12.fejezet

Itt a folytatás, egy újabb beszélgetős fejezet... Szerintem aranyosak... De lehet, hogy csak azért, mert elvakult Piton-rajongó vagyok!:) Jó olvasást!

Az egész napi kemény munka után mindkettőjüknek jól esett a vacsora, aminek befejezése után kényelmesen dőltek hátra a székeiken.

- Nincs kedve megismételni a tegnapi borozgatást, professzor?

- Ha nem tudná, büntetésben van az ostobasága miatt… Úgyhogy nincs bor…

- Ezt elfelejtette közölni velem… De nem baj, nem a bor a lényeg, csak beszélgetni szeretnék…

- Arról lehet szó, de nem túl sokáig!

- Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy menjen a francba, tiszteletlen voltam… De azért ismerje el, hogy vicces volt, hogy pontot akart tőlem levonni…

- Egyáltalán nem volt vicces a helyzet…

- Nem az volt vicces, hanem a nyelvbotlása…

- Még csak most fejezték be az iskolát. Hiányozni fog az a griffendéles évfolyam…

- Komolyan? – kérdezte meglepetten Hermione.

- Hát persze… Még egy osztálytól se vontam le annyi pontot, mint maguktól! Persze ezt leginkább Potternek, Weasleynek és Longbottomnak köszönhettem.

Hermione ennek hallatán csak elhúzta a száját, de nem szólt semmit, semmi kedve nem volt egy újabb veszekedéshez..

- A rémálmai a szüleivel kapcsolatosak? – kérdezte hirtelen Piton.

- Igen… Tudja, azt akarták, hogy menjek haza karácsonyra, hiszen nyáron is alig voltam otthon, de tartottam tőle, hogy Tudjukki Harryt akarja megtámadni, és ezért vele maradtam. Nem gondoltam, hogy a halálfalók keresik a szüleimet… Ha akkor hazamegyek, ez nem történik meg…

- Mégis mit tudott volna csinálni? Maga is meghalt volna…

- A szüleimnek esélye sem volt a halálfalókkal szemben… Én harcolhattam volna velük!

- Magának sem lett volna esélye… Egyrészt biztos, hogy többen is voltak, másrészt a legtöbb halálfalót nehéz legyőzni párbajban…

- Akkor is csinálhattam volna valamit… - Hermione hangja elcsuklott a sírástól.

Piton felállt, odasétált a lány mögé, és kicsit megszorította a vállát.

- Nem maga tehet a történtekről… A szülei sem akarták volna, hogy ott legyen!

Hermione megfogta a kezét, ő is felállt, és a férfi vállára hajtotta a fejét, aki esetlenül átölelte.

- Ne bőgjön, mint egy gyerek! Össze kell szednie magát…

Miután Hermione kisírta magát, átültek a kanapéra, és lassan a lány is megnyugodott.

- Professzor, kérdezhetek valamit?

- Attól függ, mit akar kérdezni…

- Csak gondolkodtam…

- Nahát, milyen meglepő… - Hermione azonban figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

- Mi lesz, ha Tudjukki hívatja? Nem hagyhatjuk el a lakosztályt, de ha felizzik a Sötét Jegy, akkor azonnal mennie kell, nem? Vagyis a munkánk teljesen tönkremegy.

- Nem fog hívatni…

- Miért ilyen biztos benne?

- Az a helyzet, hogy a Nagyúr nem bízik már bennem annyira. Biztos feltűnt neki, hogy sok olyan terve hiúsult meg, amiről én is tudtam…

- Akkor hogyhogy nem bántotta magát?

- Nem ölt meg, mert nem tudott róla megbizonyosodni, hogy elárultam…

- Szóval kínzásokkal vallatta magát? Crucióval, meg ilyenekkel? – kérdezte elkerekedett szemekkel a lány.

- Á, nem, kiscicákkal és tollpihékkel csiklandoztatott… - válaszolta gúnyosan Piton. – Persze, hogy vallatott! Minden sikertelen akciója után mindannyiunkat megkínzott, mert ki akarja deríteni, hogy ki árulja el… Ezért fontos az okklumencia… Még egy Crucio hatása alatt is le tudtam zárni az elmémet…

- Sajnálom, hogy ennyi mindent ki kell bírnia…

- Nem kell sajnálnia, túlélem…

- És honnan tudja, hogy nem fogja hívatni Tudjukki?

- Megmondtam neki, hogy egy bájitalon dolgozom, amit nem lehet magára hagyni…

- De hát ez igaz!

- Igen, csak éppen a Nagyúr úgy tudja, neki készítek egy újfajta mérget…

- Ravasz… Ha tudná, hogy egy sárvérű griffendélessel főzőcskézik…

- Ezt úgysem hinné el senkinek… - mosolyodott el Piton.

Hermione soha nem hitte volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogja látni a volt tanárát. Sokkal barátságosabb volt így az arca, és sokkal fiatalabbnak tűnt.

„Persze nem is  olyan öreg… 37-38 éves… Csak attól látszik idősebbnek, hogy mindig olyan mogorva…”

- Mit bámul? – kérdezte újra elkomorodva a férfi.

- Csak még soha nem láttam mosolyogni…

- Akkor ezt jegyezze fel az emlékkönyvébe, mert ritka pillanat…

- Szerintem jól áll magának, ha mosolyog.

- Rendben, majd ha minden tekintélyem el akarom veszíteni, akkor a diákokra is vigyorogni fogok.

- Egyáltalán nem veszítené el a tekintélyét… Én sem amiatt nézek fel magára, mert mindig olyan, mint egy goromba pokróc…

- Hát miért?

- A tudása és a hősiessége miatt… És mert én tudom, hogy valójában jó ember…

- Ne folytassa, mert még a végén elpirulok… - válaszolt gúnyosan Piton.

- Azt is szívesen látnám egyszer…

- Hát arra várhat… De most menjen aludni.

- Jó éjszakát…

És egy újabb puszi… Két este egymás után… Perselus Piton nem tudta eldönteni, hogy kiszaladjon a világból, vagy inkább darabokra átkozza Grangert.

 13. fejezet