A vers

10 dolog, amiért álmodni nem jó:


1. Ha jó, akkor nagyon rossz felébredni, és mindig azt várom, hogy teljesüljön... persze ezek sosem teljesülnek.

2. Ha azt álmodom, hogy zuhanok, elég nagy a valószínűsége annak, hogy ébredéskor a padlón kötök ki. Ha elég szerencsétlen vagyok, akkor ezt mások is láthatják.

3. Elég gyakran van, hogy az ember nyüszít vagy beszél álmában. No comment.

4. A rossz álmok, amiket utálok, nagyobb valószínűséggel teljesülnek, mint a jók.

5. Bizonyos személyek hisznek az álomfejtésben. Ha egy ilyen BIZONYOS SZEMÉNY (nem akarok ujjal mutogatni, Andromeda Black, á nehogy azt hidd) a környezetünkben van, mindig következtetéseket von le. Ha azt álmodod, hogy hörcsöggé változva menekülsz egy bazinagy gigantikus méretű lekvárosfánk elől, ez azt jelenti, hogy következő reggelinél pontban hét óra negyvennyolc perc huszonkilenc másodperckor, amikor bekapnád a pirítósod utolsó falatkáját, hogy leöblítsd egy korty félig kihűlt teával, egy szürke iskolai kuvik frontálisan ütközni fog a bögrét tartó kezeddel és minden tiszta tea lesz. A bagoly meg elájul.

6. Bizonyos lények, képesek arra, hogy módosítsák az emberek álmait. Nem tudom hogyan csinálják, de nem szeretnék ilyennel találkozni.

7. A sorozatos rémálmok a legdurvábbak. Főleg, ha mindig ugyanott, ugyanannál a történésnél ébredsz fel. Maga a halál.

8. Emlékszem, amikor hajdanán még egy szobában laktam Jareddel, mindig horkolt, ha álmodott. Ha nem, akkor is. Akkor kezdődtek alvászavaraim.

9. Egyáltalán, milyen hülye szó az, hogy „álom”?

10. Az előző kilenc nem volt elég?



Rémálomból ébredtem az éjszaka közepén. Fantasztikus. Nem lennék betojva, ha nem sorozatosan többedszer álmodnám ugyanazt, és a főszereplő nem Sebastian lenne. Megnéztem az időt. Hajnali 4 volt. Kikászálódtam az ágyból és sikeresen belegabalyodtam a baldachinba. Nagyot nyekkentem a padlón, de senki sem ébredt fel. Mázli. Négykézláb elmásztam az ajtóig, majd kisurrantam a folyosóra.
Valahogy kikászálódtam a klubhelyiségbe. Csalódottan vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hajnalok hajnalán a kanapén kíván virrasztani.
- Hello, Rod! - köszöntem a fiúnak, aki a térdét maga alá húzva ült, és a kandallóba bámult. - Transzban vagy? - kérdeztem, miután nem reagált rám.
Mióta azon a bizonyos estén khm... elvoltunk, kerültem őt. Nem tudom, miért. Féltem, hogy még a végén megint elkezdek érezni iránta valamit. Lana a nyúlbéla. Na ja. Király.
Levetődtem Lestrange mellé és a szememmel szuggeráltam. Öt perc után megmozdult. Rám nézett.
- Jesszus Rod, ijesztő vagy.
- Mióta ülsz itt? - kérdezte.
- Hááát... mióta megtanultam nyitott szemmel aludni. Ideges vagyok a hétvégi kviddicsmeccs miatt - mosolyodott el - Nyúzottnak látszol. Mi történt?
- Hülyeségeket álmodok már egy ideje - foglaltam össze röviden.
- Milyen hülyeségeket?
- Csak... vá mindegy, lényegtelen, ne is beszéljünk róla - legyintettem idegesen.
- Furcsa vagy mostanában - jelentette ki - Történt valami, amit nem mondasz el?
- Háténőőőő az az igazság, hogy... nem igazán - nyögdécseltem idegesen.
Vajon elmondjam neki a Sebastianos dolgot, vagy ne?

-...és mindig ugyanazt álmodom... ott állok vele szemben talpig feketében, és táncolunk... aztán a zene elhalkul, és a nyakamba harap. Abban a pillanatban szoktam felébredni. Ennyi.
Rod kérdőn nézett rám.
- Ez most komoly?
- Nem, a nagymamám találta ki, hogy meséljem el neked. Persze, hogy az. Egy párszáz éves vámpír fenyeget. Nem hordhatok állandóan fokhagymafüzért a nyakamban!
Egy bagoly huhhantott egyet mögöttem, én pedig infarktust, agyvérzést és tüdőembóliát kaptam egyszerre. Leszereltem a borítékot a madár lábáról. Meglepetten vettem észre, hogy a címzett én vagyok.

Szia Lana!
Nem tudom, Jared mondta-e, hogy meghívtalak titeket hozzánk Svédországba az őszi szünetre. Remélem még nincs programotok, mert nagyon szeretném, ha jönnétek.
Itt lakik majd nálam néhány angliai barátom is, meg persze a lakótársaim, de mindenki haláli, úgyhogy nem kell megijedni a tömegtől. A lakásom olyan, mint egy átjáró. Nem tudom, megvan-e a hoppanálási vizsgád, vagy zsupszkulccsal jöttök, de kérlek mindenféleképpen hamar válaszolj, hogy az apróságokat még el tudjam intézni.
Üdvözlettel:
Regulus

- Mikor lesz az őszi szünet?
- A halloweeni bál után. Miért? - ráncolta a homlokát Rod.
- Megyek Svédországba - mosolyogtam.
- Kihez? - kérdezte meglepetten.
- Regulushoz.
- Az idősebbik Black? Tényleg! - csapott a homlokára Rod. - Ő jóban van a bátyáddal. És te miért örülsz ennek ennyire? - kérdezte és kacsintott egyet. - Csak nem bejön a pasi?
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, utoljára akkor láttam a srácot, amikor elment a Roxfortból, kábé olyan... öt vagy hat éve... Csak úgy szimplán várom már.
Gyorsan firkantottam egy válaszlevelet, majd felszáguldottam a szobába átöltözni, és irány a Nagyterem.

Reggeli után elhatalmasodott rajtam a jókedv, énekeltem és ugrándoztam, mint egy idióta hároméves.
- Lana, nyugodj meg! - dörmögte Piton, amikor mellé szegődtem a bájitaltan-terem felé menet.
- Nyugodt vagyok! - vigyorogtam rá.
- Látom... csak vigyázz, a végén még begörcsöl az arcizmod a sok röhögéstől - vetette oda, és előre sietett. A jó öreg Perselus Piton... attól függetlenül, hogy néha nagyon tahó, még szeretem. Sőt. Mindenkit szeretek! Hagridot is! Pottert is! Segítség mi történt?

Ebédszünetben kiderült, hogy csak Rod szórt rám egy Vidító Varázst. Ezért vallottam szerelmet Mrs. Norrisnak és dicsértem meg Hóborcot, amikor eltalált egy lufival, amiben valami undorító és gusztustalan lötty volt. Hajrá Lana!

- Gyere csak! - ráncigált be a délutáni órák után Luc egy üres terembe.
- Hé, Malfoy, finomabban, ha kérhetném! - álltam neki hisztizni.
Leült az egyik asztalhoz, és elővette azt a bizonyos fekete szalaggal átkötött levelet.
- Nem is tudod, mekkora megtiszteltetés, hogy kaptál ilyet.
- Mert? - kérdeztem kíváncsian és leültem mellé. - Ez csak egy darab üres pergamen.
- Biztos vagy te ebben? - mosolyodott el. Ez a vigyor leginkább egy szatír vigyorához hasonlított. Gyere ide kicsi lány, nem bánt a bácsi.
- Aha...
- Akkor most nézd... - elmormolt egy számomra ismeretlen és érthetetlen varázsigét, és...
- Basszus - mondtam halkan, érzéssel.
A pergamenen feketével elkezdett kirajzolódni valami... egy halálfej... kígyóval a szájában. Az ábra alatt pedig egy vers volt.

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
Néma földön villogott a hó,
Tiszta volt a csillag sátra fönt
S nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
Megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány,
És a zöld moszat közt átlesett.

Fenn a vékony jégen álltam én,
Örvénylett a víz vak mélye lenn,
S néztem ott a lányt, lengett felém
Szép, fehérlő teste meztelen.

Láttam én, hogy felfelé figyel,
És a jéglapot tapintva sír...
Arcát már sosem felejtem el,
Bennem él, míg el nem rejt a sír. *

Bután pislogtam magam elé. - Ez mi?
- Egy vers... segít megtalálni a következő állomást... - mondta Luc misztikusnak szánt hangon, majd kiment a teremből.
Percekig ültem, és meredtem magam elé. Imádom, hogy nem értem mi folyik körülöttem...


* a vers Gottfried Keller: Téli éj c. műve

19. fejezet