Másnap reggel a diákok már izgatottan készülődtek a faluba. A reggelinél mindenki sietett, hogy minél több időt tudjanak eltölteni az iskolán kívül, de a prefektusi asztalnál nem volt felhőtlen a hangulat.
- Mázlisták vagytok! – morogta Ron. – Mi mehetünk őrjáratozni, hogy ne legyen bajotok…
- Ugyan már! Majd találkozunk valahol, ti is ugyanúgy szét tudtok majd nézni, és még vásárolhattok is – próbálta Hermione megnyugtatni.
- Hát remélem, nem lesz semmi gond. Nem hiányoznak most a halálfalók…
- Hát nem. Mikor indultok? – kérdezte a lány.
- Fél óra múlva indul a csoport. Én Hannah-val megyek, Ginny meg Ernie-vel – mondta a fiú. – Szerintem megyek, és begyűjtöm őket, mert ők már reggeliztek.
- Rendben, majd találkozunk – köszönt el Hermione.
Ezután a lány befejezte a reggelit, majd elindult megkeresni Harryt. A fiút a parkban találta meg, a tónál. Leült mellé a fűbe, és a vizet kezdte nézni, ami most nyugtatóan hatott rá, és neki ebben a pillanatban pontosan erre volt szüksége.
- Mikor induljunk? Szétnézünk még előtte? – kérdezte Harry.
- Szerintem a csoport után menjünk le, talán így elkerüljük a tömeget, és a kérdéseket, hogy miért nem a Három Seprűbe megyünk.
- Jó ötlet.

A kastély előtt már gyülekeztek a diákok, akiket két tanár, McGalagony és Bimba, valamint a négy prefektus kísért a faluba. Ron sokatmondó pillantást küldött feléjük, miközben útnak indultak Roxmorts felé.
Hermione és Harry vártak még tíz percet, miután a csoport elhagyta a birtokot, majd lassan ők is elindultak társaik után. Egész úton semmiségekről beszélgettek, jelentéktelennek tűnő dolgokról, a fontosabb témát későbbre tartogatták. A faluba érve ők is nézelődni kezdtek, Hermione vásárolt néhány új pennát, Harry pedig a Mézesfalást igyekezett kifosztani. Hamarosan tele volt a zsebe cukorpennákkal, csokibékákkal, mindenízű drazséval, mentás finomsággal, és még ki tudja mivel. Lassan eljött az idő, hogy találkozzanak Malfoyjal a közeli kocsmában, így arra indultak a feltámadó széllel a hátukban.
Beléptek a koszos helyiségbe, majd egy sötétebb sarok felé vették az irányt. Nem volt túl sok vendég az ivóban, és azok sem voltak ismerősek. Néhányan futó pillantást vetettek rájuk, de a többség tudomást sem vett az érkezőkről. Harry kért két üveg vajsört, leült Hermione mellé, és az italt kortyolgatva várni kezdték vendégüket.
Nem kellett sokáig várakozniuk, pár perc múlva nyílt az ajtó, és belépett a szőke mardekáros. Ő is kért magának egy vajsört, majd az asztalhoz ült és kérdő tekintettel nézett a két griffendélesre.

- Sziasztok – köszönt abban a reményben, hogy talán feloldódik a feszült légkör.
- Helló! – felelték kórusban.
- Szóval? – kérdezte Draco.
- Hát, nem is nagyon tudom, hogy hol kellene kezdeni – fogott bele Hermione a mondandójába. – Kicsit fura ez az egész helyzet.
- Igen, szerintem is – értett egyet a fiú.
- Mindenek előtt szeretnék valamit a tudomásodra hozni – kezdte Harry, és előredőlve az asztalra támaszkodott. – Attól függetlenül, ami az igazgatóiban történt, ne várd el, hogy feltétel nélkül bízzunk benned! Elfogadjuk, amit Dumbledore mondott, és segítünk, amiben kell, együttműködünk, de rajtad tartjuk a szemünket. Igen kellemetlen lenne szembesülni azzal, hogy átvertél minket, és nem akarok többet kockáztatni, mint amit feltétlenül muszáj – mondta Harry.
- Ez természetes – bólintott a mardekáros. – Nem is várnám el, hogy mától kezdve vakon bízz bennem, sőt, csalódnék is benned. Fordított esetben én sem tennék másként.
- Akkor ezt tisztáztuk – dőlt hátra Harry, és belekortyolt az italába.
- Tehát, ha jól vettem ki az előbbi mondókádból – nézett rá Draco –, akkor hajlandóak vagytok együttműködni.

- Igen – felelték egyszerre asztaltársai.
- Köszönöm, ennek örülök – felelte Draco, és halkan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. – Nyilván nem volt egyszerű ezt a döntést meghozni…
- Tényleg nem volt könnyű – bólintott Hermione. – Elég sokkoló volt azt hallani, hogy aki évekig megkeserítette az életünket, most a szövetségesünk…
- Gondolom…
- Tudom, hogy nem jelent sokat – folytatta a lány –, de sajnálom, ami veled történt.
- Hát változtatni már nem lehet rajta, de köszi – mosolyodott el halványan a fiú. – Mit gondoltok, mi legyen a következő lépés?
- Először is el kellene érni, hogy Ron egyáltalán szóba álljon veled – mondta most Harry elgondolkodva. – Az sem ártana, ha mi is beszélgetnénk, elvégre most újra meg kell, hogy ismerjünk. A régi éned nem nagyon nyerte el a tetszésünket, de az újjal szerintem még sokra vihetjük.

- Nekem nincs kifogásom ellene, bármikor leülök veletek dumálni – egyezett bele Draco. – Nem tudom, Ronnal hogyan kellene megoldani a dolgot. Bíztam benne, hogy van valami ötletetek. Nem hinném, hogy ha csak simán eléállok, és előadom az egészet, azzal meggyőzném…
- Biztosan nem – értettek egyet a griffendélesek. – Ron… mondjuk úgy, kicsit nehéz eset – válaszolta Hermione.
- Na igen. Mivel ti sokkal jobban ismeritek – mondta Draco –, gondolom, tudjátok, milyen módszerrel lehet gyorsan és hatásosan felvázolni neki a helyzetet.
- Hát, igazság szerint eddig még nem tudtunk kitalálni semmit – csóválta a fejét Hermione. – Odáig már eljutottunk, hogy ha már beszélő viszonyban vagytok, akkor megkérjük Dumbledore-t, hogy használhassuk a merengőt, mert azzal lenne a legegyszerűbb. Ginny egyszerűbb eset, mert ti most elég jóban vagytok, de Ron sajnos elég makacs, és önfejű…
- Akkor először menjünk Ginnyhez, szerintem. Ő talán tud segíteni Ronnal kapcsolatban. Tudjátok – mosolyodott el Draco –, elég furcsa, hogy a keresztneveteket mondom…
- Hidd el, nekünk is az hallani… – értett egyet Harry. – Mi lenne, ha Ginnyt a te szobádban világosítanánk fel? Ron bármelyikünknél kopogtathat, de nem valószínű, hogy hozzád benézne…
- Igazad van – fogadta el a javaslatot a mardekáros. – Ma este?
- Az jó lesz – bólintott rá Hermione is. – Akkor Ginny kipipálva. Ezen kívül mi az, amiben mi segíteni tudunk?
- Szerintem a diákoknak mindenképpen látni kell, hogy már nem átkozzuk egymást lépten-nyomon – mondta Draco elgondolkodva. – Már ha tényleg az egység-teremtés lesz a feladatom, ami még nem biztos, ugyebár. Ez segíthet abban, hogy a többiek is megenyhüljenek egymás iránt, és a mardekárosok is jobban beilleszkedjenek a többi diák közé. Persze, lesznek olyanok, akik nem fognak nyitni a másik felé, de remélem, kevesen.
- Igen. Az sem árt, ha látják, hogy tudunk beszélgetni, meg ilyenek… szóval nem kellene bujkálni, ha dumálni akarunk – vetette fel az újabb javaslatot Harry.

Ha valaki látta volna ezt a kis társaságot, nem hitt volna a szemének: Hermione Granger, Harry Potter és Draco Malfoy egy asztalnál, vajsört iszogatnak, és közben békésen beszélgetnek, sőt, néha-néha még halk nevetés is felhangzik az asztal felől. Olyan jelenet volt ez, amelynek bekövetkeztére még a legmerészebb szerencsejátékosok sem fogadtak volna túl magabiztosan.
Ott ültek még néhány órát, miután a legfontosabb kérdéseket megtárgyalták. Ez idő alatt sok minden kiderült Dracóról, ami új volt a két griffendélesnek, és Draco is megtudott új dolgokat róluk. Ismerkedtek egymással, mintha az első iskola napon lennének, és közben igyekeztek elcsitítani az előítéletek felháborodó hangjait.
Mivel kezdett sötétedni, úgy döntöttek, visszamennek a kastélyba. Kifizették az italokat, összeszedték a motyóikat, és elhagyták a jobb napokat is látott kocsmát. Kiérve a főútra arcukba csapott az erősödő szél, és hirtelen furcsa érzés uralkodott el rajtuk. Megmagyarázni nem tudták ugyan, de azt érezték, hogy valami megváltozott, valami nem olyan, mint amilyennek lennie kellene.
Kényelmes tempóban, de mégis igyekezve haladtak a szinte teljesen néptelen utcán, amikor egyre erősödő hangokat hozott a szél feléjük az utca közepén álló páros felől. Ahogy közelebb értek, a leszálló est ellenére felismerték Ront és Ginnyt, akik elmélyülten vitatkoztak valamin. Rajtuk kívül azonban felismertek még valamit, ami magyarázattal szolgált a furcsa érzésre, ami azóta átjárta őket, hogy elhagyták az ivót.
A vitázó testvérpár szemmel láthatóan nem érzékelte a veszélyt, amit a két, sebesen közeledő dementor jelentett. A lélekszívók Ron háta mögül közeledtek a gyanútlan diákok felé, tépett kámzsájuk vészjóslóan kavargott a szélben, és egyre hidegebbé vált a levegő az utcán.
Ron ekkor vette észre őket, és értetlen tekintettel figyelte a rohanvást közeledő társaságot, míg Ginny ebben a pillanatban látta meg a bátyja háta mögül közeledő teremtményeket, amit egy sikítással adott mindenki tudtára, és már emelte pálcáját, hogy védekezzen a dementorok ellen.
Ron hirtelen megfordult, hogy megnézze, mitől rémült meg a húga, és éppen ekkor érte el az első dementor, de már későn érezte a hideg levegőt maga körül, nem volt ideje védekezni, és összeesett. A szörnyű lény hörögve nyitotta száját, és hajolt az ájult fiú fölé, hogy megfossza minden boldogságtól és örömtől, majd pedig elvegye tőle a lelkét is.
Ginny görcsösen próbálta patrónusát megidézni, de annyira pánikba esett, hogy csak ezüstös füstfelhő tört elő pálcájából, ami nem jelentett túl nagy megnyugvást neki. Lassan ő is leengedte a kezét, és remegve nézte a másik szipolyt, ahogy közeledett felé azzal a céllal, hogy őt is testvére sorsára juttassa, de ekkor éles kiáltás szelte át a levegőt.


- Expecto Patronum! – Harry és Draco egyszerre kiáltották a varázsigét, minek hatására két csodás lény bontakozott ki előttük: egy szarvas és egy unikornis.
A szarvas a Ginnyt támadó dementor ellen indult, míg az unikornis a Ron erejét elszívni igyekvő sorscsapást igyekezett hátrálásra bírni. A két rongyos köpenyes csak lassan szakadt el a táplálékot jelentő áldozatoktól, és igyekeztek valahogy elkerülni a találkozást a tömény boldogságból és pozitív energiából álló patrónussal.
Pár perces ellenállás után a két támadó hangosan hörögve kifejezte elégedetlenségét, és a könnyebb utat választva elhagyták a kis falu főutcáját. Harry és Draco odarohant az ájult Ronhoz, míg Hermione remegve állt meg pár méterre tőlük. Annyira leblokkolt, hogy képtelen volt társainak segíteni, és csak nézte, ahogy társai gyorsan teszik a dolgukat. Ron eszméletlenül feküdt a földön, Ginny pedig mellette ülve sírt, és kétségbeesve próbálta észhez téríteni halálsápadt testvérét.
Harry gyorsan elővarázsolt egy hordágyat, ráfektették Ront, és sietve elindultak a kastély felé. Hermione és Ginny egymásba kapaszkodva siettek a fiúk után, megpróbálva lépést tartani velük.
- Ginny – fordult hátra Harry hirtelen. –, tessék, csokibéka, edd meg! Míg felérünk a kastélyba, addig ez is jó lesz.
- Köszi… – fogadta el a még mindig sokkos állapotban lévő lány.

Az egyébként negyed órás utat megtették öt perc alatt. Draco előre rohant, hogy megtalálja McGalagonyt, és mire ők is felértek, a professzor már az előcsarnokban volt, amikor a zilált csapat belépett az ajtón.
- Mr Potter! Mi történt? – kiáltott szinte a fiúra, miközben már a gyengélkedő felé siettek.
- Két dementor volt a faluban – foglalta össze Harry zihálva a futástól. – Megtámadták… Ront és Ginnyt, és az volt a szerencse, hogy épp akkor láttuk meg őket, és megidéztük a patrónust. Siettünk, ahogy tudtunk.
Rövid rohanás után elérték a gyengélkedőt, aminek az ajtaja szinte berobban az igazgatóhelyettes gyengédnek nem mondható pálcamozdulatának hála.
- Poppy! – kiáltotta McGalagony berontva a kórterembe. – Dementorok! Ide, Mr Potter – irányította a fiút.
- Merlinre! Hogy kerültek ezek ide? – lepődött meg, de már tette is a dolgát.
Letették Ron hordágyát az egyik ágyra, majd helyet adtak a gyógyítónak, aki gyorsan térült-fordult a beteg mellett.
- Maguk hogy vannak? – kérdezte a gyerekeket.
- Mi jól – nyögte Harry, és már nem tudta követni a gyógyító mozdulatait, amikkel barátját igyekszik visszahozni az árnyékvilágba. – Szerencsére volt nálam csokibéka, azt adtam Ginnynek.
- Nagyon jól csinálta! Látom, csak tanult valamit… – szólt apró mosolyt villantva a javasasszony.
- Elmehetünk, Madam Pomfrey? – kérdezte reménykedve Hermione, bár sejtette, hogy hiú ábrándokba ringatja magát.
- Dehogy mennek innen sehová! – háborodott fel a várakozásnak megfelelően Madam Pomfrey. – Tessék, csokoládé! Amíg meg nem eszik, addig itt maradnak – adta ki a parancsot a boszorkány.

Így hát a gyerekek leültek a székekre, és ágyakra, majd majszolni kezdték a csokoládét, miközben a Ron körüli futkosás is alábbhagyott. Eltelt legalább fél óra, mire elfogyott az utolsó kocka is, de érezték, hogy az édesség sokat javított közérzetükön, és már szinte el is múlt a világvége hangulat, amivel megérkeztek a kastélyba.
Újra visszatért az életkedvük, és már Ginny is sokkal jobban festett, elmúlt a sápadtsága, és látszott rajta, hogy – mivel meggyőződött arról, hogy Ron jó helyen van – már szívesen lepihenne ő is. Minden elszántságuk ellenére azonban jobbnak látták megvárni, míg a javasasszony elengedi őket, minthogy ismét ők kérjék az engedélyt.
Kilátástalan várakozásuknak McGalagony vetett véget, aki megkérte őket, hogy kísérjék fel az igazgatóhoz, és neki is számoljanak be a támadásról. Nem volt más választásuk, így a professzor nyomába eredtek. A kőszörny elé érve a boszorkány kimondta a jelszót, majd megindultak a csigalépcsőn felfelé.

- Albus! A gyerekek most éltek át egy dementor-támadást! – mondta azonnal, amint belépett az irodába.
- Van sérült? – kérdezte rögtön Dumbledore.
- Ron Weasley még a gyengélkedőn van, a többiek, úgy tűnik, rendben vannak – felelte idegesen a professzor.
- Mi történt? – kérdezte az igazgató is, és a gyerekek felé fordult.
Harry elmesélte a történteket, ahogyan felfedezték a támadni akaró lényeket, hogy Ginny nem tudta elvégezni a bűbájt, és hogy Draco segítségével elűzték a dementorokat. Előadta, hogy csokibékát adott a lánynak, és hogy rögtön a gyengélkedőre mentek Ronnal.
- Jól van – felelte Dumbledore a beszámoló után –, mindent helyesen csináltatok. A lélekjelenléteteknek hála megmentettétek barátaitok életét. Mivel már nem sok diák volt a faluban, így egyedül esélyük sem lett volna.
- Uram! Mit kerestek itt a dementorok? – kérdezte Hermione.
- Sajnos egyre többet támadnak – sóhajtott az idős mágus. – Igazából Voldemort sem tudja őket kordában tartani. Barátaitok teljesen gyanútlanok voltak, lehet, hogy akkor sem tudtak volna védekezni, ha időben észreveszik őket. Együtt idéztétek meg a patrónusokat? – fordult mosolyogva Harry és Draco felé.
- Igen, uram – válaszolt Draco.
- Látjátok? Az első közös akciótok már eredményesnek bizonyult! – nézett a fiúkra szelíd mosollyal az idős varázsló.
A két fiú halványan egymásra mosolyodott. Nekik ez eddig eszükbe sem jutott…
- Ha minden rendben veletek, akkor térjetek vissza a szobáitokba. Valószínűleg Ron ma éjjel még a gyengélkedőn lesz. Ha akarjátok, még meglátogathatjátok ma este.
- Köszönjük, uram. Viszontlátásra! – köszöntek el a fiatalok.

Mindenki a visszavonult, hogy rendbe szedje magát a vacsora előtt. Lementek ugyan a nagyterembe, de nem volt sok étvágyuk, így inkább csak csendben ültek társaik mellett egy darabig, aztán elindultak vissza a szobáik felé. Harry és Draco kissé lemaradtak a lányoktól, majd eltűntek a mardekárosnak kijelölt portré mögött. Korábban megbeszélték Hermionéval, hogy ő fogja áthívni Ginnyt Dracóhoz.
Hamarosan halk kopogtatás hallatszott, és a házigazda beengedte a vendégeket. Ginny szeme elkerekedett, amikor látta, hogy Harry is a szobában van.

- Harry… te itt? – ámult el Ginny, és leült az egyik fotelbe, míg Hermione a kanapét választotta.
- Igen, Ginny – bólintott a fiú komolyan. – Beszélnünk kell.
- Valami baj van? Ron? – pattant fel ültéből aggódva a lány.
- Nem, Ron jól van – válaszolt most Draco.
- De akkor mi történt? – kérdezte Ginny visszahuppanva a fotelbe. – Mit keresel ebben a szobában?
- Elmondjuk…
Harry belekezdtek a hosszú történetbe, amit néha Hermione is kiegészített pár részlettel, Draco pedig csak bólintott olykor Ginny kérdő tekintetét látva. Ginny arca követte az elbeszélést: először értetlenséget, majd csodálkozást és meglepettséget, míg végül bizonytalanságot és mintha megkönnyebbülést tükrözött volna az arca. Némán hallgatta végig Harry szavait, nem vágott közbe, úgy gondolta, a végén majd felteszi kérdéseit.
Közel kétórányi beszédet követően a fiú elhallgatott. Mindenki várakozóan tekintett a lányra, de amikor az percekig nem szólt, kezdtek aggódni, főleg Draco bizonytalanodott el.

- Ginny… – szólt Hermione barátnőjének tétován.
- Igen?
- Nem mondanál valamit? – kérdezte Harry.
- Az az igazság, hogy nem nagyon jutok most szóhoz… – jött a bizonytalan válasz.
- Azért megpróbálnál mégis mondani valamit? – bíztatta barátnője.
- Ez… ez igaz? Az egész? Tényleg? – kérdezte a vörös prefektus lassan megemésztve a hallottakat.
- Igen. Sajnos és hál' Istennek, igaz – bólintott Hermione.
- Akkor most mi lesz velünk? Ronnal? Dumbledore-ral? Velünk? – kérdezett tovább Ginny.
- Igazából mi sem tudjuk még a válaszokat, Ginny – mondta Hermione, miközben átkarolta a vállát. – Most az lenne a fontos, hogy Ront és Dracót valahogy összehozzuk. A többit majd utána.
- A te patrónusod mentette meg Ront? – fordult most a szőke fiú felé.
- Igen – felelte Draco.
- Örülök – mosolygott rá a lány halványan. – Tudod, egész idáig nem nagyon értettem, hogy miért küldtél patrónust Ron védelmére, de most már világos. Köszönöm…
- Segítesz nekünk, Ginny? – nézett rá kérdőn Harry.
- Igen – jött a határozott válasz. – Ennyivel tartozok neked is, Draco – fordult a fiú felé.
- Nincs mit köszönnöd – legyintett a mardekáros. – Mikor tudnánk vele beszélni?
- Esetleg elmehetnénk megnézni, hogy felébredt-e már… – vetette fel Ginny az ötletet. – Mit gondoltok?
- Nem lenne rossz – felelte Hermione.
- Gondoljátok, hogy jó ötlet, ha én is megyek? – kérdezte Draco kissé bizonytalanul.
- Hát, nem tudom, de ha előre akarunk lépni, akkor nem húzhatjuk az időt –válaszolta Harry tárgyilagosan. – Szóval gyere te is.
- Rendben. Akkor indulhatunk is.

A kis csapat kilépett a folyosóra, majd elindultak a gyengélkedő felé. Néhány diák még kint volt a folyosókon, és meglepetten nézték az együtt vonuló fiatalokat, néhányan még össze is súgtak a hátuk mögött. Hamar a gyengélkedőhöz értek, halkan beléptek a kórterembe, hogy ne zavarjanak senkit, ha esetleg lenne más beteg Ronon kívül. Madam Pomfrey a gyerekek láttán nem szólt semmi, nyilván az igazgató értesítette, hogy ma este várhatóak lesznek.
Úgy tűnt, Ron alszik, így körbeülték az ágyat, és a vörös hajú fiút figyelték. Mintha érezte volna a jelenlétüket, Ron lassan kinyitotta a szemét. Az első, akit észrevett, Ginny volt, majd sorban Harry és Hermione, és mivel Draco kissé hátrébb húzódott, így őt még nem látta

- Jól vagy, Ron? – kérdezte Ginny aggódva.
- Hát, voltam már jobban is, de túlélem – jött a kicsit erőtlen válasz.
- Mire emlékszel? – kérdezte Harry a barátjától.
- Arra, hogy balhéztunk, aztán megláttalak titeket, Ginny sikított, és akkor láttam meg a dementort, amikor megfordultam, de már késő volt. Aztán a földre estem, és láttam még, hogy valamilyen lószerűség támad a dementornak. Volt még valami… valaki még volt veletek – töprengett a fiú. Aztán rájött – Malfoy! Belétek kötött? Mit csinált az a görény?
- Küldött egy patrónust – szólt Ginny.
- Hogy mit küldött? – kérdezett vissza a fiú döbbenten, és azonnal felült az ágyon. – Patrónust?! Malfoy? Na ne röhögtess, még nem vagyok jól az ilyen poénokhoz…
- Nem viccelünk, Ron – szólt most Harry. – Amikor láttuk a dementorokat, egyszerre idéztük meg a patrónust. Az enyém Ginny segítségére sietett, és az övé űzte el a téged támadó dementort.
- Peeersze! – hangzott a gúnyos válasz. – Mégis, miért tette volna? Biztos nem azért, hogy engem mentsen! Ezt nem veszem be! – rázta a fejét eltökélten Ron. – Valljátok be, hogy az a lóizé Hermione patrónusa volt!
- Ron! Én bepánikoltam – magyarázta Hermione –, Ginny szintén, te a földön feküdtél. Mégis, ki küldte volna, ha nem ő? Különben is, nekem vidra alakú a patrónusom – mondta a lány kissé türelmetlenül.
- De mi volt az az izé? – kérdezte a fiú, figyelmen kívül hagyva Hermione magyarázatát.
- Egy unikornis – adta meg Ginny a választ.

- Micsoda? De az unikornis nem a tisztaság és ártatlanság szimbóluma? – Ron már nem értett semmit. – Malfoyról nem épp az ártatlanság és a tisztaság jut eszembe…
- Eddig nekünk se nagyon… – motyogta Harry.
- Harry! Mit akarsz ezzel mondani? – hördült fel az ápolt. – Hogy az a kretén most már jófiú? Haver! Én vertem be a fejem, amikor összeestem, mégis te beszélsz hülyeségeket?!
- Ron! Miért olyan nehéz elfogadnod, hogy Draco segített rajtad? Különben is, ha nincs ott, akkor nagyobb baj is lehetett volna. A lányok sokkot kaptak, és én egyedül nem biztos, hogy időben el tudtam volna űzni mind a kettőt – most már Harry is kezdte elveszíteni türelmét.
- De… hát az nem lehet! – hűlt el a fiú, és visszahanyatlott párnáira. – Ilyen nincs! Ha… ha Malfoy tényleg az én érdekemben küldte a patrónust, akkor… akkor biztos valami terve van!
- Ez így igaz – jött egy új hang Hermione mögül.

- Malfoy? Te itt vagy? – Ron annyira megdöbbent, hogy hirtelen ismét felült az ágyban.
- Igen, itt vagyok – lépett közelebb a mardekáros. – Örülök, hogy jól vagy! Látom, kezdesz magadra találni.
- Fiúk! Nyugalom! – Hermione szigorú hangja ostorként csattant, szeme szikrákat szórt, ahogy próbálta megelőzni az esetleges összecsapást.
- De Hermione…
- Nincs de, Ron! Fontosabb dolgunk van, mint hogy kakaskodj Dracóval! – mondta, mire a szőke fiú visszaült a székére, Ron pedig értetlenül hanyatlott a párnáira.
- De mit kerestetek ti együtt a faluban egyáltalán? – tette fel az első normálisabbnak tűnő kérdést a fiú.
- Ron! – kezdte Harry. – Megtudtunk néhány dolgot Malfoyról nemrég…

Harry röviden összefoglalta, ami az igazgatói szobában történt, majd a roxmortsi eseményeket is felvázolta. A fiú értetlen arckifejezését még Crak és Monstro is megirigyelhette volna.
- Ti ezt beveszitek? – kérdezte hitetlenkedve Harryt és Hermionét. – És ha Dumbledore-t is átverte? Nem látjátok, hogy csak fel akar használni minket? – Ron kezdett vörösödni. Szent meggyőződése volt, hogy egyedül ő lát tisztán ebben az ügyben.
- Draco, légy szíves, felmennél a professzorhoz? – sóhajtotta Hermione a fiúra nézve.
- Persze. Pár perc, és jövök – felelte felállva, és elhagyta a kórtermet.
Heves vita kezdett kibontakozni a gyengélkedőn, melyben Ron igyekezett meggyőzni barátait arról, hogy alaposan beleszaladtak a gőgös mardekáros csapdájába, de most még időben ki tudnak szállni, ha rá hallgatnak. Néhány perc múlva visszatért Draco és Dumbledore professzor, kezében a merengővel, amit a Ron ágya mellett álló kisasztalra tett le.

- Jó estét, Ron! Hogy érzed magad? – kérdezte a professzor kedvesen.
- Köszönöm, uram, már jobban vagyok – Ron most már tejesen elvesztette a fonalat.
- Nos, Mr Malfoy volt olyan szíves, és tájékoztatott, hogy nem mennek úgy a dolgok, ahogyan szeretnétek – fordult most Harryék felé Dumbledore. –Szeretnék némi segítséget nyújtani, ha nem bánjátok
- Mire gondol, uram? – kérdezte gyanakodva Ron. Kezdte úgy érezni, mintha egy áprilisi tréfa közepébe csöppent volna.
- Arra gondolok, hogy meghívlak egy kis kirándulásra az egyik emlékembe – felelte, és kezével az asztalkán álló merengő felé intett.
Pálcáját a halántékához érintette, és egy ezüstösen csillogó, fonálszerű dolgot húzott el onnan. Az emléket a kőtálba engedte, ami először még gyorsan kavargott, de aztán lassulni kezdett az örvény, míg el nem érte a saját mozgásának ritmusát.

– Először ezt az emléket szeretném, ha megnéznétek. Ezt még nem láttátok ti sem – nézett a többiekre. – Csak utánatok…
Sorban minden diák az emlékbe merült, és ismét a gyengélkedőn találták magukat, mintha nem is mozdultak volna, annyi különbség volt, hogy azon az ágyon, ahol a jelenben Ron feküdt, itt, az emlékben egy sápadt, ezüstszőke hajú fiú kapott helyet. Mellette állt a múltbeli Dumbledore, és éppen a beteggel beszélgetett.

- Draco, mit tudsz arról a jelképről, amit viselsz? – kérdezte a professzor.
- Jelkép? Milyen jelkép, uram? – kérdezte értetlenül a fiú.
- Az unikornis, amit a mellkasodon láttam pár órája – felelte Dumbledore.
- Unikornis… – gondolkodott el a szőke ifjú – hát mégis igaz?
- Mire gondolsz?
- Azt hittem, csak képzelődtem… – mondta merengve Draco. – Még kicsi voltam, talán hét éves lehettem, amikor láttam, de olyan gyorsan eltűnt, hogy azt hittem, csak én képzeltem. Azóta nem is láttam…
- Mi történt? – kérdezte érdeklődve az igazgató.
- Kíváncsi voltam, és kiszöktem a birtokról – mesélte a mardekáros –, amikor a szüleim, és a házimanók nem figyeltek. Játszottam néhány gyerekkel nem messze a birtoktól. Muglik voltak… Kedvesek voltak velem, odaadták a játékukat, ami olyan furcsa volt. Soha nem láttam olyat. Kaptam tőlük almát is… – elhallgatott, ahogyan emlékeibe merült.
- Aztán mi történt? – kérdezett tovább az igazgató.
- Nagyon jól éreztem magam velük. Emlékszem, nem maradtam el sokáig. Miután hazamentem, elmondtam anyámnak. Ő továbbadta apámnak, és… – Draco ismét elhallgatott, miközben egy sötét árny suhant át az arcán a keserű emlék hatására. A professzor most nem bíztatta szólásra, megvárta, míg magától folytatja –… apám aznap este kiszórta rám a Cruciatus átkot, amiért a mugli söpredékkel érintkeztem.
- Draco… – szólt az idős varázsló…

- Azt hiszem, itt végeztünk – szólt a jelenkori igazgató, és sorban kivezette diákjait az emlékből, majd visszahelyezte, és egy újat tett a tálba. – Most megnézheted a másik emlékemet is, Ron. Gondolom, Ginny is szeretne velünk jönni – mosolygott a lányra, aki félszegen bólintott. – Nektek nem muszáj – mondta Harryéknek. – Parancsolj, Ginny!
A két gyerek és a professzor az emlékbe merültek, miközben Harry, Hermione és Draco némán ültek a helyükön. Csak remélni tudták, hogy a merengőben látottak meggyőzik majd Ront is. Ginny felől nem voltak kétségeik, hiszen ő már elfogadta a helyzetet.

Sokáig ültek magukba fordulva, és már Madam Pomfrey is lefeküdt a szomszéd szobában. Hőseink is kezdtek fáradni, Harry és Hermione végigdőltek az ágyakon, amiken ültek, és a várakozás tétlenségében elnyomta őket az álom, Draco azonban csak ült a széken, és gondolkodott. Újraélte azt a gyengélkedőn töltött estét, amikor mesélt a professzornak, és ismét erősödött benne az elhatározás, hogy helyesen cselekszik.
Hermione mozgolódott kicsit álmában, amit Draco is észrevett gondolkodás közben, és a lányra nézett. Barna haja az arcába hullott, és ő ösztönösen, még mindig elgondolkodva nyúlt a kósza tincsek után, hogy kisimítsa azokat Hermione arcából. Milyen kedves, gondolta már teljesen a lányra koncentrálva, és új képek villantak be agya rejtett fiókjából: a prefektusi fürdőben volt, és leskelődött egy lány után.
Újraélte ezeket az emlékeket is, és ezek sokkal inkább kedvére valók voltak, mint az előző képsorok. Aztán hirtelen eszébe jutott valami érdekes: Hermione akkor bukkant fel, amikor ő öltözni kezdett. Emlékezett a lány zavart arckifejezésére, amit akkor szinte észre sem vett, de most mintha magyarázatot nyert volna ez az apró részlet. Elmosolyodott a gondolatra, hogy esetleg a lány is megleste őt, hiszen jól tudta, hogy csak azután kezdett el törölközni, hogy kilépett a zuhany alól. Akkor ezért volt olyan ideges, gondolta az alvó lányra nézve. Nocsak, nocsak, mik vannak?!
Aztán azon kezdett gondolkodni, hogy vajon milyen hatása lesz az emlékbeli kirándulásnak Ronra és Ginnyre. A lányban bízott, de a bátyja hozzáállásában már nem volt ennyire biztos. Az egymás idegeinek tépésével eltöltött évek alatt annyit megtanult a fiúról, hogy nehezen fogad el olyan dolgokat, amik ellenkeznek azokkal a nézetekkel és elvekkel, amiket a magáénak tud. Tudta, hogy sok esetben Hermione volt az, aki jobb belátásra bírta makacs barátját, de tartott attól, hogy a meggyőzés ezúttal sokkal tovább tartana, mint normál esetben. Nem hiába, hiszen nem is mindennapos problémák elé állítják a fiút, és jelen helyzetben az idő az, ami nem áll a rendelkezésükre korlátlanul.
Tovább azonban nem időzhetett emlékei között, mivel visszatért a professzor, Ron és Ginny. Harry azonnal felébredt a mozgolódásra, de Hermione nyugodtan aludt tovább.

- Azt hiszem – szólt Dumbledore –, hogy ideje lenne nyugovóra térnünk. Holnap majd folytatjátok a beszélgetést.
A gyerekek nem ellenkeztek, mivel már mind fáradtak voltak, és Ronnak is pihennie kellett. A vörös fiú visszamászott a takaró alá, és Ginny is odaült mellé. Az igazgató mosolyogva fordult Draco felé.
- Draco! Megkérhetlek, hogy vidd vissza Hermionét a szobájába? Mivel Harry a kastély másik végében kapott szobát, így ez a legkényelmesebb mindenkinek, Ginny pedig nem hiszem, hogy el tudná vinni őt.
- Persze, uram – szólt a fiú kissé meglepetten.
- Nos, jó éjszakát mindenkinek! – köszönt el a varázsló még mindig mosolyogva, majd a tálat fogva elhagyta a kórtermet.

Draco bizonytalanul nézett a többiekre. Attól tartott, hogy a két fiú hevesen ellenezni fogja, hogy ő vigye el a lányt a szobájába.
- Vidd csak! – szólt Harry – Nyugodtan.
- Biztos? – kérdezte a mardekáros.
- Persze – mondta Ginny is –, én még itt maradok Ronnal, amíg el nem alszik.
Ron nem szólt semmit, csak meredt maga elé, így egyéb reakció hiányában Draco odalépett az alvó lányhoz, gyengéden a karjaiba vette, majd Ginnyék felé fordult.
- Jó éjszakát! – köszönt el, majd Harry felé fordult. – Harry, segítenél az ajtónál?
- Persze! Jó éjszakát! – köszönt el ő is, majd elindult az ajtó felé. Kiengedte Dracót, majd tőle is elköszönt, és elindult a szobája felé.

Draco, karjaiban a még mindig mélyen alvó lánnyal, elindult a harmadik emeleti szobák felé. Kellemes érzései támadtak, ahogy tartotta Hermionét. A lány álmában a vállára ejtette fejét, és Draco a nyakán érezte annak leheletét. Beleborzongott az élménybe, és ismét hatalmába kerítette a vágy, hogy megcsókolja lányt, mint a fürdőben, de mégsem tett semmit. Nem használhatta ki a helyzetet. Lesz még alkalma közeledni hozzá, ha már kicsit jobban összebarátkoztak.
Könnyedén lépkedett fel vele a lépcsőkön, mintha nem is egy embert kellene vinnie, a portré elé érve azonban mégis akadályba ütközött. Nem tudta a jelszót, és Lady Brianna bizalmatlanul méregette a fiút, és nem volt hajlandó jelszó nélkül beengedni őket. Draco nem tehetett mást, ébresztgetni kezdte az alélt lányt, nem sok sikerrel.
- Hermione! – szólt halkan – Hermione, ébredj!
A lány meg sem rezzent, mire Draco kicsit hangosabban kezdte szólongatni.
- Mi az? – motyogta Hermione félálomban.
- Mi a jelszó? – kérdezte sietve, mielőtt a griffendéles újra elaludna. – Nem tudlak bevinni a szobádba.
- Egyetértés – jött az elhaló válasz, és Hermione már aludt is. Draco a portré felé fordult, és kimondta a jelszót, mire az utat engedett neki.

Belépett a szobába, és az ágyhoz vitte alvó terhét. Gyengében lefektette, majd egy pálcaintéssel hálóinget bűvölt a lányra. Óvatosan be akarta takarni, de egy pillanatra elakadt a mozdulat közepén, amikor a karcsú testre pillantott. Az ablakon beszűrődő holdfény pont az ágyra esett, ott is éppen Hermione alakját fonta körbe. Gyönyörű volt az ezüstös fényben, a kék, selyem hálóingben, ahogyan a haja szétterült a párnán, ajkai kissé elnyíltak, szinte üzenve a fiúnak, hogy csókolja meg. Draco alig bírt ellenállni a kísértésnek, miközben nézte Hermionét, de vett néhány mély lélegzetet, és inkább egy óvatos puszit nyomott a lány homlokára, aki erre kicsit mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Draco mosolyogva takarta be, majd visszatért saját szobájába.
Azon az éjjelen nehezen merült álomba, de később elismerte, hogy ezért az álomért megérte az elalvásra várni.

Közben a szomszéd szobában egy fiatal lány mosolyogva fordult a másik oldalára álmában, és úgy vonta magához a paplant, mintha kedvesét ölelné.

***

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés