|
8. Novemberi Csillagok
2007.07.13. 21:07
A hetedik emeleti folyosó furcsa képet mutatott november utolsó hétfőjén. Este fél kilenc felé, az általában teljesen kihalt, kékes gyertyafényben úszó, fura festményekkel és gobelinekkel díszített tágas folyosó közepén egy csepp, elsőéves kislány álldogált. Üres tekintettel bámult a semmibe, előre-hátra hintázott a talpán, és közben iszonyatos fahangon dúdolt maga elé. Kezében egy gyönyörű festéssel ellátott porcelánvázát szorongatott, de azt leszámítva, hogy néha megvakarta az orrát, beletúrt a fülébe, illetve egy alkalommal egy velőset is böffentett, semmi érdemlegeset nem csinált. Ha bárki erre járt volna ezen a kései órán, kétségkívül megkérdőjelezhette volna a kislány beszámíthatóságát. De sehol sem volt egy lélek se.
A lányka épp belekezdett egy ormótlan dallamba, mikor a háta mögötti falon a semmiből kirajzolódott egy barna ajtó. Halkan résnyire nyílt, és kilépett rajta egy magas, hirtelenszőke fiú. A kislány dudorászva hátrapillantott a válla fölött, és mikor meglátta a mogorva arcú Draco Malfoyt, megpördült és tágra nyílt szemekkel bámult fel rá.
- Hagyd már abba ezt a vinyákolást – mordult rá Draco a kislányra, aki azonnal elhallgatott. – Valami förtelmes hangod van…
- Rossz a kedved, bácsi? – cincogta vigyorogva a tizenegy éves forma lányka.
Malfoy egy pillanatig olyan értetlenül és tanácstalanul nézett a kislányra, mint egy komplett bolondra, aztán hirtelen iszonyatos nevetésben tört ki. A kislány is vele együtt nevetett. Nem sokaknak volt lehetőségük látni Malfoynak ezt az arcát. Mindig kemény, elegáns vonásai egy pillanat alatt megfiatalodtak, és most – mikor tiszta szívéből nevetett, és kacagása betöltötte a hetedik emeletet – látszott rajta csak igazán, milyen jóképű, helyes férfiúvá cseperedett. Még mindig szélesen mosolyogva lepillantott a vigyorgó kislányra (akinek számos tejfoga hiányzott elől), majd kivette kezéből a vázát.
- Ez jó volt. Bácsi… - mosolygott maga elé Draco, miközben letette a vázát egy közeli asztalra, majd visszafordult a lányka felé. – Volt egy jó poénod.
Tekintete aztán megakadt a szemközti fal gyönyörű mozaikablakán, amely ezerszínűre festette a beáramló holdfényt, és a mosoly az arcán elhalványult. Egy pillanatig csak lebegett saját gondolataiba merülve, majd újra visszakapaszkodva a valóságba, lepillantott a kislányra.
- Na, de most már húzzál vissza a klubhelyiségbe.
- Nem mondod el, mi… - kezdte volna a kislány.
- Mondom, húzzál vissza, Vince! Tünés!
A Vince nevű kislány (?!??!) megilletődött. Draco néhány másodperccel korábban még jóízűen nevetett, most pedig újra kiült arcára az a megingathatatlan komorság, amely általában jellemezte, és amely most, mikor kilépett a titkos ajtón, még a szokottnál is sötétebb volt. Vince, a kislány egy pillanatig még tétovázott, de mikor Draco egy gyilkos pillantást vetett felé a szeme sarkából, akkor gyorsan sarkon perdült és apró lábait szaporán kapkodva elsietett a folyosóról. Mikor a lány eltűnt szem elől, Draco csípőre vágta a kezeit, és mélyet sóhajtott. A tekintete beüvegesedett, és csak bámult maga elé meredten, kifejezéstelen arccal. Háta mögött a barna ajtó körvonalai elhomályosodtak, és egy pillanat múlva beleolvadtak a falba.
„Miért nem sikerül? Nem fog menni…”
„Egész jól haladok, ne már…”
„Anya… mi lesz anyával?”
„Az a kis szuka… hogy akarhatja azt a szakadt, csóró, répafejű gyereket…”
„Tőlem megtudhatná, mi a jó…”
„Merlin, segíts… mi lesz anyával?”
Draco arca nem tükrözte, milyen ádáz csaták folytak a fejében. Ötletek, tervek, érzelmek, variációk és megoldások tömkelegei cikáztak szédítő sebességgel az agyában. A feje csordultig volt, egyik gondolat fedte a másikat, a benne kavargó érzések pedig elhomályosítottak mindent. Nem lehetett átlátni a káoszt. Félt. Aggódott. Szenvedett. Kiáltott belül, torkaszakadtából ordított… és miért? Nem talált kiutat. Nem látta az alagút végét.
„Nincs megoldás…”
- Nincs megoldás… - mondta ki hangosan Draco.
És hirtelen tudatosult benne, mit kell megtennie. Most először fogta fel igazán, lényének teljes egészével, hogy mire vállalkozott, mire kényszerítik.
„Gyilkolnom kell…”
Szürke szemei hatalmasra tágultak, testét elkapta a reszketés. Csak nézett egy pontra a kőpadlón, meredt tekintettel, és érezte, ahogy elnehezedik a légzése. Résnyire nyitotta a száját, és azon keresztül kezdte venni a levegőt, mert úgy érezte, nem jut elegendő oxigén a tüdejébe, meg fog fulladni… „Szent Malazár - mit kell tennem - én ezt nem tudom - segíts, Merlin - nem vagyok rá képes – Merlinre, MIT KELL MEGTENNEM?!?”
Felkapta a fejét, és körbenézett. Máskor oly lenyűgözően határozott, higgadt arca most háborodott és hisztérikus volt. Futásnak eredt. Minden erejével arra koncentrált, hogy minél hamarabb kijusson a kastélyból. Tudta, hogy a semmit sem hagyhat maga mögött pusztán azzal, hogy gyáván elszalad, mégis úgy érezte, egyre könnyebb és könnyebb lesz a lelke, ahogy távolodott a hetedik emeleti folyosótól. Irdatlan tempóban rohant végig az emeleteken. Közben számos diákot fellökött, felborított egy lovagi páncélt, sőt majdnem ledöntötte a lábáról a tanterméből éppen gyanútlanul kilépő McGalagony professzort. Csak a tanárnő gyors reflexeinek köszönhetően kerülték el a karambolt.
- MR MALFOY?! – dörrent rá hüledezve az asszony Dracóra, aki azonban még csak le sem lassított. – Hatodéves létére úgy szaladgál a folyosón, mint egy óvodás, 10 PONT A MARDEKÁRTÓL!
Draco csak halványan érzékelte, mit is mondott a tanárnő, de nem érdekelte, nem érdekelte semmi, csak ki… akart… jutni…
Hörögve szívta be tüdejébe a szúrós, esti levegőt. Hatalmasakat kortyolt belőle, közben a térdeire támaszkodott, és hangosan zihált. Mögötte a roppant tölgyfaajtó tárva nyitva állt a takarodó előtti szellőztetés miatt. A jéghideg levegő valószínűleg észhez térítette, mert Draconak hosszú percek óta először támadt egy épkézláb gondolat a fejében: ha Frics meglátja itt, azonnal visszaparancsolja a kastélyba. De még nem akart menni. Össze kellett szednie magát, így gyorsan körülpillantott, majd leszaladt a márványlépcsőn, és elfordult jobbra.
Végigszaladt a kastély lábazata mellett, majd befordult az első sarkon, és nekivetette hátát a hideg kőfalnak. Lehunyt szemekkel próbált megnyugodni, és ahogy teltek a másodpercek úgy lett egyre könnyebb a légzése. Szürke szemeit a csillagos égboltra emelte, és minden erejével azért küzdött, hogy elfojtsa a belőle kitörni vágyó keserves sírást…
… reccsent egy gally.
Draco azonnal a hang irányába fordította a fejét; egy árnyékot látott közeledni a vadőr kunyhójához vezető ösvény felől. Villámgyorsan előkapta a pálcáját, mikor egy alacsonyabb ember körvonalai felbukkantak a sarkon. A jövevény még tett egy pár lépést, majd hirtelen megállt.
- Ki van ott? – kérdezte Draco, pálcáját az árnyékba burkolózó alakra szegezve.
- Inkább megyek a másik irányba… - jött egy lány hangja, majd az alak megfordult.
- Csak te vagy, Granger? – morogta Malfoy, és leeresztette a pálcáját.
Hermione már éppen elindult volna, hogy megkerülje az egész kastélyt, de ezt hallva lecövekelt.
- Csak én vagyok… - dörmögte a lány, hangsúlyosan megnyomva az első szót. – Hogy te mekkora egy gyökér vagy, Malfoy…
- Naaa, gyere vissza, Granger, csevegjünk egy kicsit! – nevetett maga elé gúnyosan Draco, mire Hermione lassan megfordult. – Az az igazság, hogy nincs túl jó napom, és most, ellentétben a múltkori randevúnkkal, kedvem lenne összeszólalkozni veled.
Draco feje valahogy furcsán zsongott, agyára rátelepedett egyfajta zsibbadás, ami aztán kilökte száján ezeket az irracionális szavakat. Hermione hitetlenkedve ciccegett, majd közelebb lépett Dracóhoz. Mikor kiért a nyugati torony vetette árnyékból, megvilágította a lányt a holdfény. Malfoy csak egy futó pillantást akart vetni rá, de mikor rátévedt a tekintete, utána már valahogy nem akaródzott tágítani. Granger nem viselte sem az iskolai egyen-talárt, sem az órákon a talár alatt kötelező uniformist, hanem mugli ruhákban, szűk farmernadrágban és egy fehér garbó-pulóverben volt. Draco egyáltalán nem gondolta volna, hogy Granger ennyire csinos lett. A lány valóban kigömbölyödött; szélesebb csípője és nagyobbacska keblei eszményi alakot kölcsönöztek neki. „Az igen… eddig csak a szemében lángoló tűz tetszett, de ez…”
- Mit bámulsz?
Draco egy csapásra kizökkent a révedezésből. Remélte, hogy sikerült szenvtelen arckifejezést erőltetnie magára mikor elkapta a tekintetét, és a jól ismert, vontatott stílusában válaszolt.
- Csak egy mocskos kis sárvérűt.
Draco nem nézett a lányra, de hallotta, hogy ezek hallatán felgyorsult Granger légzése. Alapvetően nem akarta bántani Hermionét, de annyira zavarba jött, amiért az előbb a lány észrevette, hogy úgy elveszett a vonásainak csodálásában, hogy kiszaladtak a száján a szavak, mielőtt még átgondolta volna őket. Pálcáján tartva a kezét várta a lány reakcióját, aki azonban csak megindult felé, majd mikor megállt, Malfoy egész testét betakarta a lány árnyéka. Draco lassan felnézett, és meglátta a vele szemben, terpeszben álló Hermionét. "Ha már így belemelegedtünk, akkor már olyan mindegy…" - gondolta Draco, és hirtelen ötlettől vezérelve így szólt.
- Na, mizu? – kérdezte társalgási hangnemben a szőke fiú, és féloldalas mosolyra húzta telt, ívelt ajkait. – Neked is van kedved csivitelni? Juj, de jó, dumcsizzunk egy pettyet! Miről akarsz csicseregni? Hmm? Beszélgessünk a barátságról! Gyönyörű fogalom, nem? Szerencsére nekem rengeteg barátom van, neked vannak barátaid, Granger?
Hermione kissé értetlenkedve nézte Malfoyt, aki alig hagyva szüneteket beszélt.
- Az az igazság, hogy nem emlékszem… hmm… nem valami sebhelyes pofájú, háromszög-alakú szemüveges Elton John utánzattal szoktál haverkodni? Kár, hogy kvibli a csávó, egész jó hangja van... Hé, lehet, hogy a szexuális identitásukat tekintve is hasonlóak, nem lehet? Tényleg, Granger mondd már, Potter nem meleg véletlenül? Még a végén rástartolok! – Draco mindezt olyan érdeklődő hangnemben adta elő, hogy akár még vicces is lehetett volna, Hermione azonban egész testében remegni kezdett; de még mielőtt válaszolhatott volna, a mardekáros fiú gyorsan folytatta az alázást. – Jaj, meg szokott lenni körülötted egy répafejű, vesztes csóka is, nem? Azt csiripelik a madarak, hogy az a lúzer nem is CSAK a haverod, na de kééérlek, hogy bírod elviselni az érintését? Biztos össze-vissza bénázik, nemde…? Oh… - lehelte halkan Draco, és gúnyosan kuncogni kezdett, mikor Hermione egy hirtelen mozdulattal a nyakának szegezte a pálcáját.
- Rohadék… - a lány hangja remegett a dühtől, és keze sem volt kevésbé instabil; a pálca hozzá-hozzáért Draco bőréhez.
- Úgy látom, a Weasley-téma kissé érzékenyen érint, nemde, Granger? - kérdezte halkan Draco, és Hermione barna szemeibe fúrta a tekintetét. – Mondd csak… összetörte a kicsi szíved?
Hermione elmerült a fiú szürke tekintetében egy pillanat erejéig… és itt rontott el mindent. Draco mindent látott, ami a fejében zajlott.
Veszekedtek… együtt voltak… összesimultak… nem akarta… megbántotta… és ő, Draco is ott volt, valahol mélyen a gondolataiban…
Hermione pislogott egyet, és a kapcsolat megszűnt. De Malfoy megtudta, amit tudni akart. A szőke fiú halványan elmosolyodott, és lepillantott Hermione kivont pálcájára.
- Figyelj, Granger - szólt Draco, visszatérve megszokott, higgadt modorához –, ezt már eljátszottad pár alkalommal. Én már egyáltalán nem ijedek meg a pálcádtól.
- Nem-e? – kérdezte halkan Hermione, és arcán gonosz mosoly terült el. – Hát jó.
Azzal olyan hirtelen csapta pofon Dracót a szabad kezével, hogy a fiúnak még meglepődni sem volt ideje. Malfoy arca az ütés erejétől balra lendült. Pár pillanatig csak bámulta a kastély falán felfutó borostyánt, majd lassan - de igen fenyegetően – szembefordult a lánnyal. Hermione tekintete az elszánt gyűlöletet sugározta.
- Megérdemelted. És figyelmeztetlek - szólt Hermione halkan, Malfoy szívére szegezve a pálcáját –, ha megtámadsz, egy percig sem fogok azon tétovázni, hogy megátkozzalak. Ismersz már annyira, hogy ezt tudd.
- Ismerlek… - "Dehogy ismerlek…" - Miféle csaj vagy te? – kérdezte szinte suttogva Draco. – Csak akkor támadsz, ha védekezned kell. Miféle gyáva attitűd ez?
- Én, ellentétben veled, csak akkor támadok, ha muszáj – felelte halkan Hermione. – Ez nem gyávaság, hanem nemeslelkűség. Pont emiatt vagy te a rossz fiú, én meg a jó kislány. Ez az életem.
Draco nem szólt egy szót sem. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást szótlanul, majd Hermione leeresztette a pálcáját, és minden további nélkül elindult a kastély felé. Draco fürkésző szemekkel nézett utána egész addig, míg a lány csinos körvonalai el nem tűntek a fal sarka mögött. Akkor aztán Malfoy komótosan benyúlt a zsebébe, kihalászott belőle egy doboz cigarettát, és pálcája egy könnyed koppintásával meggyújtott egy szálat. Mélyen magába szívta a dohányfüstöt, és közben a novemberi csillagokat kezdte pásztázni a szemeivel.
„Ez az életed, Granger… nekem is megvan a sajátom. Ezért kell megtennem mindent, amit muszáj… Ez az életem.”
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
