnék mindenkit, hogy az állapotáról senkinek ne beszéljen. Köszönöm - mondta el a mondókáját és kiment a kórteremből.
- Visszamegyek Németországba - suttogtam.
- MI? - kérdezték egyszerre.
- Jól hallottátok. Nemsokára tizenhét leszek. Visszamegyek.
- Nem teheted - mondta Jason.
- Ne mondd meg, hogy mit tehetek, és mit nem! Elegem van!
- De mi szeretünk - motyogta Fred.
- Ez most nem szeretés kérdése. El akarok menni innen.
- De miért?
- Mert... mert... nem bírom elviselni... mindenkit elvesztek, akit szeretek, nem akarom, hogy ez folytatódjon. Megkérek valakit, hogy hadd vizsgázzak le hamarabb és elmegyek innen még a tanév vége előtt.
- Ne már! - fakadt ki Jason.
- Tényleg Jasmine... te nem szeretsz minket?
Felálltam és kimentem a szobából. Bunkó szemét aljadék vagyok, aki el akar menekülni az igazság meg minden elől. De legalább belátom.

47. Félek

Két hét múlva felébredt Harry is, pár napra rá én már kijöhettem a kórházból. Mindenki győzködött, hogy maradjak, meg hogy semmi érte annak, hogy elmenjek, mert a múlt elől nem lehet menekülni. Szerintem sem, pont azért megyek vissza oda, ahonnan jöttem. Pedig mindenkim itt van. A szerelmem Jason, akivel nem tudok beszélni, nem nagyon szólunk egymáshoz, de így legalább nem fog annyira fájni a búcsú... vagy mégis? Ott van még Hermione és Draco a két legcukibb ember a világon, nagyon fáj, hogy itt kell hagynom őket, de Hermione révén még találkozunk. Fred és George közölték, hogy őket nem érdekli, jönnek velem, és Berlinben nyitnak egy újabb boltot. Persze ezt nem gondolták komolyan, de nagyon jól esett. Ron nem hajlandó ezügyben nyilatkozni, csak néz rám ártatlan bociszemekkel, persze én mindent értek. Vannak dolgok, amik megváltoztathatatlanok, ez is az. Szegénykémnek duplán rossz, pár hónap múlva Abby is seggel vissza Berlinbe. Harry közölte, hogy Voldemort sorsára juttat, ha itt merem hagyni, de tántoríthatatlan vagyok az elhatározásomban. Nem maradok, mert... nem tudok itt maradni. Menekülök is, ez igaz, nem tudom mi elől. Nem, nem Benji a baj, tudom, hogy velem van, és mindig is velem lesz. Biztos vagyok benne. Ő lett az én Őrangyalom, vagy mim. Ez hülyén hangzik, de igaz.
Szerencsémre Dumbledore beleegyezett az előrehozott vizsgákba, úgyhogy pár napra még vissza kellett költöznöm a Roxfortba...

- És mit csinálunk holnap? - kérdezte Anita az utolsó előtti estén. Lenn ültünk a klubhelységben, mindenki ott volt.
- Nem tudom - mondtam.
- Jasmine drága, te nem akarsz elmenni. Ez a pontos diagnózis. Én már csak tudom. Ismerlek, mint a tenyerem - mutatott a kezére Gerard.
- Itt nem arról van szó, hogy izé... ez már eldöntött tény, hogy megyek.
- Legalább a szülinapodig maradj! Légyszi - kérte Anita.
- Minek? Úgyse ünnepelnénk. Jól ellesztek ti nélkülem.
- Dehogy! - mondta Hermione. - Gonosz vagy.
- Tudom. Ne harizz. Asszem kimegyek sétálni, egyedül szeretnék lenni.
- Az elmúlt pár hétben mindig egyedül akartál lenni - dörmögte Ron.
Szó nélkül kimentem a klubhelységből. Az udvaron nagyit szippantottam a levegőbe. Tavasz-illat volt. Minden évszaknak megvan a maga jellegzetes illata. A tavaszé a langyos, virágillatú kis szellő. Nyáron érezni lehet a vízpartot, a meleget, a napsütést, a levegőben vibrál a rózsaillat és a jókedv. Ősszel érződik a zordság, a hűvös szél kicsípi az ember arcát, és kéményfüst vegyül a levegőbe. Télen ott a hideg, és a hószag. Nem szeretem a telet, mert hideg van. A nyarat szeretem. Egyenlő a szabadsággal.
- Tavasz van - mosolyodtam el, és lebaktattam a tópartra.
A polip lustán kidugta a karját a vízből. Olyan volt, mintha integetett volna, tehát visszaintettem.
- Jaj polip, ha tudnád... önző vagyok, hogy elmegyek? Szerintem igen. Azt mondják, szeretnek, és itt hagyom őket. Benji is itt hagyott, de velem maradt. Én elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Pedig én is szeretem őket. Nehéz elhinni, de így van. Komolyan mondom, még Levander is hiányozni fog... de érzem, hogy nem tudnék itt maradni. Nem tudom, hogy miért... olyan rossz ez így.
- Szerintem is - ült le mellém valaki.
- Szia Blaise - mosolyodtam el fáradtan.
- Remélem tudod, hogy nem vagy korrekt. Se velem, se Jasonnel, se senkivel. De főleg Jasonnel nem.
- Tudom. De amúgy mióta vagy ekkora puszipajtás Winterrel, hogy elmond neked ilyeneket?
- Nem tudom... kábé két hete... mióta te nem nagyon jössz oda beszélgetni.
- Ne vádolj, légyszi. Tudod, hogy miért van ez az egész.
- Jasmine - fogta meg az arcom két oldalt. - Te mondtad, hogy veled van. Benji sem szeretné, hogy szomorkodj. És egyébként is... mi szeretünk - puszilta meg az orrom.
- Én is - mondtam.
- Hát akkor meg miért mész el?
- Könyörgöm, ne próbálj meggyőzni, hogy maradjak. Amúgy mit mondott Jason? - kérdeztem.
- Hogy szeret téged, és nem érti, mi van. Azt mondta, hogy most, amikor szerinte a legnagyobb szükséged lenne vigasztalásra, te kerek perec elutasítod a közeledését. És ahogy látom, nem csak az övét.
- Jaj Blaise, tudod, hogy ez nem így van. Nem értem meg saját magam, és nem csodálkozom rajta.
- Olyan hülye vagy Jasmine.
- Tudom - sóhajtottam.
- Figyelj rám légyszi... ez a költözni akarás csak fellángolás, meg fogod bánni.
- Nem.
- De.
- Nem.
- De. Tudom, hogy egy hülye picsa vagyok, de ez az igazság.
- Szeretem a hülye picsákat - mosolygott.
- Levandert is?
- A Jasmine nevű hülye picsát.
- Kösz a megtiszteltetést. És mizu mostanában a pasikkal?
- Semmi. Megvagyok nélkülük.
- Értem. Kiszemelt, vagy valaki?
- Senki.
- Nem megyünk be? - kérdeztem. - Kezdek fázni.
- Hát kislányom ne is haragudj, de aki egy szál pulcsiban jön ki ilyen időben az nem normális.
- Kösz a felvilágosítást anya - mosolyogtam.
- Te kis - kezdett el futni felém.
Besprinteltünk a kastélyba és levetődtünk a lépcsőre.
- Jaj Jasmine, gyorsabb vagy, mint az anyád - lihegett. - Lehet egy kérdésem?
- Aha - bólintottam.
- Szereted még Jasont?
- Miért, rá akarsz startolni? - vigyorodtam el.
- Nem. Nem az, hogy ronda, viszont száz százalék hetero. Na szereted még?
- Ettől semmi sem változik. Elmegyek ha szeretem, ha nem.
- Nem ez volt a kérdés.
- Tudom. Szeretem.
- Ezt akartam hallani - terült el öntelt vigyor az arcán.
- Neked ettől miért jobb? - kérdeztem.
- Csak.
- Ez egy ritka hülye válasz volt.
- Tudod, hülye kérdés, hülye válasz.
- Sziasztok! - jött a Mardekár klubhelysége felől Jason és Draco.
- Hali! - köszöntünk.
- Mizu? - kérdeztem.
- Semmi. Veletek? - kérdezte Jason. A hangjában még csak egy csöppnyi érdeklődést sem hallottam. Erőltetett közönyt, sértődöttséget és haragot viszont annál inkább.
Tudom, hogy én kúrtam el az egészet, és azt hiszem, hogy ez a Jason-dolog egész életemben piszkálni fogja a csőröm. Ez van, ezt kellene szeretni, de nem megy.
- Velünk se - mondtam semleges hangon.
- Akkor pá - intett és elhúzták a csíkot.
- Utál mi? - néztem utánuk.
- A szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól, de Jason azt mondta, hogy az ő esetében ez a hajszál platinából van.
Annyira édes. Komolyan nem érdemlem meg, hogy valaki ezek után is szeressen. Már másodszor van ez a helyzet... miattam.
- Komolyan mondom Blaise, hiányozni fogsz. Te, meg az oltogatásod is.
- Kösz a bókot, hercegnő. Feltűnt neked, hogy egész este Blaise-nek szólítottál? Ez vajon minek tudható be?
- Nem tudom. Ilyen kedvem van. Asszem fölmegyek.
- Oké - mosolygott. - Nagyon fogsz hiányozni.
- Te is. De még holnap találkozunk.
- Aha.
Egyenesen a hálóba mentem, ahol átöltöztem pizsibe.
Annyi minden történt velem a Roxfortban. Rájöttem, mi elől menekülök. A szappanopera miatt, ami egészen idáig történt. Meghaltak a szüleim, kiderült, hogy a szerelmem szülei nyiffantották ki őket, aztán hogy apám nem apám, és hogy rokona vagyok Bellatrix Lestrange-nek. Ráadásul belekeveredtem a háború közepébe, közben hülye picsák drogot tettek a piámba, de előtte még seggrészegre ittam magam egy áruló tanár miatt, akit gyűlölök. Tiszta Ármány és Szenvedély fílingje van a dolognak. Jaj nekem...
- Jasmine, bejöhetek? - nyitott be Abby.
- Persze.
- Elegem van - ült le szomorúan az ágyam szélére.
- Mi a baj?
- Ron.
- Mit csinált az istenadta?
- Semmit. De... mos, hogy elmész, belegondoltam, hogy nemsokára én is... de nincs szívem itt hagyni. Annyira szeretem - egy könnycsepp folyt végig az arcán.
- Jaj Abby... majd összeköltöztök, vagy valami... - öleltem meg.
- Nem bírok ki nélküle egy percet sem.
Én se Jason nélkül. Szar, hogy így kell rájönnöm erre.
- Jaj kicsim - adtam neki egy puszit. - Akkor maradj vele. Béreljetek egy lakást, vagy mit tudom én. Nemsokára nagykorú vagy. Gyere Angliába továbbtanulni, és együtt lehettek.
- Igazad van - mosolyodott el. - Segítsek becsomagolni? - nézett az ágyon és a környékén lévő ruhából, könyvekből és egyéb dolgokból összetevődő kupacra.
- Aha.
- Félek - jelentettem ki, miután becsomagoltunk.
- Mitől?
- A holnaptól. A holnaputántól. Az egész istenverte jövőtől. De a múlttól is. Tudom, hogy pszichiátriai eset vagyok.
- Nem vagy az, csak össze vagy zavarodva.
- Lehet... de aludjunk. Holnap úgysem fogunk.
Lekapcsoltuk a villanyt, de még órákig fetrengtem álmatlanul. Tényleg nagyon féltem, de tudtam, hogy valaki vigyáz rám.
- Jó éjt Benji - suttogtam, és elnyomott az álom.

47. fejezet