III.
Avaroknak mondták magukat

Kik éltek a honfoglaló magyarság ideérkezésekor a Kárpát-medencében? Hunok? Szlávok? Avarok? Vagy egy már korábban betelepedett magyar törzs sarjai? Naivság azt hinni, hogy az őseink által megszállt terület néptelen vidék volt a IX. században, hiszen Vértesszőlős környékén már négy-ötszázezer évvel ezelőtt is vadásztak emberek, a világ egyik legrégibb emberlelete pedig Rudabányáról került elő.

A római uralomnak, amely a Kárpát-medencében négy évszázadig tartott, mint tudjuk, a népvándorlás vetett véget. Hunok, majd nyugati gótok kerülnek a Duna s Tisza vidékére, aztán - Attila birodalmának bukása után - egy évszázadra germán népek: keleti gótok, longobardok, gepidák. Később egy újabb belső-ázsiai nép fiai, az avarok teszik nagy lovasnomád birodalom központjává a Kárpát-medencét a harcias Baján kagán vezetésével. Az avarok körös-körül a hegyekre, az ország peremvidékeire - határvédelmi okokból - különböző szláv népeket telepítettek, akikbe beleolvadtak a gepidák maradványai is. E határvidéki szláv népek a gazdasági fejlettség különböző fokain állottak. A legmagasabb szintet az ország délnyugati részén lakó szlovének jelentették. Az Alföld nagy része és Erdély a honfoglalás előtt bolgár uralom alá tartozott. Így ezeken a területeken meglehetősen kis számú bolgár-szláv lakosság élt. (Emléküket számos bolgár-szláv eredetű helynevünk őrzi.) A déli bolgárok 907-ben váltak a magyarok adófizetőivé. A Dunától északra Szvatopluk egykori morva birodalmának maradványain morvák éltek, akiket eleink úgyszintén adófizetőkké tettek. A Balaton vidékén is előfordult szláv népesség.

A Kárpát-medence népessége a honfoglaláskor legfeljebb kétszázezer lélek lehetett. Ezt az is igazolni látszik, hogy nem az őslakosok olvasztották magukba a jövevényeket, hanem fordítva, ők olvadtak be fokozatosan a honfoglaló - többségi - magyarságba, amelynek létszámát a legújabb becslések csaknem félmillióra teszik. Az Árpád-kori magyarság - amelyből kinőtt népünk - két ágból fonódott össze: az egyik a honfoglalók keletről jött népe, a másik az itt talált avar-szláv-bolgár őslakosság maradványa. Már csak ezért is érdemes megtudnunk róluk, amit lehet.

Kik voltak az avarok?

Az azóta kihalt lovasnomád nép fiai az V. századtól éltek hazánk területén. Szép számmal lakták a Dunántúl északnyugati és délkeleti vidékét, az Alföldet, de főként a Tisza táján éltek. (Avar múltra utal, többek között, Várkony helynevünk.) Általában mocsarak, vizek szigeteire temetkeztek. Az ásatások során előkerült régészeti anyag (botvégek, csontok, tűtartók, nyeregkápadíszek stb.) alapján a szegedi Móra Ferenc Múzeum szép kiállítása "Avaroknak mondták magukat" címmel mutatja be e nép tárgyi kultúráját, életmódját, szokásait.

Az avarok közép-ázsiai eredetűek, s altaji nyelvet beszéltek. Vezető rétegük túlnyomórészt mongoloid jellegű volt (viszonylag szélesebb arc, alacsony termet, sárgás bőr, barnásfekete haj és barna szem), a köznép többsége pedig europid típusú (kiemelkedő orrhát, világosabb bőr, kékesszürke szem, világos haj). Nagyon hosszú volt a hajuk, szalagokkal megkötve és befonva viselték. A lányok néha fémlemez pártát hordtak. A férfiak átlagos testmagassága 165 centiméter volt, a nőké néhány centivel kevesebb. Az átlagéletkor a férfiaknál 38-40, a nőknél 36-38 év között lehetett.

Mai fogalmainkkal élve azt mondhatnánk, az avarok szépen, választékosan és ízléssel öltözködtek. Hétköznapi öltözékükről a régészek, történészek részint korabeli írásos feljegyzésekből, részint a sírokból előkerült apró tárgyak - tű, orsó, gomb - alapján nyerték a legfőbb információt. "A felsőruha legyen bő és végig érő, az avaroké mintájára szabott, tehát övvel leszorított, akár lenből, akár kecskeszőrből, akár szőrtelenített bőrből" - írta annak idején egy bizánci császár. Hétköznapi viseletük legáltalánosabb tartozéka a színes, nemes gyöngyökből álló nyaklánc, a nyakba vagy övre függesztett piperekészlet (szőrcsipesz, szűrőkanál stb.). A mindennapi női munka apró tárgyi kellékét, a tűt egy az övről lecsüngő vászoncsíkba szúrva hordták, "varrósdobozuk" így mindig kéznél volt. A kismesterségek számtalan munkaeszköze és termékeik közül csak kevés maradt ránk. Ilyen a legkülönfélébb munkák eszköze, a szalu - ez a szerszám egy fejsze és kapa ötvözetére hasonlít leginkább -, amelyet sokoldalúan használtak a fa megmunkálásánál.

Nem kevésbé fontos volt az avarság számára a gyapjú: szálaira szedve, több rétegből készítették belőle a nemezt, ezt a jurtaborítóként, csizmaként, takaróként és szőnyegként egyaránt jól hasznosítható meleg textilt. Nemezkészítményeiket gazdagon díszítették. A piros szín azonban csak a fejedelmi családoknak járt ki.

A gyerekek a többi sztyeppei néphez hasonlóan szüleik tevékenységét igyekeztek utánozni, ezért kicsiny korukban megtanultak például a birka hátán "lovagolni". Férfivá a fiú akkor változott, amikor övet kapott. Az öv a keleti népeknél a férfivá válás, a nemzetség és a rang jelzésére szolgál s legféltettebb kincse gazdájának. A szabad férfiak legfőbb viseleti tartozéka a kárpát-medencei avarságnál is az öv. A férfiember az övén hordta, bőrzacskóban, csiholóvasát, kováját és taplóját, mellette kését vagy késeit, sőt, tegezét is, mert a hátrafelé nyilazás általában megkövetelte a váll szabad mozgását. A fiúgyermek felövezése jelezte, hogy a közösség teljes jogú tagjává fogadták. A veretek anyaga, száma és elhelyezkedése tulajdonosának a társadalomban elfoglalt helyzetétől függött.

Egy egyházi író a VI. században ezt jegyezte fel az avarok népéről: "Sátrakban lakik, jószágai húsával és halakkal él, ezenkívül vadakkal." Vagyis megélhetésüket döntően a nagy számú állatállomány - ló-, marha- és juhnyájak - biztosította. Táplálkozásuk alapját a hús- és a tejtermékek jelentették, ezeket sokoldalúan dolgozták fel. Edénykészletükben alapvető fontosságúak lehettek a bőrből, fából, kéregből készült darabok. Bizonyítják ezt az előkerült csontszopókák, bőrkulacsok tartozékai vagy a faedények fémveretei. Az ivókürtöt nem csak ivásra használták: ez elsődlegesen tulajdonosa méltóságát szimbolizálta, s emellett harci kürtként is szolgált. Az új táplálkozási szokások terjedésére vall később a cserép, a bogrács és a sütőharang feltűnése.

Mivel használati tárgyaik többségét bőrből, szövetből és fából, tehát szerves anyagokból készítették, ezekből jószerivel semmi sem maradt ránk. Legnagyobb mennyiségben a kerámiaművesség emlékei őrizték meg az avar tárgyi kultúra jellegzetességeit. E termékek forma- és motívumkincse alapján szakemberek arra következtetnek, hogy az avar fazekasmesterek a mai Üzbegisztán és Tadzsikisztán vidékéről származnak.

Előkerültek viszont az avar kori sírokból olyan fémtárgyak, amelyek egyebek között fejlett fegyverkovács-mívességre és ötvösművészetre utalnak. A kovácsok magas mesterségbeli tudásáról vallanak az avar sírokból előtalált kiváló minőségű kardok, szablyák, kengyelek és más használati tárgyak. Az avar fegyverzet részét képezte a bőrből készült vért vagy mellpáncél, a kard, az íj és kopja. A harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel. Ilyenkor nemcsak magukat vértezik fel, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi. A nyereghez két vaskengyel tartozik. A kengyelt a Lajtán túli Európa akkor még nem is ismerte: készítése és használata ázsiai újítás volt, az avarok hozták be a Duna-Tisza közére, s ismertették meg később az európai népekkel.

A VII. század második felében új törzsek jelentek meg a Kárpát-medencében. Hasonló kulturális környezetből érkeztek, mint a megelőző korszak népei, ám a sok hasonlóság mellett lényeges különbségek figyelhetők meg anyagi műveltségükben. Folytatva a hagyományos ázsiai ötvösművészet évezredes technikáját, úgynevezett viaszveszejtéses eljárással griffes-indás vereteket öntenek bronzból. Az életmód változását jelzi a földbe mélyített kunyhók megjelenése, a napvilágra került sarlók pedig a nagyobb arányú földművelés bizonyítékai. A női divat már akkor is változik: mellboglárok, új típusú fülbevalók és dinnyemag alakú gyöngyökből készült nyakláncok jelennek meg. A férfiak viseletében felbukkan a fém varkocsszorító. Újfajta, a korábbitól eltérő, kemény talpú csizma viselésére engednek következtetni az egyenes aljú kengyelek. Fegyverzetükben újdonság a szablya, amely kiszorítja a korai avar kardot, továbbá a kopját felváltó lándzsa, majd megváltozott az íjak aránya is. A keleti lovasnomádok félelmetes távolsági fegyvere a reflexíj, amelynek fáját két végén és középen csontlemezekkel borították. Harci sikereiket többek között ezeknek a nagy teljesítményű, csontmerevítős reflexíjaknak köszönhették. Az íjfelszerelést tegezöv, esetenként csat, lemezekkel borított nyíltegez egészítette ki és a különféle hegyekkel felszerelt nyílvesszők tették teljessé. Egy-egy tömött tegezbe 40-50 nyíl fért bele.

A hunok sorsát az avarok sem kerülhették el: a VIII. és a IX. század fordulóján a frankok legyőzték őket. Az Avar Kaganátus még meglévő haderőire dél felől a dunai bolgárok mértek csapást. Ezek után a honfoglalók már nem tapasztaltak komoly ellenállást: az itt lakók tudomásul vették a megváltozott hatalmi helyzetet. A behódolt népek rövidesen élénk kapcsolatba kerültek a magyarokkal, és besorolódtak az akkori magyar társadalomba.