XII.
Amit még nem mondtunk el

A magyar műveltség története bizonyítja, hogy a magyarság honfoglalást megelőző műveltsége is több rétegből tevődött össze. Ám honfoglalóink műveltsége, művészete javarészt még feltáratlan, csupán vázlatokkal kell megelégednünk. Tudjuk, hogy a honfoglalás Árpád népében hatalmas törést idézett elő, hiszen ott kellett hagynia ősei sírjait. Az is nyilvánvaló, hogy a honfoglaló törzsek között nemcsak származásban adódhattak különbségek, hanem műveltségben, foglalkozásban is, még ha ezeket a későbbi korok többnyire egybe is mosták.

A Kárpát-medencét elfoglaló őseinknél nagy szerepe volt az énekmondásnak és az énekmondóknak. Sokáig a nép megőrizte szájhagyományozó forma helyettesítette az írásbeliséget. A szájhagyományozó, éneklő előadásmód, az énekmondók szerepe - témáktól függetlenül - akár még a honfoglalást megelőző időkre is emlékeztethet bennünket.

A magyar népdal végigkísérte nemzeti történelmünket. A faluhelyen itt-ott még ma is dívó siratóénekekből s nem egy gyermekdalból a honfoglalás kori magyarság dalolását, nótáinak lejtését hallják ki a zenefolkloristák. Egyes siratók - dallamukat tekintve - a honfoglalás előtti időkre vezethetők vissza, a formulákban, állandósult kifejezésekben néprajzkutatóink igen nagy régiséget sejtető részleteket vélnek felfedezni. Munkadalokról és népi formájú harci dalokról egyaránt tudunk (ez utóbbiakat még Dózsa seregei is énekelték). A gyógyító-, javas- és varázsénekek sokkal elterjedtebbek voltak, mint a közelmúltban. Meséiket már honfoglaló eleink is a "hol volt, hol nem volt" formulával kezdték.

A nyári napfordulót valamilyen formában a legtöbb népnél megünnepelték, így talán már a honfoglalás előtt ismerhette a magyarság. Ibn Ruszta arab történetíró szól ugyan a magyarok tűzimádatáról, de egyelőre nincs adatunk arra, hogy ez ehhez a naphoz lenne kapcsolható.

Számos népszokásunkban honfoglalás előtti samanisztikus eljárás elemeit sejthetjük (például abban, hogy a feláldozott lovak bőrét szalmával tömték ki, azt gondolván, hogy ez majd újjáéledve a halott rendelkezésére állhat a túlvilágon). Az egyik legnagyobb múltú magyar szokás, a regölés - a szó maga összefügg a sámán révülését jelentő szóval - feltehetően, legalábbis részben, szintén a honfoglalás előtti időkig követhető. (Ezt a szokást a Dunántúlon, főleg annak nyugati felében, továbbá Székelyföld egyes részein a múlt században még csaknem kétszáz községben ismerték.)

Temetkezési helyeiket a honfoglaló magyarok lakóhelyüktől feltehetően távolabb választották ki. Árpád magyarjai általában nyugat-keleti irányban temetkeztek, az onogurok pedig északkelet-délnyugat irányban ásták a sírt. Honfoglaló őseink halottaikat észak-déli tengely mentén, ívesen temették egymás mellé, úgy, hogy fejük nyugaton volt, lábuk keletre nézett. (Az elhunytat arccal a felkelő nap irányába tájoló temetkezési szokások sok rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai sztyeppei nomádokéval, e szokások közül némelyike szinte napjainkig megőrződött.)

Árpád népe a sírnál feláldozta a lovat és megnyúzta, csak koponyáját és lábcsontjait hagyta meg a bőrben, az onogurok a halott lovát megölték, és vele temették. A férfi fejét lova nyergére fektették. Temetéskor az asszonyok mellé csak nagyon ritkán és feltehetőleg csak akkor került lókoponya és lóláb, ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott. Nem egy sírban nyúzott ló bőre is volt, benne koponya- és lábcsontokkal. Ha a férfit felövezve temették el, az övre kapcsolták a szablyát, a tegezt és az íjat (egy tömött tegezbe legalább 25 nyíl fért bele). A nyilak száma a rangot, méltóságot jelentette.

Az egyre nagyobb számmal feltárt temetők sok mindent elárulnak a honfoglalók családszervezetéről is. (A honfoglalás kori családok száma körülbelül százezerre tehető.) Nagycsaládokban éltek, ez a vérségi, vagyon- és munkaközösség a vérségi kapocs szerint együvé tartozó szülőket, gyermekeket és unokákat foglalta magába. A nagycsaládi temetkezés a gazdagok egy részénél észlelhető, a rendszerint egy sorban elhelyezett 15-20 sírból álló temetőkben. A nagycsaládot, ezt az egykori vagyonközösséget a legidősebb férfi vezette, akit éppen ezért középre temettek, és körülötte helyezkedtek el - rangjuknak, koruknak, nemüknek megfelelően - az apajogú család tagjai.

A nagycsaládon belül pontos rangsor van aszerint is, hogy ki milyen munkát végez a közösen birtokolt földön vagy az állatok közt, az asszonyoknál pedig a ház körül, a fonás-szövésben, a baromfiak körül stb. Az őrlés női munkának számított, akárcsak jóformán minden ház körüli munka, a sütés-főzés, fejés, állatok etetése, gondozása, kenderfonás, szövés, ruhák szabása varrása, a nemez kallása (a nemezkészítés ünnepszámba menő női munka volt). A nagycsalád feje naponként adta ki a tennivalókat. A fiúgyermeket 10-15. életéve körül fogadta be a család és a társadalom teljes jogú tagjai közé.

A IX. századi élet jeles alkalmai közül a menyegzőről - arab leírásból - a következőket tudjuk: "Leánykérés alkalmával náluk az a szokás, hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb jószágot." A kiházasítandó leányt apja ellátta coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémmel és rókamállal, brokát ruházatokkal és tíz bőrruhára valóval.

A társadalom egészét illetően Dienes István megállapítását idézzük: "A magyarság körében már az időszámításunk előtti évezredben lejátszódott a nemzetiségi arisztokrácia kiemelkedése, és ezzel párhuzamosan végbement az alsóbb néprétegek munkára kényszerítése. A hatalmat megszilárdítani törekvő arisztokrácia tudatosan siettette a régi - rokoni szövetkezésen alapuló vérségi - közösségek felbomlását." Az egykori vérségi közösségek helyébe területi szervezet lépett. A Levédiában kialakult kettős fejedelemségnek az új hazában még utolsó nyoma is eltűnik, Árpád és utódai itt már egyeduralkodó fejedelmek. A fő hatalmat kézben tartó fejedelem és környezete lassanként háttérbe szorítja a törzsfőket, s megkezdi a társadalom fejlődését biztosító államhatalom kiépítését.

"A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette - írja a Balassa-Ortutay szerzőpáros a "Magyar néprajz" lapjain. - Felhasználva a feudális Nyugat széttagoltságát, állandó torzsalkodását, majd egyik, majd másik uralkodóhoz csatlakozva harcoltak Itáliában, Németországban, de eljutottak Svájcba, Franciaországba, sőt egy alkalommal Spanyolországba is. Az ilyen hadjáratokat a magyar fejedelem nemcsak azért vette szívesen, mert hozzájárult a haderő állandó gyakorlásához, de azért is, mert így a nyugati támadásokat távol tarthatta."

Árpád seregei - Pannóniát, a császárrá lett szövetséges, Arnulf tartományát egyelőre kímélve - Itália északi síkságaira özönlöttek és majdnem Velencét is elfoglalták. 899. szeptember 24-én a magyarok a Brenta folyónál csaptak össze Lombardia urának, Berengár őrgrófnak háromszoros túlerőben lévő seregével. A magyarok ekkor - mint Liuprand cremonai püspök krónikájában olvasható - "oly hirtelenséggel döfték le ezeket (a táborban éppen vacsorázó keresztényeket), hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat..."

Ugyanebben az évben, a magyarok szövetségesének számító Arnulf halálát követően Árpád megindította hadait a frank tartománynak számító Pannónia elfoglalására is. Megsemmisítették a szláv Braszlav herceg Balaton-vidéki frank-hűbéres tartományát, amely - Nagy Károly győztes avar hadjáratai nyomán - alig néhány évtizede állt fenn. Néhány hónap múlva a honfoglalók kezükre kerítették az egész Dunántúlt. 900-ban már a nyugati határ felé, a bajorok ellen fordultak... Vagyis ha szerényebb keretek között is, mint Attila, de a Kárpát-medencében csakugyan visszaállították az egykori, félelmes emlékű hun király örökségét.

A magyar társadalom több évszázadra elsőrangú nagyhatalommá válik Közép-Európában. A többit - a történelemből - tudjuk...