I.
Honnan jöttünk, kik vagyunk?

A magyarság történetének kezdetét körülbelül hatezer évvel ezelőttre tehetjük. E hosszú életútnak csak alig több mint egyhatoda esik a Kárpát-medencére. Származásunkra, vándorlásainkra vonatkozó hiteles okmány, "dokumentum" alig maradt. A "honnan jöttünk, kik vagyunk?" már csak ezért is őstörténetünk legtöbb vitát kavaró kérdése. A régóta keresett válaszban tények és feltételezések, észérvek és érzelmek keverednek. A kutatók - történészek, régészek, nyelvészek, néprajzosok, antropológusok - egymásnak gyakran ellentmondó, mert ellentétes érdekek vezérelte krónikákból, indulatok fűtötte levelezésekből, a régmúlt idők ködébe vesző szájhagyományból és legendákat szubjektíven elmesélő feljegyzésekből indulhattak csak ki, mielőtt - sírok feltárásával - tárgyi emlékekhez is jutottak. Az ismeretterjesztő értekezés alapjául szolgáló szakkönyvekben, tanulmányokban (lásd: Felhasznált irodalom) is sok a "valószínűleg" és az "alighanem", s a régi korok gyér forrásanyaga erre, bizony, tág lehetőséget ad.

Nehezen férnek meg egymással a szaktudományok kutatásaiból levonható következtetések. Például: nyelvünk finnugor eredetre vall (pontosabban: beszédnyelvünk alapozása finnugor, de énekbeszédünké nagyrészt török), antropológiailag ugyanakkor nem lehet alátámasztani e nyelvrokonság tényét. Mondakincsünk szkíta-hun származásra enged következtetni (egyértelműen szkíta környezetre utal például az Arany János "Rege a csodaszarvasról" című költeményéből ismert testvérpár és az általuk üldözött szarvas, illetve a honfoglalás kori művészetünkben kedvelt sasábrázolások, valamint az Emeséhez kapcsolódó turul-monda, de a szkíta korig vezethetők vissza a Szent László-legenda ábrázolt jelenetei is, arról most nem is beszélve, hogy a Káma környékén létezett szkíta kereskedőváros), az embertani sajátosságok pedig belső-ázsiai eredetre. Még az avar korban erősen keleti jellegű népek telepedtek a Kárpát-medencébe, többek között mongoloidok, pamíriak, turanidok és keleti mediterrán emberfajták. Ők a honfoglaláskor nem pusztultak el, hanem beleolvadtak a hódító Árpád népébe. A késő avar népesség ma is él bennünk, s a képet később tovább árnyalja az úzok, besenyők, kunok, jászok betelepülése (nem beszélve a városok vallon, német telepeseiről és a peremterületek szlovák, román, szerb lakosságáról.)

Az Árpád-kori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok összesítése alapján némelyek úgy vélték, hogy a honfoglaló magyarság nagyobbik fele az úgynevezett kaukázusi-turanid fajhoz, a kisebbik pedig a kelet-balti fajhoz tartozott, és az egyik népet a dél-kaukázusi szavírokkal vagy szavárd magyarokkal, a másikat a volga-vidéki onogurokkal azonosították. Csakhogy az arányok azóta tovább pontosodtak: 25% uralid vagy europo-szibirid, kb. 50% turanid vagy europo-mongoloid, 10% pamirid, kb. ugyanannyi anatoliai (Homo sapiens tauricus) és csupán 5% kelet-balti. Vagyis - így a szakember - "Árpád magyarjainak embertani képe nemhogy nem volt egységes, hanem határozott jellegekkel különbözött egymástól, s ezt kénytelenek vagyunk úgy magyarázni, hogy különböző népekből tevődött össze."

A magyar nép tehát "anyai" ágon európai, "apai" ágon ázsiai, s kapcsolatban van a két nagy terület ősi műveltségével. A hét vagy tíz törzs (az iskolában tanultakon kívül: Varsány, Tárkány, Székely) kérdése is világosan mutatja eurázsiai ötvözetünket. A honfoglalást jóval megelőző vérszerződés, legalábbis a hét törzs egyesülése, a törzsszövetség minimálisan két különböző népből szerveződhetett, különben nincs értelme a "vérszerződésnek". Kitűnő őstörténészünk szerint "hét vagy tíz törzsből álló törzsszövetségünk tagjainak más lehetett a hagyománya - s nyilván a származása is!" Különben nem neveztek volna bennünket eddigi történetünk során a következőképpen: magyar, türk, szavár, onogur, baskír ...

A történetíró, amikor megállapítja, hogy eszmei hagyományainknak és társadalmi fejlődésünk motívumainak több közük van a "hunokhoz", mint a finnugor népekhez, egyúttal azt is kénytelen leszögezni, hogy a hunokkal szó sem lehet nyelvi-faji azonosságról. Az is lényeges, hogy a nyelvtörténet nem mindig azonos a népek politikai-társadalmi történetével, különösen nem a lovasnomád népek körében, ahol rendkívül gyorsan képződtek új és új törzsszövetségek, államalakulatok, s ezzel együtt nyelvcserék is előfordulhattak.

Nyelvészeink azt mondják, hogy legközelebbi rokonaink az obi-ugorokat alkotó vogulok és osztjákok (saját nevükön: manysik és chantik), akik ma összesen körülbelül alig 25 ezren lehetnek. Igen ám, de az embertani vizsgálatok azt mutatják, hogy e két népnek - az úgynevezett obi-ugoroknak - semmi köze nincs a többi finnugor néphez, de még a magyarokhoz sem. (Egy régész szerint "ha a nyelvészek nem irányították volna az obi-ugorokra az embertan kutatóinak figyelmét, maguktól soha sem keresték volna ott elődeinket".) Mi következik ebből? Vagy az, hogy az obi-ugorok (akik régebben az Urál-hegység nyugati lejtőjén laktak) vették át a magyar nyelvet, amikor az még a finnugor nyelvek régebbi szintjén élt, vagy pedig a magyarság tanulta volna meg tőlük nyelvüket, amelyet ők is átvettek volna az ős finnugoroktól. A valószínűség az előbbi mellett szól.

Számos kiváló tudós munkájának áttanulmányozását követően nem restelltem elővenni gimnáziumi történelem tankönyvemet sem (1966-ban írták). Egyebek között ezt olvasom - újra - benne: "Az i.e. V. évszázad táján a magyarok elődei kiváltak az ugor népek közösségéből, s dél felé húzódtak. Új hazájuk az erdőövezet és a füves puszta határán, a Bjelaja folyó menti Baskíriában terült el. ... A füves puszta övezetében ogur török törzsek szomszédságába kerültek. Nagyszámú török jövevényszavunk arról tanúskodik, hogy őseink e törzsekkel szoros kapcsolatba kerültek, sőt részben össze is olvadtak velük. ... Az i.e. V. század derekán baskíriai hazájukból a bolgár török eredetű onogurok (= tíz törzs) törzsszövetségéhez csatlakoztak, s velük együtt a Fekete-tenger északi partvidékén telepedtek meg. (A magyar nép "ungar" neve, amely később valamennyi nyugat-európai nyelvben a magyarok elnevezésének alapja lett, az onogur népnévből ered.) Itt előbb a Csendes-óceántól a Fekete-tengerig terjedő türk birodalom keretében, majd a türköktől elszakadt kazár fejedelemség fennhatósága alatt éltek. 830 körül a már korábban is lázongó magyar törzsek függetlenedtek a kazár birodalomtól. Előbb a Don és Dnyeper közötti Levédiában, majd a Dnyeper-Dnyeszter melléki Etelközben telepedtek meg."

Utánanéztem annak is, mit tanulnak erről a mai diákok. Egy szakközépiskolai tankönyvben ezt találtam: "I. e. 500 körül a dél felé vándorló déli ugorok - az előmagyarok - szomszédságba és kapcsolatba kerültek a Dél-Urál környéki pusztaságokon vándorló iráni nyelvű törzsekkel. Tőlük egyébként mint nomád állattartók sem életmódban, sem viseletben, sem fegyverzetben, sem használati tárgyakban nem különböztek: valamennyien 'szkíták' (szittyák) voltak. ... Az ősmagyarok az i.e. 500-at következő évezredben az európai sztyeppevidéken hullámzó nomád szkíta népek közt sodródtak ide-oda. ... Egyes feltételezések szerint az ősmagyarság legkésőbb az 550-700-as évek közt a Dél-Urál keleti lejtőjéről átköltözött annak nyugati oldalára, nagyjából a mai Baskíria területére, amely esetleg azonos azzal a Nagy- vagy inkább ősi - Magyarországgal, ahol a mongol veszély miatt 1235-ben útnak induló Julianus barát megtalálta a visszamaradt magyarokat." Egy harmadik, szintén ma használatos történelemkönyv szerint pedig "i.e. 500 és i. sz. 550 között őseink átköltöztek a mai Baskíriába, a Volga és a Káma folyó, valamint az Ural-hegység által határolt területre, az egykori Magna Hungariába".

Alapos szövegelemzés nélkül is kitűnik az idézetek közti különbség, pedig apa és fia tananyagának megírása között harminc év sem telt el. De őstörténetünkre vonatkozó tudásunk is szinte napról napra változik, módosul, újabb adalékokkal egészül ki. Ha ezek ismeretében tesszük fel újra a címbeli kérdést, a letűnt valóságot leginkább megközelítve alighanem kiváló régészprofesszorunk, László Gyula szavaival válaszolhatunk rá: "Néppé válásunk évezredeiben ötvöződtünk Eurázsia úgyszólván valamennyi emberfajtájával, a fajtajellegek alapján rokonok vagyunk a perzsákkal, finnekkel, mongolokkal, a kisázsiai nagy műveltségek népeivel, akárcsak a göröggel, rómaival, de Nyugat-Európa népeivel, továbbá a szlávokkal és a skandinávokkal is atyafiak volnánk, nem is beszélve a népvándorláskor népeiről, a hunokról, avarokról, bolgárokról. Csodálatos együttese él bennünk Eurázsia népeinek, de mindez egyetlen népegyéniségbe ötvözötten."

"Se nem szőke, se nem barna az igazi magyar fajta" - fogalmazza meg egy népdalunk. Sok benne az igazság. Akárcsak Zrínyi Miklós bölcs megállapításában, aki a "kik vagyunk?" kérdésére a Török áfium elleni röpiratában így válaszolt: "...egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók".