Hermione vonakodva, még mindig a könnyeit törölgetve rohant Harry elé és a következőket mondta neki: "Harry, kérlek ne vetemedjünk ekkora butaságra, hogy visszamegyünk máris Roxfortba. - eközben Ron is felzárkózott melléjük és figyelmesen hallgatta a lány szavait - Ha elmegyünk... ha-ha... ide figyelj! Nem mehetünk vissza, mert utunk a sírba fog vinni mindannyiunkat. Sőt, ha ezt, a vándorló módot folytatják a többiek, ott Roxfortban - voltaképpen megöljük őket is a példánkkal. Helyesebb lenne inkább őket bevenni monjuk egy.... egy csapatba, amit Voldemort ellen tobrzunk. Így talán erő..." - hadarta Hermione kétségbeesetten, de Harry beléfolytotta a szót: "Nem, nem érdekel... Ha Voldemort annyira meg akar támadni, tegye... különben is vissza kell mennünk Roxfortba, hiszen ott nagyobb biztonságban vagyunk, mint a falain kívül, itt. És a többi diákkal különben is... Figyelj! Ha most visszamegyünk Roxfortba, sokkal több információt tudunk meg a halálfalókról és, hogy hol tartózkodik épp Piton és Voldemort..." - kiabálta elszántan Harry. Hermione elfordította a fejét Harrytől, és a földet kémlelte - így válaszolt: "Harry, szükségünk van pár napra az utazásig, ha már hajthatatlan vagy... hátha hallunk valamit, ami fontos lehet számunkra. Addig kigondolunk valami megoldást arra, hogy hogy tudhatnánk biztonságban a többi tanulót, ott, Roxfortban. Bár szerintem azóta vagy a fél iskola hazautazott és esze ágában sincs visszatérni, tanulni egy ilyen biztonságtalan helyre, mint amilyen a Roxfort lett Dumbledore halála után." - suttogta. "Ööö...Harry... ha nem haragszol... én teljes mértékben egyetértek Hermionéval... tényleg maradjunk még pár napot, utána egyébként is vissza kellene térnünk Roxfortba tanulás szempontjából is." - vélekedett Ron. Harry bólogatott, majd egy szimpla "egyetértek"-kel lezárta a beszélgetést.

A szél vadul tépte a fák feveleleit, az ég borús ábrázattal, szürke füstként tekintett le az Odúra. Ősz volt. A levelek többsége már az azoknak éltetői, a fák alatt nyugodtak, amiket néha felkapott a hűvös, szeptemberi, vad szél. A nap néhány, erőtlen sugarát beárnyékolta az esőt idéző felhő, ami, a többivel együtt egy egész, óriási gomolyfelhőt alkotott. Az időjárás a legtöbb ember hangulatára is kihatott. Még Hermionéra is, aki a napokban tölti be a tizennyolcat. Pontosabban két nap múlva, azaz szeptember 19-én. Ő maga is, ahogy két barátja, Fred és George szobájában (amit ideiglenesen Ginny és Hermione birtokoltak, amíg a valódi tulajdonosaik az Abszol úti Weasley Varázsvicc Vállalat néven elhíresült boltjukat egyengették), azon a két ágyon ültek, ami a két lányé volt jelenleg. Hallgattak. A Voldemort-témát, gondolatuk szerint teljesen kitárgyalták, úgyhogy most (Mc Galagony jóvoltából) nekiálltak elkészíteni a "szabadságuk idejére" kiszabott házi feladatot. Míg Hermione már vagy a harmadik házidolgozatát fejezte be, Harryék még csak az első, mágiatörténetből való dolgozat elejének ismertetőjét értelmezték és beszélték meg egymással, aminek Hermione szemlátomást nem örült - az ablakban ülve, egy-egy alkalommal odasandítva a két fiú felé, figyelte halk csevegésüket a dolgozat megfogalmazásának kinézetéről. Miután látta a lány, hogy Ron és Harry még csak csekély figyelmet sem fordítanak a feladatukra, lekászálódott az ablakpárkányról, könyveit félretette és furcsálló tekintettel lépett melléjük. "Ha adhatok egy tanácsot: üljetek el egymás mellől, hogy még véletlenül se társalogjatok a másikkal... úgy talán jobban menne a megírása a dolgozatnak!" - emelte fel folyamatosan a hangját a lány. A két fiú lankadt tekintettel nézett fel egy személyben Hermionéra, majd felvonta a szemöldökét és furcsálló tekintettel fürkészte a lány arcát, amely vagy két fejjel magasabban volt a megszokott magasságánál - mivel ő állt, Harry és Ron pedig ültek az egyik ágyon. (Bár vörös hajú barátja már majdnem - így ülve is - felérte a lányt magasságilag) "És mégis minek üljünk el? Ki vagy te? McGalagony?" - feleselt az utóbb említett és mégjobban elkényelmesedett az ágyon - Hermione bosszantására. A lány csak egy lesulytó pillantást küldött Ron felé, aki még mindig elégedett vigyorral az arcán, mélyen belenézett Hermione barna, dühtől égő szemeibe. Az utóbb említett megcsavarta vörös hajú barátja fülét és elvonszolta a másik ágy végére, ami sokkal messzebb volt a jelenlegi ülőhelyétől. Harry csak vihogott ezen a jeleneten egy sort, de mikor meglátta Hermione tekintetét magán, azonnal elfolytotta vigyorát és köhögve ráerőltette tekintetét a dolgozatára. Ron a fülét fájlalva és azt tapogatva nézett a lányra, aki megelégedve önmagával visszaült az ablakba - grimaszolt a fiú egy sort az elhaladó Hermione háta mögött, majd hozzálátott csúnya szavakat mormolva és bosszankodva a feladatának.

Miután leellenőrizte mindkért fiú munkáját - amiben volt némileg hiba - Mrs Weasley kérésére kitessékelte a szunnyadó hangulatú Ront és Harryt a szobából, hogy az udvaron összegereblyézzék - egyelőre mugli módon - a vörös és sárga, lehullott faleveleket. Mikor kiértek az udvarra (a hűvös szél azonnal megcsapta az arcukat) a három gereblyével a kezükben - amit előszeretettel nyújtott át Mrs Weasley a három griffendélesnek - a két fiú vonakodva, Hermione viszont lelkesen, a "sort" vezetve látott neki összegyűjteni egy kupacba a leveleket. Ron szája sarkában kaján vigyor bújkált, mikor meglátta az előszeretettel gereblyéző Hermionét maga előtt, aki mit sem sejtve dolgozott. A fiú - az előző incidensre hagyatkozva - felemelt egy kupac, már direkt a többitől elkülönített falevélcsomót a földről és egy határozott mozdulattal ráejtette a lányra - a magasságát kihasználva, ugyanis Ron vagy 20 cm-rel magasabb volt Hermionénál - az eddig kezében tartott levélcsomót. Hermionét hideg zuhanyként érte a levélzuhatag, ami a bozontos haját teljesen beborította és a bíbor színű pulcsijának kapucnijába is bőven esett. Ron hangosan kinevette a lányt, majd megvárta Hermione reakcióját. (Harryt sem kímélte a röhögés.) A lány bosszús képpel hirtelen felkapott egy halmot az általa gondosan összegereblyézett levélkupacból és visszaadva az előző "támadását" a fiúnak, rászórta vörös hajú barátjára két kezének tartalmát. Harry már dőlt a röhögéstől. Semmi kedve nem volt beszállni a "levélháborúba", elég volt neki elnézni barátait, amint jobbnál jobb helyzetekből támadnak rá egymásra. Ronban és Hermionéban is bújkált a bosszú, ezért csak azért voltak kénytelenek abbahagyni a csatát, mert meglátták - kezükben még mindig ott voltak a kisebb levélkupacok - Mrs Weasley rosszálló tekintetét az ajtóban. Szokásos, csípőre tett kézzel fenyegette meg őket: "Álljon meg a menet, fiatalok! Előbb a munka, aztán a szórakozás! A leveleket össze kell gereblyézni, nem szétszórni az udvaron mindenfelé! Tessék komolyan venni a munkát!" - illette meg őket az ajtóból kiabálva nem is alaptalanul, ugyanis Ron és Hermione is térdig álltak a falevelekben. Mrs Weasley megrázta a fejét és bement a konyhába. A három jó barát munkához látott - Harry észrevette, hogy két barátja folyton egymást figyelik sanda mosollyal az arcukon, és le lehetett olvasni tekintetükről, hogy roppant jó társaságban érzik magukat egymás mellett.

Fél óra múlva - falevelekkel tarkított ruhában és hajjal (főleg Ronra és Hermionéra vonatkozott ez az állítás) beállítottak a konyhába, ahol a Weasley család edényei szorgosan mosták el magukat a mosogatókagylóban.