depresszió

Az ember ilyenkor legszívesebben csak feküdne egy ágyon a világ végén, sírna, olvasna verseket, valamit, ami még nála is szomorúbb. Talán még írna is. Majd eldobná őket méla undorral, s még boldogtalanabbá válna. Nem enne semmit, csak csokit, meg sütiket, nem látna senkit, csak kinézne az ablakon, és hagyná, hogy a szél kifújja belőle a bánatot. Vagy a lelkét.

Persze ez (is) lehetetlen. Néha ezért elmegy ide-oda, részt vesz a parádékban, mosolyog, talán nevet is, ilyenkor senki nem veszi észre, mi folyik benne mélyen, belül. De a vulkán nem alszik: egyszer csak megmoccan benne valami, szótlanná válik, csak hallgatja a többit, de az azonosulásssal már meg sem próbálkozik. Néhányan megpróbálnak lelket önteni belé, pedig ő ezt nem akarja. Úgy érzi, ők érthetik meg őt legkevésbé. Ők, akik vidámak, szépek, okosak és jók, talán még boldogok is, bár ki tudja. Talán van ilyenkor, aki azt gondolja, megveti a tömeget, s elfordul tőle, pedig épp ellenkezőleg: ekkor van igazán szüksége rá, még ha magának sem meri bevallani. Talán majd egyszer jobb lesz. Talán. Talán nem.                                                                            

Amikor a sötétség ellepi a várost az ember néha elkövet butaságokat, néha csak magába zuhanva ül egy sarokban és azon gondolkodik, vajon mikor tör már elő belőle az a könnyáradat, ami már-már megfullasztja belül. Nincs kedve semmihez, se tanulni, se dolgozni, se másokat látni. Csak azért merészkedik emberek közé, mert muszáj, vagy mert tudja, végzetes következményekkel járhat az egyedüllét. Talán, ha van kontroll, akkor nem lesz olyan butus. Vagy még butább. Néha előfordul. Azt mondják, s ez vigasz, hogy ekkor mutatkoznak meg az igazi barátok. Talán vannak is, de ilyenkor az ember nem akarja látni őket. Mondhatni, őket a legkevésbé. Inkább azokat bántsa meg, akik nem fontosak, mint az okat, akik sosem ártanának neki.