IV.
Milyen volt Árpád népe?

Az a naiv, lelkes és költői történelemszemlélet, amely őseinket csillogó sisakokkal, ezüst zablákkal, párduckacagányokban és csatos-díszes ruhákban, nemes vérű csótáros paripákon, kerecsenmadarakkal vadászgatva képzelte el, természetesen nem egyéb, mint költészet, amely megérdemelte, hogy a tudományos kutatás realitásának sokkal színtelenebb megállapításai az irodalmi romantika területére szorítsák vissza. Az ennek reakciójából kinövő, népi-paraszti sugalmazású "folklorisztikus" történetszemlélet, amely viszont csupa primitív, babonás és naiv parasztfigurából állította össze a honfoglaló magyarságot, szintén messze jár a valóságtól és alig különb az előbbi felfogásnál.

Milyenek voltak tehát a honfoglaló magyarok? Eleink életmódjáról, társadalmi berendezkedéséről, harcmodoráról már a honfoglalás előtti időkből számos külföldi, pártatlan megfigyelőt tudunk megszólaltatni, a földből előkerülő régészeti anyag döntő bizonyságával együtt. Árpád népének honfoglalásáról és Kárpát-medencebeli első századáról is elég bőségesen szólnak egykorú történeti források. Bölcs Leó (886-912) bizánci császár - aki éppen Álmos és Árpád korában jól ismerte a magyarokat, követségek útján összeköttetésben volt velük, hadi erejüket pedig maga is felhasználta - a honfoglalás idejében keletkezett "Taktika" című művében a türköknek nevezett magyarok hadviselésének módjáról ad számot. Így ír: "A szkíta népeknek... mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak... általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök (értsd: magyarok - J. N. J.) népe fordít gondot hadirendre, amely hasonló náluk, s így a többi népnél nagyobb erővel bírják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak. ... Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt."

A honfoglaló magyar könnyűlovasság, ha támadt, ezt egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban tette. Kétféle rohama volt: az úgynevezett felpuhító támadás és a közelharc-roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere a nagy horderejű íj volt. Az íjak alapanyaga valamely rugalmas fa (talán nagyobbrészt nyír) volt. Halenyvvel ragasztották rá a csontmerevítéseket. Hogy az íjat és a nyilakat - az enyv miatt - az esőtől óvják, tegezekben tartották őket. A nyílhegyeket kovácsok készítették. Néhány száz métert vágtatva egy lovas 4-6 nyilat tudott kilőni. (A lovakat irányítani nem kellett: kürtjelek alapján tájékozódtak.) Komoly harci eszköznek számított a IX. században, továbbá, a parittya, a közelharcban pedig a szablya és a balta (ez utóbbit a bőrpáncél vagy bőrpajzs átütésére használták).

Honfoglalás kori történelmünk egyik, talán legfontosabb forrása Árpád magyarjairól Bölcs Leó fiának, Bíborbanszületett Konstantin császárnak (913-959) A birodalom kormányzásáról (De administrando imperio) írt munkája, aki értesüléseit az udvarában járt magyaroktól (Tormástól, Árpád unokájától és Bulcsutól), első kézből nyerte. Ő sorolja fel törzseinket: "Első a kabaroknak ... előbb említett törzse, második a Nekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jeneh, hetedik Keri, nyolcadik Keszi". Ezek a nevek mind a mai napig élnek magyar földön a következő alakban: Nyék, Megyer, Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi.

A bizánci források mellett igen becses tudósításokat kapunk az arab földrajzi szerzőktől, főként egy számánida földrajzírótól, a bokharai Dzsaihánitól, akinek a X. század elején keletkezett műve elveszett ugyan, de tudósításain alapulnak egy arab, egy perzsa és egy mór utazó, illetve földrajzi író munkái, így a három szövegből - Ibn Ruszta (930 körül), Gardízi (1050 táján) és az 1094-ben elhunyt Al Bakri tollából - helyre lehet állítani az eredetinek a tartalmát.

E mohamedán földrajzírók és utazók híradásai hitelesek, hiszen népünk közt járt kereskedők, követek jelentésein alapulnak. Ibn Ruszta a 930-as évek táján így ír az arab kereskedők üzletfeleiről, vásárlóiról: "...a magyarok szemrevaló, szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak... Az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak." Ne feledjük el, hogy a vásárokon a módosabb vezető réteg fordult meg. Márpedig a vezérek példátlan mértékben fokozták megjelenésük pompáját. Jellemző erre az az adat, amikor a bajorok mesélték a Lech mezei csata után, hogy Lehel drága hadiöltözetének arany-ezüst díszeiből három font nemesfémet tudtak kiolvasztani...

Lássunk egy másik szemelvényt: "...a magyar pedig a türkök egy fajtája. Főnökük 20 000 lovassal vonul ki. Főnökük neve Künde (Kende). ... Bárhová is mennek, együtt utaznak egész rakományukkal és raktárukkal." Az arab földrajzi írók tekintélyes, a nomád népekhez képest magasabb kultúrfokon álló, szántóföldekkel is rendelkező népnek írják le a magyart: "Sátraik vannak és együtt vonulnak a takarmánnyal, a sarjadó zöld fűvel ... Sok szántóföldjük van. Hatalmuk kiterjed mindazokra a szlávokra, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint a foglyokat... A magyarok csinosak és jókinézésűek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak."

Anonymus szkíta (szittya) származásunkat és eredetünket vallotta 1200 körül írt nevezetes krónikájában. Az őseinknek tartott szkítákról a névtelen jegyző azt írja, hogy "nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek". Szerinte eleink földet nem műveltek, "nem voltak mesterséggel készült házaik, csupán nemezből készült sátraik". Húst, halat, tejet, mézet ettek és bőven volt fűszeres boruk. A korabeli kútfők és a honfoglalás kori régészeti leletek arra intenek, kezeljük óvatosabban, kritikusabban a századokkal később élt mesterek krónikáinak megállapításait. Több kutató egyetért abban, hogy Anonymust nem lehet felhasználni a honfoglalás kori állapotok rekonstruálására. Béla királyunk jegyzője meg sem kísérelte - mert nem is kísérelhette meg - a mai értelemben vett történelmi hűségre való törekvést. (Például az általa összeállított vezérnévsort már régen nem tekintik hitelesnek a kutatók, a honfoglalás útvonaláról rajzolt képe pedig ellentmond a más forrásokból rekonstruálható útiránynak.)

"Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadozó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik bele az asszonyokba, mint a férfiakba. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre; természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre, mint a beszédre." - Haragosan írta ezeket a sorokat a magyarokról Regino prümi apát, a IX-X. század fordulóján élt lotharingiai szerzetes - aki Világkrónikájában a 889. évnél számol be a magyarok megjelenéséről, akik azelőtt Szkítiában éltek -, mégis jó, hogy megtette. Így legalább tudjuk, milyenek voltak a könnyű lovaikon szélsebesen rohanó, ellenállhatatlan nyílzáporokat ontó, útjukban mindent és mindenkit legázoló eleink. Regino szerint a magyarok szaruíjai ellen "nem lehet védekezni". Ez a forrás gyűlölködő mendemondáknak is hitelt ad, mert írója szerint a magyarok "nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek".

Árnyaltabb a kép, ha hozzátesszük, hogy a honfoglaló magyarság már bizonyos elsősegély-nyújtási ismereteket is hozott magával az őshazából, mert történetírók feljegyezték, hogy a magyarok - ellentétben más népekkel - az ellenség sebesültjeivel is törődtek, sebkezeléssel és ápolással megmentve azok életét. Őseink nyilván ismerték a gyógyfüvek hatását, a sebek gyógyításának sikerre vezető eljárásait és sok mindent, ami az orvosi mesterséghez tartozik. (Orvos szavunk megvolt honfoglalás előtti nyelvünkben is.) Sőt, eleink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával és azt jó eredménnyel gyakorolták!

Külső megjelenésében a kis közepestől a magas termetűig mindenfajta ember megtalálható Árpád népében. Általában valamennyiükre jellemző volt a rövid, kerek fejalkat. A férfiak borotválták koponyájukat, gyakori volt a szakáll. A szem- és hajszínt illetőleg a sorozatunk korábbi írásában már idézett népdalunk a jellemző: "se nem szőke, se nem barna az igazi magyar fajta."

Árpád magyarjainak embertani megjelenése különbözött az itt talált avar kori népességtől, mert benne a törökös jelleg (turanid, pamíri és elő-ázsiai fajtajelleg) uralkodott; az ugoros magyarokhoz kapcsolható réteg (europoszibirid, kelet-balti és lappoid) még egyötödét sem alkotta a honfoglalóknak. A törökös jelleg általában a vezető rétegre, míg a többi inkább köznépünkre volt jellemző. Lipták Pál kutatásaiból tudjuk, hogy "A középréteg embertani képe a vezető rétegétől határozottan eltér". Az embertan kutatója állítja, hogy Árpád magyarjainak vezető rétegén határozottan az ázsiai fajtajellegek uralkodnak (turanid és urali rassz), míg a harcosok inkább mediterrán, nordoid és pamíri jegyekkel jellemezhetők. Vagyis a honfoglalók népe kevert volt, több fajta nemzetiség élt egymás mellett vagy egymással már vegyülten. Árpád magyarjainak vezető rétege az Ural, a Szaján és Pamír emberanyagát hozta a Kárpát-medencébe, de kisázsiai és balti elemekkel keverten.

Kevésbé ivódott be köztudatunkba, hogy Árpád magyarjainak nemcsak a megjelenése volt erősen törökös jellegű, hanem - egyebek közt - temetkezési szokásai is - a másvilágot az evilági lét tükörképének képzelték el, a halott asszonnyal vele temették kelengyéjét is stb. -, műveltsége pedig sajátos iszlám színezetű műveltség. Azt az iszlám kultúrát hozták magukkal, amely a X. században jóval magasabb szintű volt, mint az elbarbárosodott nyugaté. Árpád magyarjainak életében és hitében sokkal nagyobb szerepet játszott az iszlám, mint eddig hittük!

Milyen lehetett a viselet? A ruhák a sírokban elporladtak, onnan csak fülbevalók, karperecek, gyűrűk, saruveretek, övek, tarsolyok, íjak, zablák, kantárok, nyergek és effélék kerültek elő. Tudjuk azonban, hogy a honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt már a IX. században is - másutt a kontinensen csak évszázadokkal később kezdenek fehérneműt használni -, rendszeres heti fürdési alkalmuk a péntek volt. A nők fehérneműje lenvászonból készült, az ingre több rétegben borult még a felsőruházat. Szórványos feljegyzésekből következtetni lehet arra is, hogy hasított bőrmentét, vörös nyeregtakarót vagy zöld köpenyt, süveget viseltek. (Elképzelhető, hogy a prémes sapkának lecsapható fülvédője volt.) A sisak nemezből vagy bőrből lehetett, mint a régi keleti lovasoké. Többnyire színes viseletet hordtak. A női viselet vagy középen gombolódó volt, vagy féloldalas kaftánként zárult. A saru és a csizma mellett mindennapra bocskort hordtak, ezt általában tehénbőrből készítették, jól lábhoz állt és alkalmazkodott a talajhoz is.

A VIII-IX. században a sztyeppei népeknél az átlagos életkor 35-40 év körül mozgott, noha kivételesen akkor is akadtak 60 éves "matuzsálemek".