Hermione fáradtan nyitotta ki a szemét, és beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy hol van. Az utolsó emléke az volt, hogy Lucius Malfoyjal és társaival harcol, aztán hirtelen elsötétült előtte a világ. De hogy került újra Piton vendégszobájába? Ekkor vette észre, hogy az ágya mellett egy szék áll, az éjjeliszekrényen egy vízzel teli lavor van, és valamiért egy másik ágy is helyet kapott a szobában. Kivételesen örült neki, hogy Piton lakosztálya a pincében van, a fáklyák fénye kevésbé zavarta, mintha a napfénnyel kellett volna megküzdenie. A dolog egyetlen hátránya az volt, hogy nem tudta megállapítani, milyen napszak van éppen. Óvatosan felült, majd a székre támaszkodva felállt. Pár másodpercre kénytelen volt becsukni a szemét, úgy érezte, hogy forog körülötte a világ, kis híján összeesett. Miután gyűjtött egy kis energiát, botladozva elindult az ajtó felé, de nagyon lassan haladt, szinte lépésenként meg kellett állnia egy kicsit pihenni. Tartott tőle, hogy éjszaka van, ezért halkan nyitotta ki az ajtót, nem akarta felébreszteni Pitont. Mikor azonban kikukucskált a nappaliba, az ott levők öltözete alapján rájöhetett, hogy nappal van. A férfi azzal a boszorkánnyal beszélgetett, akinek a megmentésére indultak Malfoy házába. A következő pillanatban a nő közelebb lépett Pitonhoz, karjaival átkulcsolta a nyakát, és egyre közelebb hajolt hozzá. Hermione érezte, ahogy kiszáll a testéből az erő, és ő azonnal térdre esett. A zaj forrását keresve Piton oldalra nézett, és azonnal kibontakozott a fekete hajú nő öleléséből, és azonnal a lányhoz sietett.

- Granger, magának teljesen elment az esze? – kiáltott rá, miközben felkapta a földről. – Az ágyban kellene pihennie, erre sétálni indul!

Visszafektette az ágyra, majd betakarta, Hermione azonban nem nézett rá.

- Szeretnék hazamenni a főhadiszállásra… - suttogta, miközben minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kezdjen el sírni.

- Arról szó sem lehet… Dumbledore megparancsolta, hogy addig itt kell maradnia, amíg teljesen fel nem épült – felelte szenvtelenül a férfi.

- Már jól vagyok…

- Ezt hadd döntsem el én! Maradjon nyugton, pár perc, és hozom a bájitalát…

Piton elsietett a laborba, de a vendégszoba ajtaját nem csukta be, így a következő pillanatban már az addig a nappaliban várakozó nő sétált be.

- Miss Granger, örülök, hogy végre megismerhetem… Miss Dubois vagyok… Egyelőre… - tette hozzá kuncogva. – Szólíts nyugodtan Adrianne-nak.

- Én is örülök, hogy megismerhetem, Miss Dubois – felelt ridegen Hermione, majd a plafont kezdte el tanulmányozni.

- Perselus mesélte, hogy bár nem vagy túl jártas a harcban, te is a megmentésemre siettél, köszönöm – a nő érezte, hogy vetélytársa nagyon okos, ezért tudta, hogy minél gyorsabban le kell őt győznie, és meg kell mutatnia a fölényét a kis csitrivel szemben.

- Nincs mit megköszönnie, én Harrynek segítettem. Ezt Piton professzor nem tudhatta, hiszen ő nem volt velünk.

- Igen, ő kicsit késve érkezett, de megmentette az életemet. Nem is tudom, hogy háláljam meg neki… Bár van egy-két tippem… - kuncogott újra, de nem folytathatta a lány kínzását, Piton ugyanis visszatért a szobába, egy gőzölgő főzettel a kezében.

- Miss Dubois, ne fárassza ki Miss Grangert – szólalt meg ridegen a férfi.

- Csak csevegtünk egy kicsit Hermionéval… És nem kell megjátszanod magad, nyugodtan tegezhetsz a kislány előtt…

- Miss Dubois, a beszélgetésünket majd később folytatjuk, most Miss Grangerrel kell foglalkoznom.

A nő Hermione nagy örömére végre elhagyta a szobát, de a lány így Pitonnal maradt kettesben, és ezt a helyzetet sem találta túlzottan kellemesnek. A férfi megitatta vele a bájitalt, aztán a kezét a homlokára tette, hogy megállapítsa, lázas-e.

- Haza szeretnék menni… - ismételte halkan Hermione. Igyekezett továbbra sem a professzor szemébe nézni.

- Maradnia kell… Különben sem hagyhat itt ezzel a bolond nőszeméllyel… - morogta Piton.

- Nem kell titkolóznia előttem, az előbb láttam magukat. De persze semmi közöm sincs a magánéletéhez…

- Valóban, Miss Granger, de Miss Dubois-nak még annyi sincs – válaszolta higgadtan a férfi.

- Ő nem egészen így látja… - Piton azonban válaszra sem méltatta.

- Most pihenjen, próbáljon meg aludni. A főzet, amit megivott, gondoskodik arról, hogy ne legyen éhes, de vacsorát majd hozok magának – azzal a férfi kisétált a szobából, és végre becsukta az ajtót.

Hermione végre szabadjára engedhette a könnyeit, úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Piton hazudik neki, hiszen kis híján a szeme láttára csókolózott azzal a nővel. „Perselusnak nevezi… És arra célzott, hogy hamarosan a felesége lesz… Akkor azt a szeretős történetet csak kitalálta Ainsdale-ben. Ráadásul azt is mondta ennek a hárpiának, hogy ő tapasztalatlan a harcban! Hiszen Harry legtöbb kalandjában részt vett, SVK-ból kiváló ravaszt szerzett… Ezek ellenére Piton mégis lenézi őt…” Hermione könnyei szakadatlanul folytak, míg végül álomba sírta magát, és álmában Piton és Adrianne esküvőjét kellett végignéznie…

Piton az előző éjszakát végig a lány ágya mellett ülve töltötte, tudta, hogy nem sokat tud segíteni, de nem volt képes magára hagyni Hermionét. Csak annyi időre ment ki a szobából, amíg reggelizett, később pedig ebédelt, amúgy mugli módszerekhez folyamodva egy vizes kendővel törölgette a lány homlokát. Délután kopogtatást hallott, azt hitte, Dumbledore tért vissza, ezért sietett ajtót nyitni. A nappaliba azonban Adrianne libegett be, és egy puszival köszöntötte a férfit, aki ismét ellökte magától, és ösztönösen arrébb sétált.

- Jaj, ne csináld már, Perselus! – azzal a nő a nyakába csimpaszkodott, és meg akarta csókolni.

Ekkor hallották meg a tompa puffanást, és Piton ekkor látta meg Hermionét. Nem tudta, mi dühítette fel jobban: az, hogy a lány az engedélye nélkül felkelt, vagy hogy ilyen félreérthető helyzetben látta őt. Miután Adrianne végre magukra hagyta őket, olthatatlan vágyat érzett arra, hogy elmagyarázza Hermionénak a helyzetet, a lány azonban nem volt beszélgetős hangulatban. A férfi látta a szemében bujkáló haragot és valami mást is, ami leginkább féltékenységre hasonlított. Úgy érezte, jobb ha most békén hagyja a lányt, ezért visszatért a nappaliba, ahol már Adrianne várta. Szíve szerint azonnal visszamenekült volna a vendégszobába…

- Ez a kis csitri nagyon beléd van zúgva… Ha szemmel ölni lehetne, én már nem élnék! - szólalt meg ravaszul mosolyogva a nő.

- Nem tudom, miről beszélsz, de nem is érdekel! – válaszolta ingerülten Piton. – És örülnék, ha a további ostobaságaidtól is megkímélnél minket… Ne gyere le ide többé, és ne ölelgess! Már nincs közünk egymáshoz…

- Azt majd még meglátjuk! – kiáltotta haragosan a nő, majd a lakosztály ajtaját becsapva távozott, a férfi pedig fáradtan roskadt le az egyik fotelbe.