Okt 22-27
Mazsi  2007.01.04. 10:37

Október 28. vasárnap, leamortizálva, megtörve és meggyötörve

Anyám… ez a hét. Eddig is tisztában voltam vele, hogy idegbetegek vesznek körül, na de… Blaisnek sikerült elpusztítania azt az 1 azaz EGY DARAB agysejtet, ami eddig a fejemben cikázott, és néha a koponyámnak ütközve kongó hangot adott ki. Már ez sincs. Csak az űr, meg pár pókháló, de azok is csak a dizájn kedvéért. Leírni sem merem mi történt az elmúlt kicsivel több, mint egy hétben. Na jó, mégis.

Október 20, szombat

Fantasztikus napnak indult. Szombat, madárcsirip (októberben ez ritkaságnak számít, ilyenkor már inkább csak pár bagoly kornyadozik a bagolyházban), és én nagy naivan azt hittem, hogy lemegyek reggelizni, és utána egy csodálatosan romantikus délelőttöt tölthetek el Balise-szel. Tévedtem. Nem is kicsit. Ásítozva kikászálódtam a puha és meleg ágyamból, felölöztem, és bevonultam az ebédlőbe. A szokásos zsivaj fogadott, miközben leültem a szokásos helyemre, és meglepve konstatáltam, hogy Blaise nem ül a helyén.

 - Hol van? – kérdeztem Dracot, aki éppen emeletes szendvicset épített magának.

 - Nem tudom, de én a helyedben vigyáznék vele – hajolt oda hozzám bizalmasan, egy gonosz vigyorral az arcán.

 - Miért? – kérdeztem. Kezdtem megijedni, hogy mi történhetett, Draco szerintem utoljára körülbelül három éve nézett így rám, közölve, hogy hátul felgyűrődött a szoknyám és kilátszik a csillagos bugyim. Igen, mindenki eltévelyedhet.

 - Reggel, miután közöltem vele, hogy szerintem Mary-Sue a legjobb csaj az egész Roxfortban, megilletődött, majd felállt és elment. Azóta nem láttam. Ez úgy húsz perce történt. Lehet, hogy Mary-Sue kell neki helyetted.

Igyekeztem nem felröhögni.

 - Jaj Draco, Draco, ha tudnád…  - mosolyogtam rá. - De… mi az, hogy neked Mary-Sue tetszik? Hmmm?

 - Tudnám, hogy miért kell ezen ennyire kiakadni!? – forgatta meg a szemeit.

 - Nem akadtam ki, csak meglepődtem. Tegnap még Hermionet ölelgetted.

 - Hagyj békén Collins – tért vissza a szendvicséhez vöröslő fejjel Draco. -  Semmi közöm ahhoz a sárvérűhöz.

Miután teleettem magam kimentem az udvarra sétálni egy kört. A tóparton találtam Blaise-t és Mary-Sue-t. A csaj extra mélyen kivágott felsőben feszített. Hogy nem fagynak le a… nem Jade, nem vagy féltékeny. Á, dehogy.

 - Sziasztok –köszöntem rájuk, majd egy fantasztikus, harminckét fogat villogtató vigyort is végignézhettek. – Mi a helyzet?

 - Mary-Sue szerelmi bánatban szenved - jelentette ki nagyon komolyan Blaise.

 - Oh szegénykém. Biztos rossz lehet neked. És ki az a szerencsétl… szerencsés, akiért a szíved dobog? – kérdeztem nagyon aranyosan és megértően.

 - Nem mondom meg. Nem akarom, hogy mindenki rajtam nevessen – hajtotta le a fejét Mary-Sue és eleredtek a könnyei.

 - Lehet, hogy tudnánk segíteni – jelentettem ki.

 - Rendben, elmondom. De… nem mondhatod el senkinek… te sem és te sem – mutatott először rám, aztán Blaise-re.

 - Persze, nem mondjuk.

 - Ron Weasley az.

Visítva rohantam a kastélyba.

Október 22, hétfő

Kezdek félni Blaisetől. Tényleg. Ez szörnyű! Hogy mit csinált éjjel? *hisztérikus kacaj*

Békésen aludtam az ágyamban, amikor éreztem, hogy valaki (vagy valami?) végignyalja az arcom. Kinyitottam a szemem és egy szellem állt az ágyam mellett. Az arcnyalogató. Sikítva igyekeztem kimászni az ágyból, de útközben belegabalyodtam a baldachinba, és hatalmasat nyekkenve elterültem a padlón. Persze mindenkit sikerült felébresztenem.

 - Zabini, kifelé! – visította Pansy, ajtócsukódás, majd teljes csönd.

Kikászálódtam a leszakadt anyagból, és még mielőtt akárki megszólalhatott volna, kislisszoltam a hálóból.

 - Bu! – ugrott elém a szellem, aki igazából Blaise volt.

 - Te nem vagy normális! Mi a francot keresel te itt ebben a ruhában? Egyáltalán hogy jutottál fel ide?

Büszkén vigyorogva jelentette ki, hogy neki küldetése van.

 - Összekevered magad Potterrel.

 - Nem hiszem. Majd meglátod reggel. Csak puszit akartam adni – vigyorgott rám.

Reggel Draco színesítette utamat az ebédlőbe menet.

 - Képzeld – kezdett el mesélni. – Olyan baromságot álmodtam.

 - Mit? – kérdeztem, bár volt egy sejtésem.

 - Egy szellem volt a szobámban, úgy nézett ki, mint Zabini…és ÉNEKELT! Nem is akármit! Körülbelül így hangzott: Granger a te mindened/ ő lehet a végzeted/ szép, okos és jól néz ki/ hívd el holnap randizni.

Öt percig folyamatosan röhögtem. Ez hihetetlen. Tényleg az. Atyavilág, Blaise nem lehet ennyire idétlen! Ráadásul még normális dalt írni sem tud. Büszke vagyok rá.

Október 26, péntek

Auuuuuuuuuuuu! Bíztam benne, hogy normális hétvégém lesz. Hát tévedtem. A házösszehozó bigyónak köszönhetően az egész hétvégét a tisztelt csoporttal kell töltenem. Kempingezni megyünk. Mugli módra. Meg fogunk halni.

A nagy kempingezés, avagy utolsó agysejtem elvesztésének története

Október 27, szombat, a nagy büdös semmi közepén reggel 8 körül

Höhh…

Hatkor gyülekeztünk az előcsarnokban. Le kellett adni a pálcáinkat, aztán minden csapat kapott egy kísérőt (Piton professzorral való viszonyomnak köszönhetően kihisztiztem, hogy velünk hadd jöhessen Blaise… hát igen ő mindent megenged az incifinci mardisainak *angyali vigyor, sütit osztogat a gyerekeknek*), valamint 1 db tizenkét személyes sátrat, tűzgyújtáshoz szükséges eszközöket, és kaját. Meg kellett érintenünk egy zsupszkulcsot, és… a nagy semmi közepén találtuk magunkat. Egy réten voltunk, erdő vett körül minket. Ezek szerint itt kell élnünk két teljes napot teljesen kiszolgáltatva a mugli lét viszontagságainak…

Most éppen azt nézhetem végig, amint a nagyon erős bronzbika hímcsodák a csoportból megpróbálják felállítani a sátrat. Nem megy nekik. Hermione próbál segíteni, de...bár mióta engem eltávolítottak a helyszínről, lényegesen gyorsabban haladnak.

Gőzöm sincs mennyi az idő. És ez idegesít. De nagyon.

Felállították a sátrat. Hermione hisztériás rohamot kapott, és magából kikelve üvöltött a többiekkel. Jól szórakoztam, már csak egy kis popcorn hiányzott volna, és premier plánban figyelhetem a „Tomboló Borzas csatája az Alattomos Sátorral” című fantasztikus filmet.

Miután bepakoltuk a cuccainkat, felbőszült pasik követelték tőlünk a napi betevőt.

 - Eltévesztettétek a házszámot. Nem vagyunk házimanók – szónokoltam, miközben kitolattam a sátorból. – Egyébként veszélyes dolog engem konyha közelébe engedni. Még ha egy ilyen nomád izé is – mutattam a „tűzhely”-re. Hermione fél órán át veszekedett Dracoval, mert a fiú váltig állította, hogy áldozati állatot kell bemutatni, hogy meggyulladjon a tűz. Végül  - sokadszori fenyegetésre és egy véletlen baleset folytán (nem, nem én gyújtottam fel Draco cipőfűzőjét, még a feltételezés is sértő számomra) – sikerült a szőkét eltávolítani az útból és a tűz vidáman ropogott a farakáson.

 - Mi sátrat építettünk, ti főztök – vigyorgott kajánul Malfoy.

 - Mi, hogy TE sátrat építettél? Ha neked a tartócölöpök kihúzgálása építésnek számít, akkor nekem az evés főzésnek.

 - Majd én főzök. Neville, segíts – forgatta meg a szemeit Hermione.

 - Végre egy normális ember – vigyorodtam el, majd halkan dúdolgatni kezdtem a Granger a te mindened… kezdetű dalocskát, amit Blaise tanított meg nekem.

 - Hé, te! – nézett rám összeszűkített szemekkel a szöszi, de visszamásztam a sátorba.

Muhaha.

A nap viszonylagos nyugalomban telt, néhány Griffendél-Mardekár összecsapást leszámítva.

Hazudtam.

Késő délutánra a „táborhely” inkább egy csatatérre emlékeztetett. Mivel pálca nem volt, Draco a testi erejét használta a fenyítésre. Ennek következtében szétszórt bugyik, fogkefék és néhány guriga wc-papír hevert a földön. Pár ember bezárkózott a sátorba, Hermione, Blaise és én pedig az erdőbe menekültünk.

 - Ez az ember nem komplett – mondtam vagy századszorra.

 - Ez nem kifejezés. Megőrült. Gyorsan egy gumiszobát!  - vigyorgott Blaise, aki egy farönkön ült, és bicskával egy ágat farigcsált. Készenlétbe helyeztem a gézt, sebfertőtlenítőt, és ragtapaszt, ha esetleg szükség lenne rá.

Hermione leült a földre, és elkeseredetten maga elé bámult.

 - Miért mell mindig mindent mönkretennie? – visított fel.

 - Miért mell? – csillant fel Blaise szeme.

 - Mönkretennie? – ráncoltam a homlokom.

 - Miért kell mindig mindent tönkretennie? Csak gondoltam így alliterál…

Estére visszamerészkedtünk a táborba. Úgy döntöttem elhívom a szőkét beszélgetni.

 - Draco… légyszi csak két napra függeszd fel a marhaságodat, jó? – néztem rá könyörgő szemekkel, miután egy fa mögé ráncigáltam.  – Semmi értelme annak, hogy széttöröd mások fogkeféit. Megértem, hogy te vagy köztünk a legnagyobb és leghatalmasabb ő Mr. Tökéletes Malfoy, de…

 - Te most kigúnyolsz? – ráncolta a homlokát.

 - Nem az a lényeg. Draco, szeretünk – vetettem magam a nyakába. -, csak hagyd abba ezt az őrült tombolást.

 - És az nekem miért lesz jó?

 -Mert… mert Blaise túszul ejtette a fogkefédet. Egyébként meg…izé…rájöhetnél, hogy a többiek aranyosak, kedvesek meg jó fejek.

 - Te nem vagy normális – sóhajtott. – De jó kedvemben találtál. Legyen. Lenyugszok.

 - Imádlak – nyaltam végig az arcát, majd visszamentem a többiekhez. A többiek a tűz körül ültek és beszélgettek. Millicentet leszámítva, aki csak maga elé bambult.

Éjjelre előkerültek a rejtett vajsörös, whiskys, meg egyéb khm „alkoholos üdítőket” tartalmazó üvegek. A társaság egyre jobban érezte magát.

 - Nem, nem vagyok hajlandó inni, ne is próbálkozzatok – mosolygott Hermione, miközben felé nyújtottam egy üveget.

 - De Hermi… olyan… jó – dőlt ki Longbottom.

 - Nicsak Granger, nem vagy hajlandó inni – hikk – pedig azt hittem – hikk – keményebb csaj vagy ennél – mosolygott Draco keresztbe álló szemekkel.

Hermione mérgesen kikapta az üveget a kezemből és kiitta belőle az összes whiskeyt.

 - Ha neked ezen múlik a keménység… - mondta a szőkének.

Blaise magához húzott és megcsókolt. – Remélem tudod, hogy őket még ma éjjel össze kell hozni valahogy. Holnapra elfogy a pia – dörmögte a hajamba.

 - Nem helyes, hogy ezt csinálod. Egyáltalán nem az. Sőt! Alkoholos befo…befolyásoltság alatt állnak – szónokoltam félig lezsibbadtan.

 - Tudsz jobbat? – kérdezte.

 - Nem.

 - Hát akkor meg? Bízd rám a dolgot.

 - Rendben – sóhajtottam, és eldőltem a füvön. Az eget néztem. A csillagok furcsa alakzatokban mosódtak össze. Valahonnan távolról Blaise hangját hallottam.

 - Draco légy szíves hozd ki a sátorból a könyvet ami a táskámban van.

 - Milyen könyv? – szűrődött Hermione hangja jó messziről. Mindtha a fejem egy buborékban lett volna.

 - Nézd meg ha gondolod. Draco előtte mutasd meg a könyvet Grangernek is.

A válasz a fiú részéről egy morranás volt, a lány részéről pedig egy „Her-mi-o-ne. Nem olyan nehéz megjegyezni, Blaise.” volt.

 - Mondtam én, hogy megy ez – mászott mellém Blaise.  – Jade jól vagy? – kérdezte.

 - Persze, miért? – kérdeztem, és éreztem, hogy a szempilláim egyre jobban elnehezednek.

 - Csak mert olyan laposakat pislogsz. Nem kéne… - a mondat végét nem hallottam, mert elnyomott az álom.