Az előző 8. fejezetet hozzácsatoltam a 7. fejezethez, hhogy így létrejöjjön egy normális hosszúságú fejezet, de itt van végre az igazi 8. fejezet!:) Jó olvasást!

Mire a nappaliba ért, Piton már az asztalnál ült, de még nem kezdte meg az ebédet, megvárta, amíg Hermione is leült.

- Jó étvágyat, Miss Granger!

- Jó étvágyat, Piton professzor!

Csendben fogyasztották el az ebédet, pedig a lány úgy érezte, ezernyi kérdést fel tudna tenni a volt tanárának, de a férfi egyszer sem pillantott rá, és így nem merte megzavarni evés közben.

Az ebéd befejezése után Piton a kandallón keresztül küldte vissza a konyhába a kiürült edényeket, majd kényelmesen hátradőlt a széken, és behunyta a szemét. Hermione nem akarta megzavarni a férfi nyugalmát, így csendben nézelődött a nappaliban, majd a professzor arcát figyelte.

- Mit akar? – szólalt meg hirtelen Piton szúrós hangon.

- Tessék? – kérdezte értetlenül a lány.

- Miért bámul?

- Csak elgondolkoztam… Nem tudtam, hogy zongorázik…

- Nem szoktam koncerteket adni a diákságnak.

- Szóval csak saját magának játszik?

- Pontosan…

- A Roxfort előtt még én is tanultam zongorázni, de azóta egyszer sem játszottam…

- És most sem fog, ugyanis vissza kell térnünk a munkához… Jobb, ha már most figyelmeztetem, hogy a bájital közelében tilos egymásnak hazudnunk, mert akkor hatástalan lesz!

- Rendben, professzor…

A munka első fázisában Hermione nem mert megszólalni, látta a volt tanárán, hogy még neki is nagyon kell koncentrálnia, nehogy elrontsa a főzetet. Neki nem volt sok dolga, de azokat igyekezett minél pontosabban és gyorsabban végrehajtani, nem akarta, hogy Piton újra gúnyolódni kezdjen vele. Az egyórás megfeszített munka alatt mindketten elfáradtak, így megkönnyebbüléssel fogadták a rövid pihenést, amíg a bájitalt csak tízpercenként kellett megkeverni. Ezt az időt az odakészített fotelekben ülve töltötték, és Hermione úgy érezte, végre van lehetősége beszélgetni.

- Miket szokott játszani a zongorán?

- Nem szoktam munka közben csevegni…

- Most nincs semmi munka, és így gyorsabban telik az idő… Szóval?

- Mindenfélét… Beethovent és jazzt is. Mióta van ez a beteges kérdezősködési mániája?

- Csupán beszélgetni szeretnék…

- Rendben… Miért ment be múltkor a hálószobámba?

- Én…

- Ne felejtse el, hogy a bájital közelében nem szabad hazudnia…

- Kíváncsi voltam…

- Mégis mire?

- Hogy hogyan él, amikor nem látja senki…

- Hozzányúlt valamilyen személyes tárgyamhoz?

- Nem.

- Normális esetben nem hinnék magának, de biztos vagyok benne, hogy nem tenné kockára a főzet minőségét.

- Miért nem a szokásos fekete dísztalárját vette fel a bálra? – kérdezte félénken Hermione. – Maga sem hazudhat… - tette hozzá határozottabb hangon.

- Ezzel tisztában vagyok… Szeretem látni a megdöbbent arcokat, és… Vissza akartam vágni magának.

- Amikor táncoltunk, iszonyatos gyűlöletet láttam a szemében… Miért haragszik rám?

- Nem haragszom magára…

- Akkor…

- Pontosabban nem magára haragszom… Aznap este túlságosan hasonlított valakire…

- Kire?

- Ahhoz magának semmi köze! – vágta rá dühösen Piton, majd folytatta, mikor észrevette, hogy a lány közbe akar szólni. – Egy hazugság sem hagyta el a számat, csupán nem válaszoltam a kérdésére!

- Nem érezné magát jobban, ha kibeszélné magából a haragot, akárki iránt is érez így?

- Nem érezné jobban magát, ha befogná a száját? Ha nem teszi meg, akkor kénytelen leszek én lépéseket tenni ez ügyben…

Hermione szemében ijedtség csillant, hirtelen eszébe jutott a bál utáni álma, csak ott ő szólította fel a professzort, hogy fogja be a száját, és annak is meglettek a következményei… Piton eközben mereven vizsgálgatta a lány arcát. „Mi juthatott eszébe, ami miatt így elhallgatott? Eddig egyfolytában beszélt. Talán azt hiszi, hogy tényleg erőszakhoz folyamodnék, hogy végre elhallgattassam? Ennyire nem lehet ostoba… Sajnos túl okos, hogy legilimentáljam… Pedig nagyon kíváncsi lennék, miért néz rám olyan rémülten…”

Lassan újra neki kellett állniuk a komolyabb munkának, és estig már nem is volt lehetőségük hosszabb szüneteket tartani. Mire végeztek az aznapi munkával, mindketten holtfáradtak voltak, vacsorára gyorsan bekaptak pár falatot, ami közben Hermione feje hangosan koppant az asztalon, ugyanis evés közben elaludt. Piton kénytelen volt belátni, hogy a lány nagy segítséget jelent, és a fecsegését leszámítva tökéletesen teljesített, így úgy döntött, megérdemli, hogy ne keltse fel. Óvatosan felemelte, és bevitte a vendégszobába, ahol lassan az ágyra fektette, majd a szobából kifelé menet önmagát átkozta, amikor eszébe jutott, hogy reggel ő maga hurrogta le Grangert, amiért az nem lebegtetve hozta a csomagjait, erre ő képes volt cipekedni… Végül halk morgolódás közepette ő is nyugovóra tért.

 9. fejezet