19.fejezet

Sok-sok talán...

- Tényleg nem akarja elárulni, hogy miért jött Ainsdale-be? – kérdezte az első szendvicse elfogyasztása után Hermione.

- Úgysem hinné el, és nincs is hozzá köze – felelte kimérten Piton, miután lenyelte a szájában levő falatot. – Tudna adni egy pohár vizet?

- Inkább nyissunk egy üveg bort! Legalább most megkóstolhat egy mugli készítésűt…

- Igazán furcsák ezek a muglik – jegyezte meg a férfi, miközben a lány a palack felbontásával bajlódott.

- Miből gondolja?

- Itt van ez a rengeteg berendezés, például a konyhában… Még a Roxfortban sem zsúfolt ennyire a konyha...

- A muglik ezekkel pótolják a varázslatok hiányát. Ők nem tudják egy pálcaintéssel felmelegíteni az ételeket – vonta meg a vállát Hermione.

- És mi az a furcsa ablakos doboz a nappaliban? – érdeklődött Piton.

- Azt sem ismeri? Az a televízió… Egy szórakoztató eszköz, filmeket lehet rajta nézni… Olyasmi, mint a rádió, csak kép is van hozzá…

- Tudom, hogy mire jó, csak még soha nem láttam személyesen ilyet – felelte ingerülten a férfi. – Nem vagyok teljesen ostoba.

- Azért ez furcsa… Én úgy tudtam, hogy az édesapja mugli volt…

- Az volt, de anyám házában éltünk, amit még az őseitől örökölt. Apám hamar rászokott, hogy semmit sem kell tennie, hiszen anyám mindent el tudott végezni varázslatokkal, így neki más elfoglaltsága sem volt, csak az ivás… - a férfi hirtelen elhallgatott, Hermione pedig sajnálkozva nézett rá.

- Biztos rémes lehetett – azzal végigsimított a professzor karján.

- Azért ne várja, hogy most kisírom magam a vállán… - mordult rá Piton.

- Pedig a sírás néha segít, de persze nem feltételeztem önről, hogy bárki jelenlétében elpityeredne… - nevetett fel a lány.

- Megnyugtathatom, hogy ilyen még nem fordult elő…

- Ellenben maga miatt szoktak sírni… - most Hermione harapta el a mondatot zavartan.

- Valóban? – kérdezte a férfi, az arcán pedig elégedettség tükröződött.

- Hát persze, a kegyetlen órai sértések és büntetőmunkák sok zokogást eredményeznek, főleg a lányok körében…

- És maga?

- Mi van velem? – kérdezte tettetett értetlenséggel a lány.

- Maga sírt már miattam? – egészítette ki a kérdését Piton, miközben egy pillanatra sem szakítottam a meg a szemkontaktust Grangerrel.

- Ez meglehetősen indiszkrét kérdés, professzor… - felelte szemlesütve Hermione.

- Akkor ezt igennek veszem - válaszolta elégedetten a férfi, majd felnevetett.

A lány annyira meglepődött ezen a gesztuson, hogy újra felpillantott Pitonra.

- Örülök, hogy a zavaromat ennyire szórakoztatónak tartja…

- Eszemben sincs megsérteni, még a végén könnyekben törne ki… Hát jó, hogy lássa, nem vagyok mindig kegyetlen, nem hozom többé szóba a könnyeit… egy ideig.

- Ön igazán lovagias – nevetett rá Hermione. – Ha van kedve, körbevezetem a házban…

- Amennyiben a bort magunkkal visszük, nem tiltakozom…

Fél óra múlva már a lány ágyán ülve beszélgettek, miközben a bort kortyolgatták. Csupa semleges téma került szóba, mindketten el voltak foglalva a saját gondolataikkal, így a beszélgetésre egyikőjük sem koncentrált túlzottan.

„Ezt se hittem volna, hogy Piton professzor egyszer majd az ágyamon fog ücsörögni… Persze azt sem gondoltam soha, hogy valaha is beleszeretek. Vele minden olyan természetes, akár életem végéig szívesen tölteném vele minden estémet. Mikor így elengedi magát, annyira emberi, nem az az ijesztő „pince réme”, amilyennek mások látják. ŰVajon ő mit gondol rólam? Az előbb olyan furcsa volt a tekintete, ahogy végignézett rajtam… Olyan furcsán csillog a szeme, most meg milyen gyengéden néz rám. Talán el kéne mondani neki, hogy mit érzek… Talán nem nevetne ki, talán adna egy esélyt… De ha most megmondom, akkor lehet, hogy többé szóba sem akar állni velem… Most látszik rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik, legalább annyira össze-vissza beszél, mint én. Miért lett hirtelen ilyen rosszkedve? Vajon én mondtam valamit? De hát oda se figyelt. Miért néz így rám? Talán ő is mondani akar valamit? Talán ő is érzi ezeket a kétségeket, amiket én… Talán…”

„Miért maradtam itt, hogy lehettem ilyen ostoba? Most újabb estét pazarolok el nő nélkül… Bár ki tudja… Talán ha Granger lenne az a nő, akkor többé nem álmodnék róla, hiszen csak annyi történt, hogy megkívántam… Nem, ez nem jó ötlet, mindenkinek kifecsegné! Talán ha leitatnám, reggel pedig módosítanám az emlékezetét… Ehh, ez túl kockázatos, ha rájönne, még fel is jelenthetne… Csak úgy lehetne, ha ő is akarná, és megegyeznénk, hogy kettőnk között marad, de ő nem az a típus, aki csak úgy belemegy egy egyéjszakás kalandba… És ha nem csak egy éjszakáról lenne szó? Évek óta ő az első boszorkány, aki magától megcsókolt… Na jó, az alkohol is hatott rá… De azt mondta, belém zúgott! Talán nem lenne reménytelen ez a kapcsolat, ő értelmes, és remekül ért a bájitalokhoz… Csak éppen soha nem lenne boldog egy ilyen megkeseredett emberrel. De ahogy néz, látszik a szemén, hogy mit akar tőlem, talán lenne esélyünk együtt… Nem, elég, teljesen megőrültem! Ő még csak egy éretlen kamaszlány, akinek túl hamar kellett felnőnie, de ettől még nem igazi felnőtt nő, és ez legfeljebb csak egy fellángolás a részéről. Mellettem csak boldogtalanság várna rá, és ő nem ezt érdemli… Minél előbb ki kell ábrándulnia belőlem…”

- …az az órája valóban fantasztikus volt… - fecsegett tovább a lány.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy induljak, már így is túlságosan megvárakoztattam a szeretőmet… Nem túl okos, de hát egy nő nem is beszélgetésre való… Gondolom, érti, mire célzok. További kellemes pihenést, Miss Granger! – búcsúzott a férfi szenvtelen arccal, és már el is hagyta a szobát, majd a házból kilépve dehoppanált, végül egy újabb éjszakát töltött el a Szárnyas Vadkan bárpultjára dőlve…

20. fejezet