Nem túl vidám fejezet, bocsi :(

A „csókforduló” megünneplése után pár nappal Hermione ismét egyedül maradt, reggel Perselus bejelentette, hogy egész nap távol lesz, csak késő este ér haza. A lány próbálta rávenni, hogy ő is elkísérhesse, a férfi azonban hajthatatlan volt, úgy vélte, veszélyes lenne együtt mutatkozniuk, Hermione végül beletörődött a helyzetbe, bár a napja borzasztó unalmasan és lassan telt el. Elhatározta, hogy megvárja, míg a szerelme megérkezik, a kanapén kezdett el olvasgatni, végül azonban a fáradtságtól lecsukódtak a szemei. Hajnalban arra ébredt, hogy a saját ágyában fekszik gondosan betakargatva. Mosolyogva állapította meg, hogy bizonyára Perselus cipelte őt be az éjszaka, a jókedve azonban hirtelen elmúlt. Nem tudta pontosan felidézni az álmát, csak arra emlékezett, hogy borzalmas éjszakája volt, érezte, hogy rettenetesen csalódott volt álmában, de nem jutott eszébe, hogy miért. Komor hangulatban kelt fel, és kezdett el reggelizni, csak akkor mosolyodott el, amikor a félig nyitva hagyott ajtón keresztül megpillantotta az alvó kedvesét. Már majdnem végzett a pirítósával, amikor a háta mögül halk zajt hallott. Ijedten összerezzent, majd óvatosan megfordult. Rögtön meglátta, mi okozta az előző furcsa hangot: Valaki egy borítékot csúsztatott be a lakosztály ajtaja alatt. Nem volt benne biztos, hogy meg kéne néznie, valószínűbbnek tartotta, hogy Perselusnak szól az üzenet, a kíváncsisága azonban felülkerekedett rajta, ezért gyorsan az ajtóhoz sietett. Először kinézett a folyosóra, hátha megpillantja a titokzatos postást, de a pincében senki nem járt, semmilyen zajt nem hallott. Mikor becsukta az ajtót, a pillantása a borítékra esett, amin az ő neve állt. Ezután már jogosnak érezte, hogy megnézze a különös levelet. Mikor elkezdte feltörni a pecsétet, hirtelen rossz előérzete támadt, mégis kinyitotta a borítékot. Először egy pergament húzott ki belőle.

Ebből talán rájössz, merre is járt tegnap a te Perselusod…

Egy jóakaród

Nem értette az üzenet tartalmát, de ahogy újra benyúlt a borítékba, a szemei előtt egy véres halálfaló-gyűlés képei jelentek meg, de amikor ránézett az első fényképre, rájött, hogy túlságosan optimista volt. A fotón Perselus Adrianne-t ölelte át, a következő képen csókolóztak, az utolsón pedig már alig volt rajtuk egy-két ruhadarab. Mindegyik képen látszott, hogy a készítője valamilyen rejtekhelyről fotózott, és a két szereplő nem tudott a jelenlétéről. Hermione megdermedve bámulta a fotókat, aztán érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, Legszívesebben ordított volna a fájdalomtól, de egy hang sem tudta elhagyni a torkát, Ebben a pillanatban lépett ki nyújtózkodva a hálószobájából Perselus, és vidáman köszöntötte a lányt. A férfi hangja végre visszarángatta a valóságba Hermionét, aki a sírástól fuldokolva kezdett el kiabálni.

- Hogy tehetted ezt velem? Azt mondtad, ő már semmit nem jelent… Ez… Ez az egész egy hazugság volt!

- Miről beszélsz? – kérdezte döbbenten Piton.

- Erről! – kiáltotta a lány, majd a fényképeket a és a levelet hozzávágta a férfihoz. A könnyű papírok nem érték el Perselus, félúton leestek a földre, Hermione azonban nem törődött vele, inkább a szobájába rohant.

Mire Piton felfogta, hogy mit lát a képeken, Hermione újra előkerült, egy bőrönddel a kezében.

- Hermione, ennyire még te sem lehetsz ostoba, hogy bedőlsz ezeknek a hamisítványoknak… - nevetett a férfi.

- Hogy van képed ezek után ostobának nevezni? Egy undorító, aljas féreg vagy, látni sem akarlak soha többé! – kiabálta Hermione zokogva.

- Ha ilyen együgyű és hiszékeny vagy, akkor jobb is, ha többé nincs közünk egymáshoz! – ordította Piton, mire a lány elhagyta a lakosztályt, hangosan becsapva a bejárati ajtót.

A szobára hirtelen letelepedő csend egyszerre nyugtatta le, és ejtette kétségbe a férfit. Rájött, hogy ostobaságot csinált, és elkövette élete legnagyobb baklövését? Hagyta újra elmenni Hermionét. Az asztalon még ott álltak a reggelihez előkészített poharak és tányérok, amiket kétségbeesett dühében azonnal a földre söpört, majd leroskadt a mellette álló székre, szeméből pedig a gyermekkora óta elzárt könnyek folytak ki. Már régóta nem hitt abban, hogy egyszer ő is boldog lehet, az elmúlt hetekben azonban Hermione egy teljesen új világot mutatott meg neki. A lány mellett úgy érezte, nem kell félnie semmitől, minden gond egyszerűnek és megoldhatónak tűnt. A hirtelen felépített álomvilág Adrianne mesterkedésének köszönhetően egy pillanat alatt összeomlott…

Hermione nem akarta, hogy bárki is lássa a kisírt szemeit, ezért amint megérkezett a Grimmauld térre, azonnal bezárkózott a szobájába. Nem is sejtette, hogy a ház többi lakója más okból is beszélni akarna vele. Miután kicsit rendbe szedte magát, beengedte az ajtaján kopogtató Ginnyt. A vörös hajú lány tombolt dühében, vele együtt a még haragosabb arcú Ron is belépett a szobába. Mindketten fényképeket tartottak a kezükben, és egyszerre kezdtek el kiabálni a lánnyal.

- Hogy titkolózhattál, azt hittem, a legjobb barátnőm vagy!

- Teljesen elment az eszed, képes voltál összeállni egy ilyennel? – üvöltötte Ron.

Hermione kétségbeesetten nézett rájuk, képtelen volt megszólalni, de ekkor megérkezett a felmentő sereg Mrs Weasley személyében, aki kiparancsolta a gyerekeit a lány szobájából. Mielőtt azonban távoztak volna, a fotókat Hermione ágyára dobták. Mindegyik képen ő szerepelt, ahogy Perselusszal csókolózott, ahogy a kanapén egymáshoz bújtak, ahogy a férfi a karjaiban vitte őt a hálószobájába. A fényképeket látva újra elkezdtek potyogni a könnyei, megszűnt számára a külvilág, nem is érezte, ahogy Mrs Weasley szorosan magához ölelte őt.

Következő