II.
Hol volt az őshaza?

Tankönyveinkben, őstörténeti munkáinkban általában mind a mai napig a Volga és a Káma menti őshazáról esik szó. A klasszikus, iskolában is tanított őshazaelmélet szerint a magyarság e két folyó vidékéről származott el több ezer évvel ezelőtt. Ha azonban az egyetemi vizsgán azt kérdezik a diáktól, hol volt a magyarok őshazája, legjobban teszi, ha visszakérdez: "Ki szerint?"

Az őshaza helyének meghatározása az őstörténet-kutatásnak kezdettől egyik központi feladata. A címbeli kérdésre válaszolva - némi túlzással - mégis azt mondhatjuk, ahány őshazakutató, annyi őshaza. Se szeri, se száma az érdekesnél érdekesebb feltevéseknek, e cikk kereteiben nem is térhetünk ki valamennyire. A magyarság őseiről általában feltesszük, hogy zömükben a Volga és az Oka között élhettek, tehát a füves puszták és az erdő határvidékén. De ne kerteljünk, mondjuk ki mindjárt: az őshaza kérdésében - bármennyire is zavaró ez - határozottat nem tudunk mondani. Ám nemcsak mi, magyarok nem, hanem jószerivel egyetlen nép sem, kivéve azokat, amelyek története (például az amerikaiaké) nem nyúlik vissza az őskor vadászataihoz, a "bábeli nyelvzavar" előtti időkbe.

Több mint egy évszázada kezdődött annak tudományos kutatása, hogy hol lehetett eleink ősi szálláshelye, hol éltek az egymással közeli rokonságban lévő őstörzsek. Az ennek kiderítésére irányuló törekvést nevezzük őshazakutatásnak. Úttörői azok az utazók és földrajzi felfedezők, akiknek igyekezete az utolsó száz esztendő kivételével túlnyomórészt az évezredes vándorlások során elszakadt testvérek felkutatására, a krónikákban emlegetett Magna Hungaria keresésére indult. Ösztönzője az első időkben a nagy történelmi megpróbáltatások idején magára maradt ország támaszkeresése, később az idegen elnyomást szenvedő nép legjobbjaiban tudatosult nyelvrokonság nyomon követése volt.

Hatvani Turkoly Sámuel 1725-ben a Volga-deltában fekvő Asztrahanból írott levelében nemcsak arról tudósítja magyarországi rokonait, hogy a "Scythiából jött hun-magyarok" egykori Volga-vidéki lakóhelyét meglelte, hanem, hogy a Krímbe szakadt magyarokat, akik "nyelvüket még hét faluban őrzik", meg is látogatta. Orlay János (1770-1829) előbb a finnek és lappok földjére, majd a Kaukázus és az Ural tájékára ment magyar emlékeket keresni. A Kaukázusban és a Krímben kereste az őshazát Besse János (1765-1841). Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) az első, aki hosszas tanulmányok és készülődés után indult el "az ősmagyar lakot keresni"; végcélja Dzsungária volt, hogy ott megtalálja a jugar vagy ujgur népet, amelyet "a szebb és regényesebb hangzású magyarok ősi hazája helyett nyelvészeti igazságot keresett", nyelvünk török eredetét állítva az akkor már általánosan elfogadott finnugor elmélettel szemben.

Az ismertebb őshaza-elméletek közül az ázsiait két tudós, az észt Ferdinand Wiedemann és a finn M. A. Castrén alapozta meg. Ez utóbbinak a múlt század közepén kifejtett elgondolása szerint a finnugor és szamojéd népek bölcsője a Szaján és a nyugati Altáj területén ringott. A múlt század vége felé kibontakozott egy új nyelvészeti tudományág, a paelontológia. Ez a következő okoskodás alapján igyekszik az őshaza helyét megállapítani: ha valamely nyelvcsalád tagjaiban egy-egy állatnak, növénynek egyező neve van, joggal feltehető, hogy a közös név közös nyelvi előzményekből - az úgynevezett alapnyelv szókészletéből - maradt fenn, vagyis a közös alapnyelvet beszélőknek ismerniük kellett az illető növényt vagy állatot, tehát olyan helyen kellett lakniuk (az őshazának olyan területen kellett lennie), ahol az egyező nevű állatok és növények együtt élnek. Keresni kell tehát olyan állat- vagy faneveket, amelyek a rokon nyelvek többségében megvannak, s amennyiben e fajták elterjedési területe ismert és körülhatárolható, a rokon nyelvek közös elődjét beszélő ősnépnek ott kellett élnie.

A meggyőzőnek tetsző módszer alapja az volt, hogy a környezetünk megnevezésére szolgáló szavaink egyúttal le is írják azt a környezetet, amelyben élünk. A finnugor alapnyelv kikövetkeztetett szókincsének tanúsága szerint a majdan kiváló magyarokat is magában foglaló finnugorság erdőben, vízben bővelkedő területen élt, ismerte a tűlevelűeket, a rénszarvast, a nyusztot, a nyestet, a cobolyt és a sünt (a sün nem él az Urál-hegységen túl).

A nyelvi tényekből kiinduló kutatás fák, állatok nevein alapult. A rokon nyelvek szavai között fafajtákra vonatkozók is vannak; ezek részben a szibériai erdő fái, részben a közép-európai lombos erdők fái. Az őshazának - így a következtetés - tehát ott kellett lennie, ahol a két erdőfajta találkozik, azaz a Káma mentén. (Hajdú Péter az uráli nyelvekben meglévő közös faelnevezések vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy az uráli népek közös ősi lakóhelye az Urál hegység és az Ob folyó alsó szakasza közti területen volt.) A baj ezzel a módszerrel az, hogy az 5-6000 éves faneveket a mai erdőtakaróra vetítette rá. Közelebbi vizsgálatkor ugyanis kiderült, hogy ez a két erdő időszámításunk előtt 2000 táján "találkozott" először az Urálban, akkor tehát, amikor a feltett finnugor egység régen megszűnt. A csorbát kiköszörülendő, László Gyula professzor kidolgozott egy másik eljárást, amelyben csak a nyírt, a fenyőt és égert vonta be a vizsgálatokba. Ezek a fák 8-10 ezer ével ezelőtt a mai Közép-Lengyelország és az Urál közötti sávban voltak honosak, vagyis "elméletben" itt kellett, hogy legyen az uráli őshaza. E térség régészeti műveltségét nevezik szvidéri kultúrának, amely i.e. 11 000 - 5000-ig tartott.

Az őshazát a nyelvben megőrzött növény- és állatnevek alapján keresték hol itt, hol ott. Így például a nyugat-szibériai tajgában, az Ural és a Volga-könyök között, a Káma folyó vidékén, Észtországban, sőt Molnár Erik akadémikus több változat (pl. az Aral vidéke) után a Szaján-hegységnél állapodott meg. E felfogások közös vonása, hogy szűk területen képzelték el eleink életét. V. Csernyecov és az elméletének követőivé szegődött magyar fiatalok, akik a Szovjetunióban tanultak - azóta már javakorabeli tudósok - az Urál hegység keleti oldalára esküdtek, majd azt állították, hogy őseink az Aral-tótól vándoroltak volna a Közép-Uralba s onnan lassanként egészen a Finn-öbölig.

Ezzel szemben Aulis Joki (Finnország) és Halikov professzor (Kazany), valamint a már említett László Gyula hatalmas távolságokban elterülőnek képzelik a népek ősi szállásterületeit. Gondoljunk csak arra, hogy a gyűjtögető életmód mellett, vadász-halász fokon egy kisebb család (6-8 ember) eltartásához legalább 100 négyzetkilométernyi terület kellett, vagyis eleink az őshazában nemigen élhettek kis területen, tömören, hanem inkább nagy térségben. Joki professzor szerint ez a Volga és a Baltikum között húzódhatott, Halikov az Oka és az Ob közé helyezte, László Gyula pedig Közép-Lengyelország és az Urál hegység közé.

Az összes eddigi rokonság-, őshaza- és ősnépelmélet alapja kivétel nélkül a nyelvtudomány volt. Valamennyi őstörténeti elmélet az őshaza ilyen vagy olyan elképzelésén alapul, a régészeti leleteket nem tudja a honfoglalók műveltségével kapcsolatba hozni. Csupán az utóbbi két-három évtizedben vívta ki egyenrangúságát a régészet, s számos új őstörténeti eredmény forrásává vált. A század közepe táján kidolgozott két származástani elmélet egyike szerint a finnugorság egyenes leszármazottja a barlangi művészet ősvadászainak (a visszahúzódó jég nyomán északra tartó vadat követve jutottak volna el a Baltikumig s onnan terjedtek szét egészen az Urálig), a másik teória meg a Dél-Urálból, sőt, még annál is délebbről, az Aral-tó környékéről származtatja a finnugorokat. Mindkét elmélet régészeti leletekre épül. Egy újabb nyelvészeti elgondolás viszont Északnyugat-Szibériában keresi az ősnépet, megint mások szerint az a terület a minket érdeklő ősidőkben még lakatlan volt...

Hol volt tehát az őshaza? Jeles régészprofesszorunk, László Gyula bölcs megállapításával válaszolunk: "Tudnunk kellene, hogy évezredekkel ezelőtt hol lakott a magyar nép, márpedig ezt csak sejtjük, de nem tudjuk".

Amíg az őshaza-kutatók közös nevezőre jutnak, vigasztalódjunk azzal, hogy az indoeurópai népek és a törökök, illetve a mongol tunguzok őshazájának kérdéseiben éppen annyi a kérdőjel, mint a mienkében.