VIII.
LETELEPEDÉS

A Kárpát-medencének nagy volt az ázsiója a honfoglalást megelőző korokban is. A termékeny, vizekben és ásványokban - főleg aranyban - gazdag földre sokszor áhítoztak keletről nyugatra tartó nomád törzsszövetségek, hiszen a terület keletről jó védelmet kapott a Kárpátok hegyvonulatától, nyugat és dél felé viszont megfelelő nyílt terepet nyújtott a zsákmányszerző portyákhoz. A szkíták, szarmaták, hunok, avarok, onogurok, bolgárok és a későbbi sztyeppei népek (besenyők, úzok, kunok stb.) Kárpát-medencei betelepedése azért is "törvényszerű", mert nyugat felé hazánk az utolsó ligetes sztyeppei sziget, amely nagyjából megfelel előbbi, dél-oroszországi szállásaiknak.

A honfoglaló magyarság életmódja az erdős sztyepp és a sztyepp átmeneti területsávjához kötődött. Elsősorban ilyet keresett tehát új hazájában is, hogy korábbi, megszokott életvitelét folytathassa. Milyen képet festett akkor az ország? Mivel a térszínformák együttese, a táj egy-két évszázad alatt nem változik lényegesen, bízvást hagyatkozhatunk Freisingi Ottó püspök leírására, aki 1147-ben ilyennek látta hazánkat: "...belsejében nagy kiterjedésű síkság, melyet jeles folyók és vizek öntöznek. Erdőkben felette gazdag, erdei tele vannak a vadaknak mindenféle fajtájával, és felületének szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús földjének termékenysége..." Amikor Árpád megáll Ung váránál - Béla királyunk egykori jegyzője, Anonymus szerint - "a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag hal van a Tisza meg a Bodrog folyamokban, s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették... A földet Árpád csak azután foglalta el, miután Salán fejedelemtől két korsót tele a Duna vizével, egy nyalábot Alpár homokjának füvéből megkapott..." (Gesta Hungarorum). Az idézetteket más forrásokkal egybevetve azt mondhatjuk, a kiszemelt föld fekete, kövér és termékeny, csekély munkával is bő termést hoz létre, a kövér és terjedelmes legelők sok ezer lovat, ökröt, juhot és kecskét táplálnak. A középkorban szinte közmondás volt, hogy "a Tiszának fele víz, fele pedig hal".

Nem csoda hát, ha a Kárpát-medence régi és új gazdái szinte egymásnak adták a képzeletbeli kilincset: a germánok uralmának Baján kagán avar lovasai vetettek véget. Az avarokkal együtt - pontosabban, bevonulásukat évtizedekkel követve - jelentek meg az első szláv közösségek, Erdély területén ugyanúgy, mint az avar birodalom más peremvidékén. 804-ben Krum bolgár kán seregei véget vetnek a tiszántúli avar uralomnak is; Belgrád, Csongrád, Nógrád talán a IX. századi bolgár érdekszféra határvárait jelentik. A honfoglalást megelőző korszak a bolgár uralom időszaka, a bolgár hódítás azonban nem jelentette az avar népesség kiirtását. Az avarok a honfoglaláskor már 90 éve élnek a mai Nógrád, Borsod, Heves, Abaúj, Zemplén, Ung, Sáros, Máramaros vidékén, a környező szlávok "polovcoknak" nevezik őket. Bors, Aba, Örösúr és társaik avar nemzetségek voltak. Ősi településeink közül Miskolc, Kassa, Eger, Esztergom, Győr, Fehérvár, Csanád, Buda, Veszprém, Gyulafehérvár, Szeged, Kikinda még részben avar.

A Vereckei hágón, Erdély szorosain és a déli végeken betelepülő Árpád népe tehát korántsem lakatlan területet foglalt el. A már itt élők közül a legnagyobb tömeget az onogur-magyarok képviselték, a területen szétszórtan kisebb-nagyobb török települések is voltak. A nagy tömegű onogurságon kívül számot kell vetnünk azzal, hogy hazánk területe a IX. században három hatalom érdekköréhez tartozott. A Duna a frank birodalom határfolyója lett, bár újabb kutatások szerint csak a Dunántúl nyugati fele volt a keleti frank birodalom része, vagyis ez az uralom nem terjedt ki a Duna vonaláig, mint régebben gondolták. Fent, északon - Nyitra központtal - a morvák uralkodtak. A bolgár hódítás talán elért kelet felől a Duna vonaláig, magába foglalva Erdélyt egészen a Tiszáig. Erdélyben a székelyek mellett a karluk-török bulakok (blakok) éltek és a peremeken, a Kárpátokban pásztorkodó és földmíves szláv népek a magyarok betelepedése előtt, akiket részben ők, részben pedig a jóval később érkező szászok, illetve - a XII. századnál nem korábban betelepedő - románok olvasztottak maguk közé. Téves az a felfogás, mely szerint Árpád népe csak szlávokat talált volna a Kárpát-medencében. Régészek a Kárpát-medence belsejében alig-alig találtak szlávnak minősíthető emlékeket.

Honfoglaló őseink máig tisztázatlan útvonalon, de minden bizonnyal két irányból léphették át majdani hazájuk területét: a fejedelmi sereg északkeletről, a Vereckei-hágón át vonult be, míg egy másik seregrész Erdélybe nyomult. A IX-X. század fordulójától kezdve egyszerre kezdődik el a honfoglalók különböző rétegeinek megtelepedése.

Hogyan helyezkedtek el a honfoglaló törzsek a letelepüléskor hazánk területén? Az utóbbi másfél évszázadban sok kiváló magyar történész törte a fejét ezen. Fogas kérdés, annál is inkább, mert kútfőink, sajnos, nem árulják el, melyik vezér melyik törzs élén állt. A magyar krónikák egy szót sem tudnak törzseinkről, csupán a hét honfoglaló "kapitányról" beszélnek. Annyit talán tudunk, hogy Huba vezérlete alatt állt a Kéri törzs, míg a Tarján törzset Ond, a Jenőt Tas, a Keszit pedig Töhötöm (Tétény) vezette. Így csupán törzsneveinkből alakult helyneveink alapján következtethetünk a törzsek lakóhelyére. Nem úgy azonban, ahogy a laikus gondolná.

Az egyes törzsnevek nem egy csoportban-bokorban tanúskodnak a térképen, hanem - Erdélytől a nyugati végekig és északtól délig - szétszórtan találhatók. Ahol egy törzsnévből alakult helynév - például Tarján, Keszi stb. - van, ott nem volt a had eredeti szálláshelye. Azért látszik bizonyosnak, hogy a törzs nem azon a területen élt, ahol szétszórtan megtalálható a neve, mert nem lett volna értelme ott településnevet adni, ahol mindenki annak a törzsnek volt a tagja. Bárczi Géza szellemes okfejtéssel támasztja alá ezt a fajta gondolkodást: "Nyék község csak olyan területen keletkezhetett kirajzás vagy település útján, ahol a Nyék-beliek nem voltak őstelepesek, ellenkező esetben ugyanis miért nevezték volna őket nyékieknek, ha a környéken mindenki az volt?" Így válik érthetővé, hogyan fordul elő egymástól viszonylag távol is ugyanaz a törzsnév (például a Nógrád megyei Karancskeszi vagy a Zala megyei Gyulakeszi).

Miután hazánkban az erdős sztyepp a Kárpát-medence belsejének - viszonylag és periodikusan - száraz, lösszel, homokkal fedett területeire terjed ki, a magyarság első szállásterületei is túlnyomórészt egybeesnek ezekkel az üledékkel borított felszínekkel. De ezen túlmenően megszállták a honfoglalók a peremi alacsony hegységek és dombságok világos, ligetes, tisztásokkal tagolt völgyes zónájának jó részét is - nagyjából a bükkerdők sávjáig -, mert erdőirtás és égetés révén állataiknak legelőt, gabonatermelésükhöz szántóföldet tudtak ott kialakítani, sőt, a folyók mentén feljebb is kúszott a település. (Itt jegyezzük meg, hogy a honfoglaló magyarok temetői kivétel nélkül homokos területen vannak.)

A letelepedést illetően másik támpontunk, hogy Árpád népei szigorú államalakulatban éltek, szállásterületükön szigorú rend szerint szálltak meg. Árpád fiai közül a fiatalabbak apjuk szállásától balra, az idősebbek pedig jobb oldalra telepedtek. Árpád magyarjainak települése elsősorban a vízjárta homokos partokat, a folyók árterét kereste, míg az onogurok, illetve a kései avarok az agyagos talajú területeket. Így például a Bodrogközben és Hódmezővásárhely környékén Árpád magyarjai a szigetközökbe telepedtek, míg ugyanott a kései avarok a nyílt pusztaságokat szállták meg. (A kései avar korban a Duna-Tisza köze volt a fejedelmi szálláshely.) Bár Árpád népének uralkodó osztálya és lovashadserege feltehetően török volt, szállásterületük helynevei azonban nagyrészt magyarok. (A honfoglalást követő alapítások még a kereszténység felvétele előtti időkből: Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Keve, Tur, Nagyvárad, Tarcal, Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllő, Jutas, Káta, Doboka, Bonyhád, Kálló, Salgótarján, Megyer és még nagyon-nagyon hosszan lehetne folytatni a sort.)

Egyes faluneveinkben mind a mai napig él a törzsek neve. A törzsneveinkből származó faluneveinkről készült számvetés szerint nagyjából egyforma számban maradtak reánk Kabar, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, kér, Keszi, tehát a Megyer név nem játszik kiemelkedő szerepet. Mégis, hogy történt, hogy a Megyer után magyarnak nevezzük magunkat, ezt nem tudjuk. Az elmélet, hogy ez lett volna a vezértörzsünk, nagyon is lehetséges. Van továbbá három településnevünk, amely bizonyosan nép- vagy törzsnév volt, és faluneveinkben ugyanolyan szétszórtan jelenik meg, mint az ismert törzsnevek. Ezek: Tárkány, Varsány és Székely. "E három törzzsel tíz törzsre egészül ki a honfoglalók népe, s nyilván nem véletlen, hogy az onogur név (tíz törzset jelent törökül) is tíz törzsről vall" - írja László Gyula.

A Megyer törzs, amelybe Árpád nemzetsége is tartozott és amely a hét szövetkező törzs között feltehetőleg a leggazdagabb és legerősebb, az ország kellős közepét foglalta el: Fejér, Tolna, Veszprém, továbbá a későbbi Pest megye, a Balaton déli partja, a Bodrog vidéke és a Tisza középső folyása táját ülte meg. Árpád a dunai síkságon ütött szállást. Hun szokás szerint az ő szálláshelyét is Fehérvárnak nevezték. (A hely, ahol megtelepedett, különlegessé, szakrálissá, majd a keresztény korban, amikor a törzsi szervezet tudata már elhalványult, és amikor Fehérvár jelentőségét egy keresztény értelemben "szent" Árpád-ivadék, István fokozta, királyi törvénylátó és temetkező hellyé vált.) A nomád törzsszövetségeknél általában a törzsek körbeölelték a fejedelmi törzs szállásterületét. Az elfoglalt területeket megerősített hatalmas földvárakkal védték minden irányból a természetes átjárók mentén.

A Keszi törzs a honfoglalás után az erdélyi részeken telepszik le, az onogurság legközvetlenebb rokonait jelentő "székelyek" között, akik a hagyomány szerint "hét emberöltővel a magyar honfoglalás előtt" vándoroltak a Kárpát-medencébe. Míg a keleti határt a gyula törzse, a Keszi védi, a nyugati határ déli szakaszára - Győr központtal - a Nyék, északi szakaszára pedig a Kéri kerül. Az északi határt az avar csatlakozottak védik. Csak a déli határra kerül szabir törzs (Jenő), az is csak azért, mert oda nem jut csatlakozott. Olvashatni azonban a szakirodalomban ilyet is: "A Keszi és a Jenő törzs eredeti elhelyezkedését nem ismerjük (mivel a Keszi törzs legsűrűbb kirajzását az eredeti szállásterületéhez közel eső vidékre bocsátotta, a törzset a Fertőnél és a Szigetköz, Rábaköz táján kellene keresnünk)", illetve: "A Nyék törzs első, Tisza-Maros vidéki telephelyét majd csak 900 után cseréli fel végleges dél-dunántúli (Somogy, Zala, Vas) szállásvidékével, talán 907-ben, amikor Levente elsőszülöttje, Bogát teljes korát eléri s átveszi a törzs vezetését". A Kürt(gyarmat) törzs a Dráva-torkolat tájékán települt le, szállása a Duna másik partjára is átterjedt. Bács tájékán a Gyarmat-törzsbeliek kirajzó telepét találjuk.

A IX-X. században a magyar uralkodók és főemberek, valamint önálló családtagjaik országszerte felváltva hol téli, hol pedig nyári udvarhelyeinek tartózkodtak, s a két település között rendszerint vízi utak (folyók) mentén közlekedtek. Ezek helyét általában a főemberek nevéből képzett helynevek árulják el. Az olyan nevek, mint Üllő. Fajsz, Jutas, Szabolcs stb. nemcsak az egyes vezéreket, hanem ezeknek házanépét, udvarát, nemzetségét, valamint szálláshelyeiket is jelölték.