XI.
Így éltünk 896-ban

Az ezeregyszáz esztendővel ezelőtti világ mind teljesebb megismerése csak számos tudományág együttműködésének eredménye lehet. Az utóbbi évtizedek kutatásai egyre világosabban azt mutatják, hogy a Kárpát-medencébe érkezők életmódja nem azonos azzal, amilyennek a nomád népeket a különböző leírások mutatják. Ma már egyetlen kutatónk sem tartja a honfoglaló magyarságot nomád állattartó népnek. (Ősi sertésünk például nomád körülmények között elképzelhetetlen lett volna.) Szabó István, Györffy György és mások félnomádnak nevezik a tizedik századi magyarság társadalmi-gazdasági berendezkedését.

A letelepült földmíves és állattenyésztő magyar falusi ember honfoglalása nemcsak a katonai gócokat szállta meg, hanem benépesítette hazánk homokos és folyó menti tereit, és jól megfért az agyagos legelőkön, szántókon élő onogur magyarokkal, az első honfoglalás népével. Meglepő, hogy egyes folyók felső és alsó szakasza mellett ugyanazok a helynevek ismétlődnek. Györffy György érdekes gondolata ezzel kapcsolatban, hogy a vezető réteg, az uralkodó osztály a folyók mentén évről évre legeltetve vándorolt, méneseikkel, nyájaikkal nomadizáltak téli és nyári szállásaik közt - akárcsak az Aranyhorda kánjai -, míg a köznép letelepedett, vagyis a szegénysorok lakói földművelésből éltek. (Ennek a szellemes elméletnek egyetlen akadálya László Gyula szerint, hogy X. századi szállásaink nagyon közel estek egymáshoz, szabad legelőterület alig volt.)

Az áradásoktól megtermékenyített folyópartokon az évenkénti kiöntések termékeny szerves anyaggal (iszappal) trágyázták meg a vetéseket. Az ekés földművelés különben már az időszámításunk előtti első évezredben megvolt azokon a területeken, amelyeken Árpád népe kialakulhatott. Őseink már a VII-XI. században ismerték és gyakorolták, erről elsősorban a szókincs tanúskodik (maga az eke szó bolgár-török eredetű). Honfoglalás kori sírokból - e lelőhelyeink közül leggazdagabb Szabolcs megye - a munkaeszközök közül fennmaradt a vaspapucsos ásó és kapa. A földművelés és a vagyoni helyzet között kapcsolat mutatható ki: a jobb módúak nyolc-tíz ökör vontatta nehéz ekét, a szegények csak néhány barom vontatta könnyű ekét használtak.

A magyar köztudatba mélyen beivódott, hogy a hortobágyi és bugaci rideg pásztorkodás honfoglalás kori örökségünk. Ez azonban tévhit: az alföldi pásztorkodás csak évszázadokkal később, a török világban elpusztásodott legelőkön keletkezett. Ám csak a szarvasmarhának nemek, korok szerinti elkülönítését számos honfoglalás előtti török szó őrzi nyelvünkben (üsző, tinó, borjú, tulok, bika, ökör), mint ahogy innen kölcsönöztük kecske és disznó szavunkat is. A hosszú lábú, vöröses színű disznó főleg az igénytelenségével tűnt ki: nyáron elvolt az Alföld mocsaraiban, csak télen hajtották makkos erdőbe. "Nem kétséges az, hogy a honfoglaló magyarság számára, bár ismerte és gyakorolta a földművelést, mégis az állattartás jelentette gazdálkodásának fontosabbik részét" - summáz a "Magyar néprajz" című összefoglaló munka szerzőpárosa, Balassa Iván és Ortutay Gyula. Ugyanők írják: "A honfoglaló magyarság olyan háziállatfajtákat hozott magával, amelyek a vándorlást, az állandó legeltetést, általában az extenzív tartást jól bírják. ... A magyarság legmegbecsültebb háziállata a ló, amit az is mutat, hogy a honfoglaló magyar harcos mellé a ló fejét és négy lábát temették el, és sok esetben a nyergét is a sírba helyezték. Ezek a lovak alacsony marmagasságúak, viszonylag kis fejűek, acélos inúak, az éhséget, fáradságot jól tűrték." E rideg élethez szokott, kitartó és igénytelen négylábú Hankó Béla leírása szerint: "kis és száraz fejű, tüzesszemű, száraz csánkú, és acélos izmú, átlagban csupán 140 cm-es magasságú". A ló szerszámozását a nyergen kívül kantár, zabla és gyeplő egészítette ki. Honfoglaló eleink lovasversenyeket is rendeztek; ilyenekre ünnepekkor, születés, házasságkötés és halotti tor alkalmából került sor. (Az erős, hajlékony és szinte elszakíthatatlan lószőrből sok hasznos tárgyat - fék, kötél, ostor, béklyó - fontak, de gyűrűket, nyakékeket, függőket is készítettek belőle.)

A jószágot a Kárpát-medence természeti adottságai között, csak legelésre számítva, nem minden esetben sikerült kiteleltetni. Eleink így már a honfoglalás táján is összegyűjthettek bizonyos mennyiségű takarmányt (erről egy-két, még a honfoglalás előtti időkből származó szavunk árulkodik). Sarlóink fogazott ívűek lehettek, ami arra utal, hogy eleink nem arattak szalmára, csak kalászra. A szénával történő munkát a Kárpát-medencében sajátítottuk el.

A vadászat nem volt létfenntartó foglalkozás, bár Anonymus szerint "az ifjak majd mindennap vadászaton voltak, honnak az naptól fogva mostanig a magyarok más nemzetek felett jobbak vadászásbul". A madarak és kisebb vadak elejtésére parittyát használtak. A halászat legősibb módja a rekesztőhalászat volt, az elvonuló árvizek tocsogóinak mintájára az elterelt patakokból kézzel lehetett megfogni a halat. Irtották az erdőt, leginkább a gyertyánosokat, bükkösöket.

Őseink otthonainak java része honfoglalás kori telepünkön nem putri volt, hanem földre épített ház. Ezeket úgy építették, hogy nem ástak alapot a falaknak, hanem csak elegyengették a területet, akárcsak a kazárok vagy némely tanyák építésekor a múlt század turkománjai. A faépítkezéssel már a délorosz sztyeppéken megismerkedtek. A vesszőfonással kitöltött falú gerendaházat, a sövény- vagy paticsfalú épületet a honfoglaló magyarság idején az itt élő szláv népek is jól ismerték. László Gyula felgyői ásatásai boronaházakat, rakott falú házakat éppúgy találtak, mint a téglaházak mellett helyhez kötött jurtokat; mindezt 2-300 négyszögöles telkeken. A korai magyaroknak már volt téglaépítészetük, tévednek tehát azok, akik úgy vélték, hogy a téglaépítkezést a XI. századtól betelepült bencések honosították meg népünknél. Minden háztartásnak megvolt a saját malma, mert igen sok malomkő került elő az ásatásokon.

Hogyan öltözködtünk 896-ban? A honfoglaló magyarok népviseletéről részint a régészeti leletek, részint a későbbi korokból fennmaradt ábrázolások adnak némi felvilágosítást. László Gyula régész egyik alapvető viseleti formaként az úgynevezett perzsa viselet változatát (a csuklót és a bokát aranyszalag, netán ezüst, fogja át, a buggyos nadrágot pánt fogja össze), másodikként pedig a pusztai lovasokét különbözteti meg Árpád magyarjainál (pontosabban előkelőinél - a köznépről ugyanis a régészet majdnem semmit sem tud). A nők a férfiakhoz hasonlóan nadrágot hordtak, erre utal az is, hogy ebből a korból csupán egyfajta nyerget ismerünk, olyat, amilyet csak nadrágban lehetett megülni. Egyenes szabású ingeik nyaka felálló, magas, merev nyak volt, akárcsak a mai - nomád mintát őrző - orosz ingeknél. Erre borult a derékban övvel összefogott köpeny, olyan hosszan, hogy a kézfejet is elfedte. Fejükön a nők pártát, illetve csúcsos süveget viseltek, lábukon a lábszárat is takaró puha bőr-, illetve nemezsarut. A honfoglalók további viseleteként valószínűsíthetők még a következők: szűr, zeke, bőrből készült suba, hátibőr, mejjes és ködmön. Az állatbőrből készült darabokat rendszerint körcikkely alakúra szabott bőrökből varrták össze. A bronzgomboknak a sírokban való helyzetéből arra lehet következtetni, hogy a kaftánok oldalt vagy középen záródtak. Valószínűleg honfoglalás kori eredetű díszítésmód a rátét.

Árpád magyarjainak ötvösei nagy mesterei voltak a domborításnak, a poncolásnak. Az övek veretein és a tarsolylemezeken kibontakozó díszítőrendszer Észak-Irán, a Kaukázus és Örményország ezüstművességében gyökerezik. A fülbevaló karika nem csupán az asszonynép viselete volt. A gyűrű viszont nem jellemző férfisírjainkra. Annál inkább a veretes öv, a férfisírok legpompásabb lelete. Sokféle, veretekkel dúsan kivert, általában aranyozott ezüst díszekkel ékes öv tanúskodik e korabeli viseleti darab fontosságáról. Az öv a szabad ember jelképe, s azon belül is a rang jele volt. Az övveretek számának olyasféle jelentősége lehetett, mint manapság a katonai rangjelzéseknek. Az egész Kárpát-medencében nincs két azonos öv, vagyis kétségtelen, hogy egyéni megrendelésre készültek és nem kerültek kereskedelmi forgalomba. Az övről csüngött le a szablya, a tegez, az íj, a tarsoly és a kés. (A tarsolyban a kovát, taplót, és a csiholóacélt, tehát a tűzszerszámokat tartották.) Lemezdíszítményes tarsolyok viselésére feltehetőleg csak a nemzetség- vagy nagycsaládfőknek volt joguk. Ennek megvolt a maga indoka: a lovas harcmodorban a derék fölött a testnek szabadon kellett mozogni.

A ruhakészítő mesterembereknek, mint már említettük, a 14. század előtt még nem szabó volt a neve, hanem szűcs vagy varró. A kovácsmesterséget űzőket pedig vasverőknek hívták, s mivel tűzzel-vassal dolgoztak - a régiek hite szerint kapcsolatban voltak az égiekkel -, értettek a gyógyításhoz is, munkájuk tehát nem csak a kovácsműhelyhez kötődött. A régi magyarban meglévő tarchan (tárkány) név jelentése: kovácskirály, mitikus kovács. (Tárkány nevű helységünk közelében több olvasztókemence volt.) Az állatgyógyító orvosságok nagy részét a kovács készítette. A kovácsműhelyek a falu szélén voltak, hogy a tüzet távol tartsák a faházaktól, nádfödelektől. A nyergesmesterek mellett szép számmal voltak fazekasmesterek. A bizánciakkal és arabokkal való kereskedelmünk a honfoglalás után sem szűnt meg.