X.
Milyen nyelven beszélt Árpád népe?

Természetesen magyarul - vágja rá az olvasó, s alapjában véve igaza van. De vajon honnan tudjuk ezt? Bizonyító erejű írásos nyelvemlékeink a honfoglalás korából nincsenek - a jelenleg ismert legkorábbi magyar szövegemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés a Kárpát-medence elfoglalása után háromszáz évvel íródott -, hangfelvételekről csak a sci-fi-rajongók álmodhatnak -, ám a nyelvtudománynak megvannak a maga sajátos eszközei egy-egy korszak nyelvi állapotának rekonstruálására. Az alábbiakban ezeket hívjuk segítségül, hogy választ adhassunk a fejezetcímbeli kérdésre.

Iskolai tanulmányainkból mindnyájan tudjuk, hogy a magyar nyelv már jóval az időszámítás kezdete előtt elszakadt legközelebbi rokonaitól. A majdan magyar nyelvvé ötvöződő nyelvjárásokat beszélő ugor csoportoknak előbb mind lazábbá vált kapcsolata a többi ugorsággal, majd teljesen megszűnt. Eleink az ugorságtól való elválástól a Vereckei-hágóhoz érkezésig nagy vándorutat tettek meg a sztyeppéken, s e vándorlás közben legalább tizenhat néppel kerültek kapcsolatba hosszabb-rövidebb ideig tartó együttélés formájában. Árpád felmenői iráni és török népek sodrában emelkedtek a nomád kultúra legmagasabb fokára (a magyar kettős fejedelemség például kazár eredetű, mint ahogy az a szakrális kündünek és az "ügyvezető" dzsilának vagy gyulának nemcsak az intézménye, hanem a címe is). Ez a szomszédság, természetesen, nem maradt nyom nélkül a korabeli nyelvhasználatban sem.

Nyelvünk finnugor eredetére a szerkezeti sajátságokon és hasonlóságokon túl az a szerény, finnugor-ugor eredetű szókincs vall, amely nem nagy ugyan (finnugor tőszavaink száma körülbelül ezerre tehető), de ezekből az ősi elemekből sok származékszó sarjadt és ez adta meg ma is beszélt nyelvünk alapszínét. (A Himnusz első versszakában 21 a finnugor, 6 az idegen és 6 a bizonytalan eredetű szótő.) A mai magyarban több szláv vagy latin jövevényszavunk van, mint finnugor eredetű. De mert Árpád népe a latinnal még nem találkozhatott, a honfoglalók nyelvében inkább szláv és ótörök jövevényszavak domináltak; a hét törzs elnevezéséből csak kettő (Nyék, Megyer) fakad finnugor tőről, a többi török származék. A török népekkel való érintkezést beszédesen bizonyító kétszáz ótörök jövevényszó mai szókincsünknek is eleven része. A honfoglaláskor és azt követően a magyarba került szláv jövevényszavak száma körülbelül ötszázötven.

Birtokában vagyunk olyan történeti adatoknak is - Dümmerth Dezsőt idézzük -, "amelyek arra mutatnak, hogy a magyar nép - történetének egy bizonyos pontján - nyelvet cserélt. X. századi források (Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár, Querfurti Brunó) feljegyzései szerint a magyarok ebben az időszakban még kétnyelvűek voltak. Konstantin császár feljegyzése szerint, aki Bulcsú magyar vezér előadása nyomán írt, e két nyelv közül az egyik török fajtájú, tehát a hunnal, türkkel, kazárral, a lovasnépekkel rokon nyelv volt. Bulcsú, aki egy kazár néprész, az Álmos fejedelem által hódoltatott kabarok főnöke volt, előadta a bizánci császár udvarában, hogy a magyarság a kazár eredetű kabarok türk (őstörök) nyelvét is beszélte még ekkor." A még a X. század derekán is viruló kabar-magyar kétnyelvűség természetesen nem terjedt ki a magyar nép egészére, csak annak vezető rétegére. Megvan a valószínűsége annak, hogy Termacsu (Árpád dédunokájának emlékét Tormás helynevünk őrizte meg) a magyaron kívül értette, sőt beszélte a kazár nyelvet is. "Nyelvtanárokban" nem volt hiány: a magyarsággal együtt három kazár-kabar törzs is érkezett a Kárpát-medencébe. E törzsek elmagyarosodtak ugyan, de a magyar mellett korábbi kazár nyelvüket - még egy évszázaddal a honfoglalást követően is - szintén beszélték.

Hogyan hangzott tehát a szó 1100 esztendővel ezelőtt a Kárpát-medencében? Más, a maitól eltérő volt a honfoglalás kori magyar nyelv hangzása. A hangsúly ugyanúgy az első szótagra esett, mint ma, de például a szóvégi i-, ü-, u-féle hangok elnagyolt képzésűekké, mormolt hangzásúakká színtelenedtek. A három szókezdő h-ja közelebb állt a k-hoz, a számnév valahogy így hangozhatott: chármu, a hamu meg így: chomuu. A szilfát szilunak, a nagyot noggunak, a sziket székünek, a hadat hodunak, a közt küzünek, az utat utunak mondták. A mai gy hang inkább dzsj-re hasonlított. A honfoglalás táján pusztult ki a magyarból egy veláris, azaz hátul képzett i hang. Nyelvjárások már a honfoglalást megelőzően is voltak; ezek nem mindegyike ismerte például az ü hangot, de míg a Kürtgyarmat törzs kifejezetten ü-ző volt, addig a Megyer inkább í-ző.

Számos, akkor még használatos szó azóta kihalt, vagy más jelentést kapott (a bű eredetileg varázslatot jelentett, a szuca egy lándzsafajta neve volt, a hadvezér jelentésű gyula például személy-, illetve településnévként él tovább, alafának a zsoldot hívták, fazék szavunk cserépedényt jelentett, a kerecset, a szégye jelentését mára használóinak utódai, a vadászok, halászok sem ismerik), számos, ma közkeletű szavunk pedig még nem létezett (a ruhakészítéshez értőket például egészen a XIV. századig nem szabónak, hanem szűcsnek vagy varrónak hívták).

S vajon milyen névre hallgattak a honfoglaló magyarok? A IX. századból, sajnos, csak előkelők nevét ismerjük, ilyeneket, mint Ügyek, Előd, Tas (aki a krónikák téves állítása szerint Lehel vezér apja volt) és Ond, aki meg a Pór (Kalász) nemzetség őse." Az 'árpa' köznévre utaló régi magyar Árpa személynév -d kicsinyítőképzős származéka, de lehet egy föltételezett 'árpád' (árpácska) szó személynevesülése is. (Származtatják az iráni Aripata névből is.) Mint férfinév a reformkor idején, a romantika korában vált újólag népszerűvé.

A korai úri nevek egy csoportja török eredetű - írja Kálmán Béla "A nevek világa" című könyvében. - A török eredetű nevek viszonylag nagy száma ebben a korban azzal magyarázható, hogy ezek egy része besenyő, kun vagy más szövetséges török törzs vezetőinek volt a neve, bár az is kétségtelen, hogy számos magyar úr is viselt török vagy törökös nevet. Ilyesféle nevek Ajtony (arany), Tas (kő), Tüghütüm~Tétény (fejedelem), Tömör (vas), Kartal (sas), Bese (kánya), Torontál (héja), Tege~Teke (kos), Jutas (ínyenc), Üllő (fejedelem)." Az olyan nevek, mint Üllő, Fajsz, Jutas, Szabolcs stb. nemcsak az egyes vezéreket, hanem ezeknek házanépét, udvarát, nemzetségét, valamint szálláshelyeiket is jelölték.

Magyar köznévi eredetű személyneveknek számít egyebek között a Levedi (ebből való a magyarság honfoglalás előtti szálláshelye, Levédia), Lél (Lehel), Árpád, Buzád. A Gyula és Kende eredetileg méltóságnév volt, akárcsak a Horka, Győ. Az Előd jelentése 'elsőszülött, ős', a Balogé 'balkezes'. Női név kevés maradt fenn ebből a korból. Török eredetű a Karoldu (fekete menyét), és Saroldu (fehér menyét), finnugor tövű az Emesü, amelyet a XIX. században Emese alakban újítottak fel. A mondai női név, az Eneh (Hunor és Magyar anyja) azonos szó az ünő-vel, jelentése: szarvastehén. (Ebből a szóból alkotta Vörösmarty a ma is használatos Enikő nevet.)

A honfoglalás korára - az ősmagyar korszak végére - a magyar nyelvtan, főbb szabályaiban, úgy, ahogy mi ismerjük, készen áll: volt már külön alanyi és tárgyas igeragozás (várok - várom), gazdag igeidőrendszer stb. A szókincs óriási mértékben bővült. Nyelvünk igen lényegesen gazdagodott a honfoglalással, pontosan hozzásimulva az új követelményekhez. Ennek ellenére fölöttébb valószínű, hogy honfoglaló eleink beszédét ma már, bizony, csak üggyel - bajjal értenénk meg - ha megértenénk egyáltalán. Vajon miért?

Nos, az említett hangtani és jelentéstani eltéréseken túl egyebek közt azért is, mert több volt nyelvünkben az úgynevezett tömörítő szerkezet. Ha valaki azt akarta közölni: 'hallotta, hogy meg fog halni', ezt így fejezte ki: hadlaua choltat (hallá holtát). A trónján ülette azt jelentette: 'amikor trónján ült', a menette pedig azt: 'miközben ment' stb. A birtokviszony még többnyire jelöletlen volt (székláb), a ma is használatos szerkezet (a széknek a lába) csak későbbről ismeretes. Határozott és határozatlan névelők (a, az, egy) még nincsenek, jóllehet, az az mint mutató névmás már megvolt.

"Milyen is volt tehát az a magyar nyelv, amelyet honfoglaló őseink egy új világba hoztak, és amelyre az a hivatás várt, hogy egy teljesen más művelődési kör új gondolatvilágának kifejezéséhez idomuljon?" Az izgalmas kérdést kitűnő nyelvtudósunk, Bárczi Géza teszi föl "A magyar nyelv életrajza" című munkájában, majd válaszol is rá: "Hangzása mélyebb, tompább volt, mint mai nyelvünké, a szájüreg hátulsó részében képzett hangok száma ugyanis jóval nagyobb volt, mint ma... jó néhány, ma közkeletűnek tekinthető hangunk hiányzott benne, voltak azonban olyan hangjai, melyek nyelvünkből ma hiányoznak... Nyelvtani szerkesztésére a tömörség volt jellemző."

Írott nyelvemlékeink ebből az időszakból, az ősmagyar nyelv koráról - mint említettük - nincsenek. De régészeti leleteknek köszönhetően tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok magukkal hozták a Kárpát-medencébe az írás, a betű ismeretét. Írásuk - fapálcákba metszett, türk eredetű rovásírás - azonban nem volt alkalmas hosszabb szövegek lejegyzésére, így társadalmi szerepe is nyilván meglehetősen alárendelt volt. A néphagyomány, a hírek szájhagyomány útján terjedtek. Ne feledjük, a latin betűs írás csak a XI. században honosodik meg a Kárpát-medencében.