20.fejezet

Nah, kicsit késve, de itt az új fejezet! :)

Hermione egy hete tért vissza a főhadiszállásra Ainsdale-ből, és mindenki meglepetésére olyan volt, mintha kicserélték volna. Újra az a vidám, társaságkedvelő lány volt, mint akinek megismerték, nem zárkózott folyton a laborjába, a Grimmauld térre érkező rendtagokkal is mindig váltott pár kedves szót, együtt étkezett a ház többi lakójával, és végre újra látták mosolyogni. Mrs Weasley elégedetten vette tudomásul a változást, és szinte mindenkivel megosztotta azt a sejtését, hogy a szerelem az oka Hermione hirtelen feltámadásának, Azt persze ő sem sejthette, hogy a lány éjszakánként órákig zokog, és átkozza azt a pillanatot, amikor Ainsdale-ben összefutott Pitonnal. Minden reggelét egy korty kedélyjavítóval indította, nem bírta volna elviselni, ha zaklatják őt a rossz kedve miatt, ahogy azt eddig is tették. Napközben ugyan el kellett viselnie a többiek társaságát, de most már legalább nem idegesítették őt halálra az aggódó kérdéseikkel. Nem telt el egy estéje sem anélkül, hogy elgondolkodott, mi lenne, ha megpróbálna újra kapcsolatba lépni Pitonnal, és minden este újra és újra megbizonyosodhatott lelkierejéről, hiszen az elmúlt egy hétben egyszer sem kapcsolta be a számítógépét. A kedélyjavító a külsejére is hatással volt, már nem a sápadt, karikás szemű Hermione nézett vissza rá a tükörből, ez azonban mégse boldogította. Már nem akart senkinek sem tetszeni, a professzorában való csalódás óta biztos volt benne, hogy többé egy férfiban sem tud majd megbízni. Néha eszébe jutott az a lehetőségi is, hogy Piton csak megjátszotta magát, de ezt mindig elvetette, úgy vélte, hogy csak a tudatalattija próbálja védeni a férfit. A napjai eseménytelenül teltek el, Harry és Dumbledore még mindig nem tért vissza, Voldemort és csatlósai pedig mostanában nem adtak életjelet magukról, azonban senki sem reménykedett benne, hogy ez a békés időszak sokáig fog tartani.

Piton napjai is visszatértek végre a rendes kerékvágásba, de ettől ő cseppet sem lett boldogabb. A Roxfort eddig általa annyira kedvelt nyári csendessége most zavarta őt, úgy érezte, mintha egy kriptába lenne zárva. Hiába tudta, hogy nincs egyedül az épületben, hiszen Madam Pomfrey és Hagrid is itt éltek, az az ember, akivel szívesen töltötte volna az idejét, most nagyon messze volt tőle. A fizikai távolságnál még jobban fájt neki a lelki szakadék, biztos volt benne, hogy a múltkori akciója sikeres volt, és Granger többé nem fog vele szóba állni. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy ez miért keseríti el annyira, hiszen a hosszú évek során már jól hozzászokott a magányhoz, nem hiányzott neki senki társasága, nem fájt neki, hogy nem szereti őt senki. Viszont kénytelen volt belátni, hogy valami igenis megváltozott az elmúlt évekhez képest: ő megszerette Grangert. Nem olyan ostobán és lángolóan, ahogy régen Adrianne-t imádta, ez az érzés kevésbé volt látványos, viszont annál mélyebb volt. Annak idején azt a másik nőt magához akarta láncolni, most viszont csak Hermione érdekeit tartotta szem előtt, az volt a legfontosabb, hogy őt biztonságban tudja. Ez is újdonság volt, fel sem tűnt neki, mikor kezdte el gondolatban a keresztnevén szólítani a lányt, eleinte küzdött is ez ellen, de végül feladta a harcot. Ha csak egy pillanatig hagyta elkalandozni a gondolatait, a szeme előtt újra megjelent a lány arca, a csillogó, melegbarna szemek, érezte a selymes bőrét és a puha ajkait. El akarta felejteni a griffendélest, de kénytelen volt belátni, hogy képtelen őt kiűzni a gondolataiból, ezért hagyta, hogy a lánnyal kapcsolatos emlékei újra és újra előjöjjenek. Ha ilyenkor látta volna őt valaki, nem a rémisztő, kegyetlen professzort látta volna, hanem egy megtört, boldogtalan embert.

Augusztus első hetében a forróság szinte elviselhetetlen volt a Grimmauld téren, már Hermionénak sem volt energiája a laborban dolgozni, a ház összes lakója az egy bűbáj által viszonylag hűvösebbé varázsolt konyhában töltötte el a legmelegebb időszakot. Csendben iszogatták a limonádéjukat, csak egy hirtelen zajra kapták fel a fejüket, a következő pillanatban pedig már ki is nyílt a helyiség ajtaja. Harry és Dumbledore érkezett vissza, és mindketten elég rossz állapotban voltak, a sérüléseik alapján harcolniuk kellett. Lupin tért magához elsőként a döbbenetből, elővarázsolt két újabb pohár limonádét, és míg a két újonnan érkezett erőt merített az italból, ő elkezdte ellátni a legsúlyosabb sérüléseiket. Hamarosan már Hermione is segített neki, a szakszerű munkájuknak köszönhetően a két férfi hamar össze tudta magát szedni.

- Albus, mégis mi történt? – tördelte a kezeit Mrs Weasley.

- Franciaországban jártunk, és hosszas nyomozás után végre rábukkantunk arra a boszorkányra, aki feltehetőleg sokat tudott volna nekünk segíteni. Eleinte nem akart velünk szóba állni, de már épp sikerült őt meggyőznünk, amikor megjelent tíz halálfaló, akik bizonyára követtek minket…

- Úristen, tízen kettő ellen? Csoda, hogy túlélték! – sápítozott a nő.

- Tízen három ellen, hiszen a nő is segített nekünk. Mivel úgy látszott, meg tudja védeni magát, nem figyeltünk rá eléggé… Harry és én a többi halálfalóval voltunk elfoglalva, és már csak azt láttuk, amikor az egyik halálfaló dehoppanált vele…

- Szerencsétlennel már bizonyára végeztek… - szólt közbe szomorú arccal Lupin.

- Nem hiszem… Voldemortot bizonyára érdekli, mit akartunk megtudni a nőtől, ezért biztos ki fogja hallgatni. Miss Dubois-nak pedig van annyi sütnivalója, hogy minél tovább húzza az időt.

- De mit ér el vele? Nem tudhatjuk, hogy az a tetű Malfoy hova vitte őt! – fakadt ki ingerülten Harry.

- Mi nem tudhatjuk, de Perselusnak talán lesz pár ötlete… - válaszolt nyugodtan az igazgató.

Hermionénak nagyot dobbant a szíve a név hallatán, és csak Dumbledore újbóli megszólalása térítette magához.

- Hermione, nem menne el a Roxfortba, és hívná ide a professzort? Talán maga meg tudja győzni, hogy végre jöjjön el a főhadiszállásra… Magam mennék, de még nem tudnék olyan gyors lenni.

- Hát… Én inkább itt maradnék Harryvel, nem hiszem, hogy a professzor rám jobban hallgatna, mint bárki másra… - felelte vékony hangon a lány.

Azt inkább nem tette hozzá, hogy nem akar a férfival találkozni, mert még a végén nem tudna uralkodni magán, és vagy elkezdene kiabálni vele az Ainsdale-ben történtek miatt, vagy azonnal a nyakába ugrana. Végül aztán Lupin útra kelt, Hermione pedig onnantól kezdve remegve várta a pillanatot, amikor Piton megérkezik…

 21. fejezet