üvegszilánkok -2008.okt.-

Már teljesen felépítettem magamban azt a külön kis világot. Ha nem saját problémáimon rágódom, akkor gyakorta elöjön a könyvvel kapcsolatos elmélkedés. A tájak, épületek, arcok, színek és illatok mind megjelennek előttem, és egyben megnyugtató meg fájó is az a másik világ. Még is jobb a képzeletemben megélni a fájdalmat, hiszen azok valójában számomra nem is valódiak, s a tudatalattim valószínűleg ezt tudja is. 

Milyen jó is lenne valami igazán egyedit és kivételseset alkotni. Végre jónak lenni valamiben. Minden adott hozzá, csak én...csak én vagyok az akadály. Ez olyan fájdalmas. Megváltoztatni az érzéseket, azokat az ösztönös hangokat elnyomni, amik irányítják a tetteimet. Le kéne szúrni őket. Szép vadász tőrömmel meggyilkolni mindet. A végén még fordítva történik. Nekem ezt...kell. Nem megy, nem akarok harcolni ellene. Hülyeség és skizofrén elemek keverednek itt össze-vissza, csak még egy vágás. Egy lécci sem kell, már is meggyőztek. Magamat győztem meg. nincs is más, ez is csak egy gyerekes érv. Nézzétek dilis vagyok, ezt az egészet nem is én csinálom, a penge meg magától táncol a csuklómon. Nem, ez nem én vagyok! Én jól vagyok, normális, senki. Mindig kell egy újabb...pocsék színész vagyok, de ti sem vagytok jó közönség. Mindent elhisztek, mindenen nevettek, és illedelmesen megtapsoljátok az élet paródiámat. Ti nem érzitek...annyira éget...