Hát, asszem most érkeztünk el a történet második szakaszához, ez a fejezet a Hermione távozása utáni két hétről ad képet - mindkét fél szemszögéből. Jó olvasást!

Hermione két hete hagyta el a Roxfortot, azzal a biztos tudattal, hogy Piton valamit eltitkol előle az utolsó estével kapcsolatban. Mikor visszaért a főhadiszállásra, az összes lakó a konyhában ült, épp Harryt és Dumbledore-t búcsúztatták, akik aznap készültek újra útra kelni. A lány sajnálta, hogy nem tud a barátjával több időt eltölteni, de így legalább nem kellett attól félnie, hogy valaki rájön, hogy valami nincs rendben vele. Ginnyt túlságosan lefoglalta, hogy a szerelme ismét távol lesz tőle, Ron általában nem érzékelte a környezetében levők érzelmi változásait, Mrs Weasley pedig csak azzal törődött, hogy minél több partiképes fiatalembernek mutassa be Hermionét, ha már egyszer a legkisebb fiával nem lobbantak lángra egymás iránt. Miután Harryék elhagyták a házat, Hermione külön vonult a társaságtól, az első útja a laborjába vezetett, ahol korábban mindig megnyugvást talált. Most azonban semmi sem volt a régi, valami hiányzott neki, és kénytelen volt beismerni, hogy ez a valami igazából egy valaki, méghozzá Piton. Az együtt töltött pár nap alatt teljesen hozzászokott a közös munkához, és a bájital-hozzávalók szaga mellől hiányzott a férfi arcszeszének kissé fanyar, de mégis kellemes illata. Fáradtan rogyott le a kedvenc fotelébe, és akaratlanul is maga elé képzelte a volt professzorát, az örvénylő fekete szemeket, a keskeny ajkakat, a hollófekete hajat, az izmos felsőtestet, a hosszú ujjakat. Szinte hallotta a férfiasan mély hangját is, amely legtöbbször gúnyos volt, de néha vigasztaló és simogató is tudott lenni.

Piton rosszkedvűen tért vissza a pincébe Granger távozása után, szinte kísértette őt a lány szomorú pillantása, amivel utoljára ránézett. Ugyan haragudott még a lányra az előző esti tette miatt, de sajnálta is, amiért ilyen lépésekre ragadtatta el magát. Kizárólag a szülei elvesztése miatt fájdalom okozhatta, hogy a fiatal, szinte még kislánynak számító nő megcsókolta őt, a mogorva, cinikus vén denevért, aki az apja lehetne. Végül saját magán is meglepődött, nem hitte volna magáról, hogy képes sajnálni valakit, főleg azon, hogy ez a valaki pont Granger, akit ő régebben ki nem állhatott. Be kellett látnia, hogy a régi, okoskodó, túlbuzgó diáklány a múlté, de hiába lett érettebb és kevésbé irritáló a nő, a tekintetében levő állandó bánat és fásultság helyett szívesebben látta volna viszont a tudálékos, de legalább vidám Grangert. Az előző esti mézborból még pont egy pohárnyi maradt az üvegben, amit aztán a férfi azonnal magával is ragadott, és azt iszogatta a kanapén hátradőlve. A következő pillanatban a pillantása a számítógépére esett, és az első gondolata az volt, hogy beszélnie kellene Grangerrel, zavarta, hogy olyan ridegen bánt vele, az előbb. Végül meggondolta magát, bízott benne, hogy a főhadiszálláson levők jobb kedvre derítik a lányt, aki ezután képes lesz visszazökkeni a régi életébe, és megfogadta, hogy megpróbálja nem zavarni ebben.

Hermione szívét átjárta a fájdalom, amit Piton hiánya idézett benne elő, és legszívesebben azonnal visszatért volna a kastélyba, hogy kitárulkozzon a férfi előtt. Tudta, hogy a professzor teljesen elmebetegnek tartaná, de úgy érezte, belehal, ha nem beszélhet vele. A táskájából elővette, és egy varázslattal visszaállította az eredeti állapotába az utazás idejére összezsugorított, hordozható számítógépet, és türelmetlenül várta, hogy az végre bekapcsolódjon, reménykedve lépett be az MSN szolgáltatásba, de csalódnia kellett, a férfi nem volt elérhető. „Talán majd este…” Először kikapcsolta a számítógépet, de aztán meggondolta magát, újra belépett a programba, a hangerőt a maximálisra állította, hogy biztosan meghallja, ha Piton esetleg bejelentkezne. Szinte csak az ebéd és a vacsora idejére hagyta el a labort, késő estig nem feküdt le, de hiába várt, nem tudott beszélni Pitonnal. A következő pár napban is ezt a módszert alkalmazta, végül belátta, hogy a férfi bizonyára nem akar vele beszélni, csak azt nem értette, hogy miért van ez így. „Valami nagy dolog történhetett akkor este, különben nem hagyná ki a lehetőséget, hogy még most is gúnyolódjon velem…” Hamarosan elunta a várakozást, és azt, hogy önmagát emészti Piton hiánya miatt, ezért megfogadta, hogy megpróbálja elfelejteni őt. Kénytelen volt belátni, hogy ez nehezen fog menni, amíg egész álló nap a monitort bámulja, így fájó szívvel a szekrényének legmélyére rejtette a számítógépet.

Miután Granger elment, Piton újra a munkájába temetkezett, bár a laborjában eltöltött idő alatt gyakran eszébe jutottak a lánnyal töltött pillanatok, a kisebb-nagyon ügyetlenkedések, a beszélgetések, Granger naivitása, amikor elhitte, hogy a főzet készítése során titkokat kell elárulniuk egymásnak. Eleinte azt tervezte, hogy minél kínosabb kérdéseket tesz majd fel Grangernek, de ahhoz túlságosan megsajnálta – vagy megkedvelte – a lányt, hogy ilyen módon szórakozzon vele. Korábban utálta, ha mással kellett dolgoznia, de most szinte hiányzott neki Granger fecsegése, a közös borozgatás, már megbánta, hogy az utolsó este megpróbálta leitatni a lányt, hiszen ez vezetett ahhoz az ostoba csókhoz. Pedig ő csak arra akart rájönni, hogy miért viselkedett vele olyan furcsán az utolsó napokban. Sokat gondolkozott ezen a problémán, de sehogy sem talált rá megoldást, ezért úgy döntött, megpróbál az interneten keresztül kapcsolatba lépni Grangerrel. Egy hét telt el azóta, hogy a lány visszatért a főhadiszállásra, de Piton hiába várt rá, a következő héten egyszer sem jelentkezett be a beszélgetős programba. Már épp készült feladni, amikor Granger hirtelen elérhetővé vált, és ő nem tétlenkedett, azonnal rákattintott a nevére.

Hermione élete visszatért a rendes kerékvágásba, éjjel-nappal bájitalokat főzött, hogy a figyelmét elterelje Pitonról, csupán annyi változott, hogy sokkal kisebb lelkesedéssel dolgozott, mint korábban, és gyakran gondolt arra, mennyire más lenne, ha a Roxfort pincéjében lehetne, és nem egyedül kéne a munkáit elvégeznie. A házban élő rendtagok közül senkinek sem tűnt fel a lány őrült munkatempója, már túlságosan megszokták Hermione maximalista hozzáállását, csak a szegényes táplálkozása miatt rótta meg őt néha Mrs Weasley. Hermionét már az sem zavarta, hogy a laborjának bájitalos polcai teljesen megteltek, ha egy új főzetéből túl sok volt raktáron, eltűntette a kész munkáját, és új bájital elkészítésébe fogott. Egy idő után már az alvásra is nehezen vette rá magát, hiszen nappal a sok tennivaló elterelte a figyelmét az érzéseiről, de amint elfeküdt az ágyában, Piton képe azonnal megjelent előtte, hogy aztán egész éjszaka kínozza a vágytól túlfűtött álmaiban. A sok munka – vagy inkább a sok álmoktól rettegve ébren töltött éjszaka - végül teljesen kikészítette a lányt, aki végül ágynak esett, és Mrs Weasley napokig nem engedte dolgozni. Már két hét eltelt a Pitonnal végzett közös munka óta, amikor végre visszatérhetett a laborjába, ahol az első dolga a számítógép bekapcsolása volt, a következő pillanatban pedig már olvashatta is a férfi üdvözlését…

16. fejezet