Lana bepicsul

Ez a rész niagarának íródott, köszönet neki Kate és Paris karakteréért, valóban nagyon trendik lettek ;)


- Szóval mit mondott nekem Lucius, amiért bocsánatot kell kérned? - kérdezte Lily vagy ezredszerre.
- Semmit, semmit, nem lényeg, ne is törődj velem, össze-vissza beszélek, biztos volt valami a reggelimben... - tettem egy szánalmas próbálkozást, hátha sikerül meggyőznöm Lilyt gyengeelméjűségemről.
Barátnőm pár másodpercig állt, és nézett rám, mint egy hülyére szokás. Akkor tehát elérte célját a kis akcióm...
- Ne nézz hülyének - bökte ki végül.
...vagy mégsem.
- De Lily, nem nézlek hülyének, én csak...én csak egyszerűen izé...meghülyültem...beszívtam a mosóportól vagy túl sok Lángnyelv Whiskyt ittam a könyvtárban...Lily NE CSINÁLD! - szaladtam utána, mert elfordult és elszáguldott az ellenkező irányba.
- Elmondanád mi bajod van? - kérdezte idegesen.
Na most mit csináljak? Ha bevallom neki, akkor teljesen kiborul. Tuti. Száz százalék, hogy emiatt minimum sírógörcsöt kap...de ki nem? Tehát ki kell találnom valami ésszerű magyarázatot...a saját-magam-hülyének-tettetése-módszer kilőve.
- Igen... szóval...gondolom tudsz a párbajról... és szóval... csak bocsánatot szerettem volna kérni. Nem akarom, hogy a két ház közt feszülő ellentét miatt mi rosszban legyünk - mondtam, és megpróbáltam nagyon őszinte, nagyon meggyőző, nagyon aranyos képet vágni.
- Jaj Lana - ölelt meg. - Olyan aranyos vagy... én...jaj dehogy leszünk emiatt rosszban.
Siker.
- De mit mondott Lucius? - kérdezte.
Vagy mégsem?
- Semmit... csak azt hittem, neked is beszólt - mondtam ártatlan tekintettel.
- Jaj te lány! - ölelt meg még egyszer.
Szemétnek éreztem magam.

A mosdóba menekültem.
- Kate, nem láttad a szemhéjpúderem? - kérdezte egy magas, szőke - majdnem fehér - hajú lány, aki épp a hatodik réteg vakolatot kente magára.
- Itt van a kezemben, ha a babakéket keresed, Paris - mondta a Kate nevű lány. Fekete hajában vörös melír volt, és el kellett gondolkoznom azon, hogy a műkörmeitől hogy tudja megfogni a sminkecsetet.
Gyorsan kimentem, még mielőtt meghallgathattam volna a civakodásukat a nagyon-trendi-boszi-sminken.
- Lena, hát itt vagy - mosolygott rám Luc, én meg sóbálvánnyá válva álltam a mosdó ajtajában.
- Szia Luc - köszöntem és belepréseltem magam az ajtóba. - Mi a helyzet?
Odajött hozzám, megállt előttem, és az egyik kezét a fejem mellé az ajtóra tette.
- Hogy mi a helyzet? Azt hiszem beszélnünk kell. A tegnapról. A viselkedésedről. Hát szép dolog ez egy tizenhat éves lánytól? - nézett a szemembe.
- Igen. Meg...meg kell védenem Lilyt... de nem akarok megint üvöltözni, úgyhogy ne is akard, hogy...
A számra tette a mutatóujját. Idióta macsó. A francnak van rá szüksége.
- Ne ilyen hangosan, még a végén meghallja valaki - suttogta. - De meg fogsz fizetni azokért, amiket tegnap mondtál.
- Nem csak én mondtam hülyeségeket Luc, ezt te is tudod. Most azért mert te húdenagyonmenő vagy, azért piszkálni kell? Szerintem gond van az idegeiddel, vizsgáltasd meg, mert kideáááááááááá - valaki teljes erőből kilökte a női wc ajtaját, én nekitántorodtam Luciusnek és mindketten a padlón kötöttünk ki.
- Bocsika - nyögte Paris a hidrogénszőke csaj.
- Jaj nem láttuk, hogy itt vagytok... csak nem tudtunk kijönni - mondta Kate, a másik jómadár.
- Hogy akartad látni az ajtón keresztül? - másztam le Malfoyról.
A csajok csak bután pislogtak ránk, miközben felálltunk.
- Ott... koszos lettél - mutatott Paris Luc nadrágjára.
- Összeomlik a világ - mondtam epésen.
Becsöngettek.
- Akkor én távozom - hajoltam meg, majd elsasszéztam gyógynövénytanra.

Az óra egész nyugodtan telt Potter és Black nélkül. Lilyvel beszélgettem és végre sikerült odafigyelnem az anyagra is. Piros pont a párbajozóknak.
Tanítás után első dolgom volt lemenni drágáimhoz a gyengélkedőre.
- Sziasztok! - nyitottam be. Persze nem én voltam az egyedüli látogató...
- Á Lena, örvendek - vicsorgott rám Luc Rod ágya mellől. Ott volt még Piton is.
- Szintúgy - vonultam be, Mr. Menő Malfoyra véletlenül sem figyelve. - Hogy vagy? - kérdeztem Bellát és leültem az ágya szélére.
- Jobban, mint tegnap - mosolygott rám. - Mindenízű Drazsét? - nyújtott felém egy dobozkát.
- Megkockáztassam? - vettem ki egy sárgát. Körbeszaglásztam. - Semmi gyanús - dobtam a számba a cukorkát. - Ez...ez sa...va...júúú! - visítottam. A könnyem folyt, a torkom és a nyelvem elérzéstelenedett. Éljen a citrom. - Hijeet! - kaptam az éjjeliszekrényen álló kupa felé. Ittam belőle két nagy kortyot, és elsötétült a világ.
- Csak ő lehet ilyen hülye, hogy megissza az altatót - hallottam Luc vontatott hangját.
Pislogtam.
Semmi változás. A fülem jó volt, de látni nem láttam.
- Vicces volt, ahogy leesett az ágyról, nem? - röhögött Rod.
Újabb próbálkozás. Még mindig semmi.
- Jaj idióták, kétszer annyit ivott meg, mint én. Csoda, ha hat rá ez az élénkítő varázslat - mondta Bella.
Rájöttem, miért nem látok. Hason feküdtem. Óvatosan felemeltem a fejem. Bella ágyában feküdtem, a többiek körülöttem álltak.
- Rohadt citrom - nyögtem.
- Ébredezik - sikkantott Bella.
- Tudom, hogy ébren vagyok - vigyorogtam.
- Nem te! Ő! - mutatott Pettigrew-ra izgatottan. Elmormoltam magamban egy imát, hogy ne emlékezzen arra, amit Bella csinált vele...
Potter és Black, akik reggelre magukhoz tértek nem tudták, mi történt Peterrel.
- Amilyen lomha és figyelmetlen, egy gumiláb-rontás is kiüthette ennyire - mondták.
Tehát már csak azért kell drukkolni, hogy maga az alany ne emlékezzen semmire.
Kótyagosan feltápászkodtam, forgott velem a világ.
- Féregfark, jól vagy? - hallottam egy hangot. Talán Potterét. Megráztam a fejem, és élesedett a kép. Igen, Potter volt az.
- Igen - nyögte halkan Peter.
- Mi ütött ki ennyire? Ágassal ezt találgattunk - tódította Black észre sem véve, hogy mi is a gyengélkedőn vagyunk. Biztos azt gondolta, hogy a többiek még velem vannak elfoglalva.
- Bella...ő ütött ki... - csukta be a szemét Pettigrew.
- Ó, akkor már mindent értek - vigyorgott Potter. - Ha meglátod a csaj kisujját már attól elájulsz.
- Khöm - köhintett egyet halkan Luc, mire a három jómadár felkapta a fejét. Mi persze elfordultunk és bevetettük a tudjuk-hogy-tudjátok-hogy-hallgatóztunk-de-úgy-csinálunk-mintha-nem-történt-volna-semmi-és-ez.-mindenkinek-jobb-is-így arckifejezést.
- Nekem mennem kell - vetettem magam Bella nyakába. - Még utána kell néznem a színdarabnak, meg izé... tehát ez - hadartam és kiszáguldottam a gyengélkedőről.

- Elegem van, én ezt nem bírom! - fakadtam ki a klubhelységben a kanapén ülve „A Varázslóvilág Legendái és Magyarázatuk”-at lapozgatva. Már ez volt a tizedik könyv, de a Nagy Háborúnak mindegyik könyv egy kis satnya fejezetet szentelt. Az összesben ugyanaz a szöveg volt, amit a minap nekem Andromeda felvázolt, csak kicsit bonyolultabban megfogalmazva. Semmi sem volt részletesen leírva. Semmi. Sem az, hogy hogy kínozták a suli tanulói egymást, se az, hogy milyen volt az egyenruhájuk, sem a harcok részletes kimenetele.
- Mi a baj hugi? Hallom a belőled előtörni készülő hétfejű vadállatot - nézett fel bájitaltan-házijából Jared.
- Ez a háború a bajom! Semmi sincs róla, érted? Semmi - hisztiztem a hajamat tépkedve.
- Ne kezdd a hisztid, kimenekülök a világból - fintorgott. - Mit nem tudsz a háborúról?
- Semmit - mondtam sértődötten.
- Olyan vagy, mint egy hisztis picsa - mosolygott.
- Rohadj meg, te is hisztis picsa lennél, ha átlapoztál volna öt többezer oldalas könyvet és huszonnyolc köhögőrohamot kaptál volna a portól, ami felszállt róluk, ráadásul mindezt tök feleslegesen.
- Igen, mindent tök feleslegesen csináltál, ugyanis ÉN mindent tudok - mutatott magára. - Kiskoromban ez volt a kedvenc történetem, a dada mindig ezt mesélte. Persze előbb mész el a könyvtárba megszakadni, mint a tulajdon bátyádhoz - fonta össze a karjait a mellkasa előtt.
- Te...te...te... - dadogtam.
- Igen, én. Tudnék neked mesélni, de nem kérdeztél, gondoltam nem szólok - nézett rám vádlón. Egy szőke tincs az arcába hullott, de nem simította ki. Ezzel is mutatni akarta, hogy ő a keménylegény.
- Jareeeeed - mentem oda hozzá. - Ne haragudj... van elég dolgod nélkülem is, gondoltam leköt a tanulás vagy valami ilyesmi - bújtam a nyakába.
- Na ne mondd...hülye kifogás - jelentette ki.
- De izé... na jó...tényleg eszembe se jutott, hogy izé...te is tudnál a dologról... azt hittem te is csak a sulis pletykáról tudsz. Sajnálom - ölelgettem meg.
- Ne bújj itt hozzám. Legközelebb nem segítek, ha nem én vagyok az első, akihez mész.
- Oké... akkor mesélsz? - vidultam fel.
- Igen. Mit akarsz tudni? - kérdezte.
- Hogy kínozták egymást?
- Te ehhez még kicsi vagy! - vigyorgott elégedetten. Tudtam én! Arra várt, hogy beszólhasson. Arckifejezésemet látva inkább elkezdett mesélni. - Abban az időben találták fel a Főbenjáró Átkokat. Főként ezeket használták, viszont voltak nagyon durva kínzások, amiket a dada sosem mesélt el nekem. De ha elmész a könyvtár zárolt részlegébe biztos találsz valamit. Bár nem kell olyan messzire menned, elég, ha kinyitsz egy húsz évvel ezelőtti újságot. Sorozatgyilkosságok történtek - pontosan hét embert öltek meg - és nem csak egyszerű leadavakedavrázással gyilkolták meg őket. A holttesteken talált sérülésnyomok feltűnően hasonlítottak azokhoz, amiket évezredekkel ezelőtt leírtak itt a Roxfortban, ugyanis ilyennel kínozták egymást a diákok a Nagy Háború idegén.
- Azta - szisszentem fel. - Akkor megyek a zárolt részlegbe. Ott lehetnek a harcok kimeneteléről is írások, ugye? - kérdeztem reménykedve.
- Nos ez egy újabb roxforti legenda, miszerint Mardekár a Háború után visszatért az iskolába, és ellopta a krónikát, amit Hugrabug írt. Eldugta valahol...volt valami üzenet is, amit hátrahagyott, de nem tudom, mi lehet az. Valószínűleg az egész csak pletyka. De miért érdekel ez téged? Csak nem a színdarab köt le lennyire?
- Nem. Érdekel... nem tudom, miért... csak úgy érzem, tudnom kell arról, hogy mi történt régen. Rigolya. Olyan, mint amikor öt éves koromban össze kellett gyűjtenem a Lady Lolyta mesekönyvet, mert úgy éreztem volna, nem teljes az élet nélkülük.
- És összegyűjtötted őket? - kérdezte mosolyogva.
- Naná! - mosolyogtam.
Gratu Lana, büszke vagy, hogy megszerezted a leggagyibb könyvsorozat mind a huszonhárom kötetét. Szép teljesítmény.

Már nem volt kedvem a zárolt részlegbe menni, ahhoz bizonyos előkészületek kellenek. Vacsora után elégedetten vetettem bele magam kedvenc fotelomba. Mindenki elfoglalta magát valamivel. Piton a bájitaltan-könyvébe firkálgatott, Rod és Bella - akik frissen és üdén érkeztek a gyengélkedőről - a nonverbális varázslást gyakorolták - eredménytelenül. Mindkettőjük feje lilult az erőlködéstől, de nem történt semmi említésre méltó.
- Nehogy elájuljatok itt a nagy erőlködésben - röhögött Jared, aki még mindig a bájitaltan-dolgozatát írta.
Lucius épp megnyert egy sakk-partit Chrissel szemben, Narcissa és barátnői pedig a legújabb TiniBoszi Magazint lapozgatták és az Uninhibiteds együttes gitárosáról készült fotó láttán visongtak jobbra-balra.
- Ó... bárcsak ismerném! - sóhajtotta csalódottan Dorothy.
- Vegyél feleségül! - sikkantotta Narcissa.
- Ő az ÉN férjem lesz - ellenkezet Dory.
Unalmamban a fotel karfájába karcolgattam: Itt ült Lana Foster.
Egy fekete bagoly repült be a klubhelységbe és az ölembe pottyantott egy levelet.
- Hátezmeg? - csodálkoztam, miközben leszedtem a pergamentekercset a madár lábáról. Óvatosan kikötöttem a fekete szalagot, amivel össze volt kötve és kigöngyöltem a levelet.
A lapon nagy meglepetésemre semmi sem állt.
- Ki írt? - kérdezte Jared, aki engem figyelt.
- Nem tudom - vontam meg a vállam. - Jó éjt! Megyek aludni. Hamarosan pálcikával kell nyitva tartanom a szemeim - búcsúztam el tőlük.
A hálóban kinyitottam a bűbájjal lezárt éjjeliszekrény-fiókom és a többi kincsem közé tettem a levelet is.
- Jó lesz ez, majd ha nem lesz mire írni - gondoltam, átöltöztem pizsamába, lefeküdtem és másodperceken belül mély álomba merültem.

15. fejezet