Főbenjáró átkok

- Lucius beszélnünk kell, nem akartam bunkó lenni... - nem, ez nem jó, ő volt a hibás.
- Lucius, nem tudom, miért vagy ilyen, de én izé... - ahajj nem megy!
- Lucius a francba is, miért bánsz úgy velem, mintha valami alattvalód lennék? - ez hatásos lenne, ha el merném mondani.
- Nézd Luc, én bírlak téged, de betelt a pohár, nem bírom tovább, muszáj neked ezt csinálnod?

Órákon és szünetekben gyakoroltam a kiselőadásom, amit Luciusnak fogok előadni ebéd közben... vagy inkább mégse. Meg akartam mondani neki a véleményem, de nem jött össze a dolog.
- Lily - vágtattam a csaj után miközben ebédelni igyekeztem.
- Á szia Lana, mi a helyzet?
- Semmi. Mit csináljak Luciussal? Képtelen vagyok megmondani neki, amit akarok, tuti elkezdek majd dadogni, aztán a végén úgy megátkoz, hogy spárga nő a fülemből, és én ezt nem akarom! - hisztiztem neki. Jared gyakran mondta, hogy nyafogásban verhetetlen vagyok.
- Először is - kezdte el Lily - ne beszélj ilyen frekvencián, mert megsüketülök. Miért félsz megmondani neki a véleményed?
- Mert ő izé...
- Mizé?
- Nem tudom. Luc egy bonyolult ember. Biztos azt mondaná, hogy nem értem meg őt, mert ő egy különleges érzésvilággal rendelkező mágus, és és...
- Lana... nem jutott még eszedbe az, hogy te esetleg...
- Foster, Evans, de jó titeket újra látni - sasszézott mellénk Potter.
- Jaj de jó nekem - dünnyögtem az orrom alatt.
- Ha zavarlak Foster, el lehet innen menni. Hidd el, én sem élvezem a társaságod.
Nem volt kedvem párbajozni vele, úgyhogy inkább elhúztam a csíkot.

- Lana! Lana! - üvöltött utánam Rod.
- Mi van?
- Ez - nyomott a kezembe egy papírfecnit, és tovább rohant.

Lena!
Legyél tíz perc múlva a Szükség Szobájában. Szerintem mondani akarsz nekem valamit...
Lucius

Micsoda öntelt hólyag! Még hogy én akarok neki mondani valamit! Nem inkább ő nekem? Összetéptem a papírt, és szétdobáltam a szemetet a folyosón. A Nagyteremből ínycsiklandozó illatok szállingóztak.
Kinek kell Lucius, amikor itt a sok kaja? Lehuppantam szokott helyemre, és telepakoltam a tányérom sült csirkével és krumplipürével. Szépen lassan megérkeztek a többiek is. Mindenki, kivéve Luciust.

- Hol hagytad az oldalbordád? - kérdeztem Jaredtől.
- Azt mondta, sürgős dolga van, de majd jön. Miért?
- Csak úgy kérdeztem. Volt már órátok az új ESVÉKÁ tanárral?
- Volt. Jaj ne is mondd. Az a nő... borzalmas... rádnéz, és feláll a hátadon a szőr... a félelemtől... eskü olyan érzés volt, mintha valamelyik rokona dementor lenne... a pillantása elvonta a jókedvem.
- Jesszusom, nem akarok svk-t. Pedig az ebéd utáni első órám az. Félek attól a nőtől.
- Ja és utálja az aranyvérűeket, mert megkínozták a szüleit - nyögte be Chris.
- Tessék?
- De ez csak pletyka. A csajok mondták, hogy még amikor tizenöt körül volt, egy rakás fekete csuklyás ember tört rájuk... az anyját és az apját megkínozták őt pedig megerőszakolták. Aztán mindannyiójukat megverték... az apja azóta tolószékes.
- Ez most komoly? - kérdeztem. - De szemét emberek vannak a világban... basszus... ha velem tizenöt évesen ezt csinálták volna, tuti a Mungoban kötök ki... vagy egy szanatóriumban.
- Ez még nem minden... - folytatta Chris. - Miután „elvégezték a dolgukat” felküldtek az égbe egy koponyát... aminek egy kígyó kúszott ki a szájából, mint nyelv.
- Voldemort - suttogta mellettem Bella.
- Tessék?
- Semmi - mosolyodott el halványan, és egy adag tésztát tömött a szájába. - Dzsag azd boddab, hogy jó a spageddi - emelte fel kinyújtott hüvelykujját.
Egy papírrepülő landolt a krumplimban.

Vagy jössz, vagy baja lesz valakinek.
L.

Megforgattam a szemeim.
- Édes Istenem, még egy ilyen hülyét! - pattantam fel a helyemről és elindultam a Szükség Szobája felé.

- Mit akarsz? - rontottam be. - És miért fenyegetsz? - hirtelen elakadt a lélegzetem, és ki kellett mennem a folyosóra, hogy megbizonyosodjak, jó helyen járok-e. A Szoba nem is szoba volt, hanem egy hatalmas Malfoy-birtok darab, ahol kiskorunkban mindig játszottunk.
- Szia Lena - köszönt Lucius.
- Hello...
- Gyere bentebb.
Óvatosan bentebb lépkedtem. A fű valódi volt. A fák is... a virágok is... minden.
- Szeretnék neked mondani valamit - nyújtotta a kezét. - Gyere ide!
- De hogy kerülünk mi ide? Ez olyan, mintha hazahoppanáltál volna, vagy mi?
- Nem egészen. Csak azt kívántam, legyen olyan a hely, mint a kertünk. Így meghittebb lesz a hangulat. Gyere, gyere, ülj ide mellém - paskolta meg maga mellett a füvet. - Úgy hallom, Perselus említette neked a Főbenjáró Átkokat.
Na EZT vajon honnan tudja?
- Igen - rántottam meg a vállam.
- Akkor mutatok neked valamit - húzott le maga mellé a fűbe. Megjelent előttünk három lepke. Az egyik rászállt a mutatóujjára, a másik a vállamra, a harmadik még mindig repkedett a levegőben.
- Ezekhez az átkokhoz nagy erő kell... és aki használja őket életfogytiglan az Azkabanba kerül. Viszont ha tudod őket alkalmazni, tiéd a világ...
- Lucius, ezt miért mondtad el nekem?
- Majd rájössz magad is... be kell vallanom valamit... mióta csak varázsolni tudok, apám feketemágiát tanít nekem.
Ezt eddig is tudtam.
- És többek között megtanította a Főbenjáró Átkokat is. Szeretném, ha te is megtanulnád őket - nézett rám.
Na ne! Roxfortban töltött második napom alkalmából megtanulom hogyan jussak örök életre egy rakás dementor közé...
- Lucius én ezeket nem tanulom meg - jelentettem ki.
- Nem is kell... még. De azt garantálom, hogyha egyszer meglátod őket, könyörögni fogsz, hogy tanítsam meg neked... Crucio! - bökött a vállamon levő lepkére, ami leesett onnan, és elkezdett vonaglani a füvön.
- Ne már! - könyörögtem neki.
- Ez a kínzóátok... még gondolom nem láttad, hogy működik, csak hallottál róla. Nem lenne jó látni, hogy Black vagy Potter így vonaglik a lábad előtt?
Érdekes kérdés...
- Nem - jelentettem ki. - Hagyd békén a lekét!
Luc abbahagyta az átkozást.
- Nézd csak de aranyos nyuszi nem? - mutatott egy nyúlra, ami a semmiből ugrált oda hozzánk. Imperio! Imperio! - mondta ki kétszer az átkot, egyszer a nyúlra, egyszer meg a másik lepkére irányítva a pálcáját. A pillangó rászállt a nyúl hátára, aki az ölembe mászott.
- De édes - simogattam meg.
- Az Imperius-átokkal a saját akaratod kényszerítheted másokéra. Gondolj bele, milyen jó lenne, ha Narcissa minden nap önszántából letakarítaná a cipődet, jó lenne, nem?
- De - mondtam.
A nyúl kiszaladt az ölemből, egyenesen neki egy fának. Nem mozdult többé. A lepke pedig elrepült.
- Ez mire volt jó? - kérdeztem könnybe lábadt szemmel. Nem tehetek róla, de utálom, ha valaki bánt egy állatot. Ez a nyuszi olyan aranyos volt.
- A harmadik és legveszélyesebb átok... a halálos átok. Avada kedavra! - bökött az ujján ülő lepkére, ami úgy fordult a helyéről, mint egy tollpihe.
- Te beteg vagy - suttogtam.
- Gondolod? - kacagott fel, és közelebb húzódott hozzám. - Szerinted beteg vagyok? - suttogta a nyakamba.
- Teljes... mértékben - mondtam, de alig kaptam levegőt.
- Tényleg ezt hiszed? Nem... nem vagyok beteg. Csak hataloméhes. Egyszer befolyásos ember leszek...
Becsöngettek.

- Elegem van, hülye idióta, mit akar ez tőlem? - dörzsöltem a nyakam az ESVÉKÁ terem felé rohanva. A teremben levetődtem Bella mellé, aki épp elmélyülten csevegett az előttünk ülő Perselussal a százfűlé-főzetről.
- ELEGEM VAN! - jelentettem ki, és lefejeltem a padot. - MENJ KI A FEJEMBŐL, NEM HALLOD? - fejeltem le újból.
- Hé, hé, ribanckám, mi bajod van? - tette Bella a kezét a homlokomra, hogy ne tudjam lefejelni az asztalt.
- Játszik velem. És ebből kurvára elegem van - suttogtam mérgesen.
- Ki játszik veled bogárka?
- Jó napot mindenkinek! - jött be a tanárnő.
Magas volt, nagyon vékony, elől deszka, hátul léc típusú testszerkezettel. Szőke haját kontyba tűzte a tarkóján, a szeme enyhén sárgás-zöldes volt. Kék talár volt rajta, ami kihangsúlyozta a haja színét. Szép nő lehetett... valamikor, bár most sem tűnt huszonhétnél többnek.
- Jó napot tanárnő - köszöntünk neki kórusban.
- Ms. Diana Collins professzor vagyok - mutatkozott be. - Kérek egy névsort mondjuk... magától - nézett rám. - Hogy hívnak?
- Foster. Lana Foster.
Megrándult az arca. Tényleg egy aranyvér-gyűlölő tanárral állunk szemben.
- Miss Foster, kérem csináljon egy névsort.
- Oké - bólintottam és nekifogtam az írásnak.

- Kész vagyok - mosolyogtam rá, amikor befejeztem.
- Invito papír.
A cetli kiröppent a kezemből, egyenesen a kezébe. Elég érdekes képet vágott, miközben olvasta a neveket.
- Te hallod el tudom képzelni miket gondol - röhögött Bella.
- Jaja én is - vettem elő egy másik cetlit.

Ms. Collins gondolatai rólunk Lana módra:
1. Black, Bellatrix - hülye kurva, ide látszik, milyen kihívó a viselkedése, minimum öt centi vastagon húzta ki a szemét, és ez a dekoltázs... a ribancképző nem erre van.
2. Foster Alana - na de jó, még egy Foster. Rosszabb, mint a bátyja. Úgy ül ott, mintha glória lenne a feje fölött, pedig én csak szarvacskákat látok. Szegény lány, tragikus halált fog halni, miután valaki részegen agyonveri egy kocsmai verekedésben.
3. Lestrange, Rodolphus - ő akar az osztály humorzsákjának látszani- vagy inkább szépfiújának? Ki tudja. Biztos nem röhögnék a poénjain. Ezer százalék, hogy a nagymellű cicababákra bukik.
4. Piton, Perselus - a Fekete Bárány. Vajon mit firkál a könyvébe? Biztos valami tiltott kotyvalék receptjét írja. Mi ez a haj? Agatha-nénikém visel hasonló hajzatot...
5. Robinson, Jeremiah - nem ő a turbékoló pár egyik fele, akik csókolózás közben majdnem feldöntöttek a folyosón miközben az órámra siettem?
6. Rowles, Katie - megnyugodhatsz kisanyám a pasid úgyis megcsal valami kevésbé pattanásos csajjal.
7. Thompson, Camilla - na a tipikus dauerolt és hidrogénezett hajú IQ-nuku mindigrózsaszín cicababa.
Utálom ezt a sulit! Utálom a Mardekárt! Vesszen a férgese!

Miután megírtam továbbadtam Bellának, aki horkantva felröhögött. Óra végére az irományom az egész osztályt bejárta.
A tanárnő tényleg elég brutális, a dementor-vérben igaza lehet Jarednek, ugyanis még Ms. Collins még véletlenül sem volt hajlandó elmosolyodni, és betartotta a betartandó tíz kilométer távolságot. Most az, hogy kiskori traumákra alapozva nem viselkedik emberi módon a Mardekárosokkal... ahh... tök gyerekes viselkedés, de engem nem izgat, úgy sem volt szimpi a csaj.
Egész délutáni gürizés után mehettem a könyvtárba bárjitaltan-házidogát írni. Hé emberek, még csak szeptember másodika van, máris ennyi házit kapunk? Hogy van ez? A könyvtárban senkit sem láttam, kivéve Lilyt, aki szorgosan jegyzetelt valamit.
- Szia! Ugye nem baj, ha ideülök hozzád? - vetődtem le mellé.
- Jaj dehogy is, gyere nyugodtan - mosolyodott el. - Te is bájitaltant írsz?
- Aha - bólintottam. - Volt már esvékátok?
- Igen.
- Az a nő... pff... szörnyű. Alkottam az óráján - adtam oda neki az órán írt lapot. Lily végigolvasta, de ahelyett, hogy röhögött volna elfintorodott.
- Mi a baj? - ráncoltam a homlokom.
- Rosszindulatú vagy. Szerintem te is tudod mit műveltek azzal a nővel... te is utálnád a muglikat, ha ugyanazt csinálták volna veled, mint vele az aranyvérűek...
- Igaz, hogy izé meg izé? - kérdeztem.
- Aha - bólintott Lily. - És jobb, ha mi most ezt elégetjük - bökött a pálcájával a pergamenfecnire, ami felgyulladt és szépen lassan elégett.
Igaza volt Lilynek... rosszindulatú vagyok, felületes és mindenből viccet csinálok, olyanból is, amiből nem kéne. Megfogadom, hogy ezentúl jókislány leszek.

7. fejezet