A sötét köpenybe burkolózott alak sietős léptekkel vágott át a parkon, miközben igyekezett a legkevesebb feltűnést kelteni a csillagfényes éjszakában. Mélyen arcába húzta a csuklyát, amikor átlépett a birtok kapuján, majd megállt egy pillanatra. Nem nézett vissza, ez nem állt szándékában, csupán megengedett magának egy röpke, reménnyel teli, de bizonytalankodó mosolyt, hogy aztán újból gyors léptekkel vágjon neki az útnak.
Hamarosan elérte a birtokot övező hoppanálási határvonalat, és amikor átlépte, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mellkasából, melynek lenyomata előtte kavargott a hűvös éjben, de őt nem érdekelte. Most már semmi nem tarthatja vissza, és perceken belül kedvesénél lehet, aki már vár rá. Nemcsak a szerelem vár rá, gondolta, elérte az új életbe vezető kaput. Már csak annyi dolga van, hogy lenyomja a kilincset, és átlépjen rajta.
Lehunyta a szemét, koncentrált egy pillanatig, majd semmivé foszlott.

***

Lucius Malfoy kissé álmosan, de határozottan lépett ki szobájából, hogy a földszinti étkezőbe menjen reggelizni. Drága selyem köntöse lobogott utána, ahogy a lépcsőn lefelé haladt, miközben fejében továbbra is az éjszaka folyamán felötlött gondolatok kavarogtak.
Egyre több problémája volt a fiával, akire mind kevesebb befolyással tudott lenni, mióta az anyja meghalt. A sajnálatos folyamat kínosan érintette, mivel a Nagyúr egyre többet zaklatta azzal, hogy zabolázza meg engedetlen gyermekét, és vigye végre elé. Ha lehet, felkészülten, és elhivatottan.
A mindennapossá vált szócsaták elvették az erejét, dühítették, és lassan kétségbe ejtették. Nem, nem a fia miatt aggódott, csakis saját magát tartotta szem előtt. Ha nem teljesíti a Nagyúr kívánságát, akkor neki vége.

Már a szalonban volt, amikor észrevett egy pergament a hatalmas, mahagóni asztal közepén. Kíváncsian közelebb lépett, és kezébe vette a pergament, amelyen azonnal felismerte hálátlan magzatának kézírását. Türelmetlenül bontotta ki a levelet, és olvasni kezdett.

Apám!

Úgy döntöttem, véget vetek állandó, és meddő csatározásainknak. Mivel nem vagyunk képesek mindkettőnk számára elfogadható eredményt produkálni, nem marad más választásom, minthogy elmenjek.
Te nem vagy képes elfogadni azt, hogy nem akarok a nyomdokaidba lépni semmilyen téren, és nem látod be, hogy a saját életemet akarom élni.

Gyermekkorom óta mindig mellettem voltál, tanítottál, teregettél a saját akaratodnak megfelelően, és én mentem, amerre vezettél. Nem kérdeztem, nem kételkedtem, csak követtelek. Hittem, hogy ez a normális, és mindenki számára megfelelő életforma.
Idővel, amikor a világ tágasabbá vált, és már mást is láttam, mint amit Te látnom engedtél, rájöttem, hogy nekem nem arra vezet az utam, amerre neked. Mást akartam, többet, jobbat, azt hittem, ha lesz is előttem akadály, az nem a neved lesz. Talán még emlékszel, mennyiszer próbáltam megbeszélni veletek, hogy nekem más terveim vannak, hasztalan.
Most már Te is tudod, hogy hiába minden igyekezeted, minden könyörgésed és fenyegetésed, mert nem fogok csatlakozni hozzátok, halálfalókhoz. Elmegyek, és nem jövök vissza soha többé, és te sem fogsz rám találni soha.

Átkozott volt az éjszaka, amikor először levegőt vettem, és átkozott azóta minden napom. Mindig kevés voltam neked, bárhogy igyekeztem. Nem hallottad meg a hangom soha, ha Te nem akartad, bármit is mondtam volna. Büntettél, fájdalmat, kínt és gyötrelmet okoztál, noha okod sem volt rá. Pedig a fiad voltam… Hiába próbáltam szabadulni a rámvetett köteleid közül, a múltadat és az életedet nem rázhattam le magamról, és nem engedik még ma sem, hogy felejtsem, amit szeretnék. Nos, ezentúl nem kell arra figyelned, hogyan hagyj engem figyelmen kívül, megkíméllek a jelenlétemtől.

Hiába próbáltam meg a saját lábamra állni, nem sikerült, „hála” Neked, és a nevednek. Bárhová mentem, elég volt bemutatkoznom, és máris útba igazítottak az ajtó felé. Nem könnyítette meg a dolgom senki, nem akartak látni, hallani engem, Draco Malfoyt. Előítéletekkel teletűzdelt hivatalnokok néztek rám mindent tudó tekintettel, és a szemembe vágták a bűneimet, amikért legkevésbé én vagyok a felelős.
Tehet-e valaki arról, hogy hová születik? Tehet-e arról, amit felmenői számláját gyarapítja?
Anyám halálával csak még nehezebb, és rögösebb lett az egyébként sem zökkenőmentes életem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen bélyeggel kell járnom azon az úton, amit magamnak választottam. Bárhová is megyek, Te elkísérsz, mint egy láthatatlan szellem, és mind nehezebb nekem téged cipelni. Attól félek, ez soha nem fog változni, bármit teszek is, nem hagyhatom magam mögött a szellemedet.

Lassan már majdnem elhittem, hogy számomra valóban nem létezik más út, csak az, amit te jelöltél ki nekem. Merlinnek hála, van egy ember a világban, aki másképp lát engem, mint az arctalan tömegek. Általa élni tanulok újra, és miatta merem újra elhinni, én is értékes ember vagyok, és van helyem ebben a világban. Elfogadja, amit adni tudok, nem kevesli, és nem tolja vissza nekem. Cserébe ő is ad nekem. Nem többet, és nem kevesebbet, mint amennyije van, és amennyire nekem szükségem van.
Hála neki, új értelmet nyernek olyan életigazságok, amiket Te is fontosnak tartottál mindig is. „A reményt soha fel ne add!”, mondtad sokszor, de mennyivel jobban magamévá tudom tenni ezt a gondolatot, ha más megvilágításba helyezem…

Apám! Tudtodra adtam, amit akartam. Ettől a naptól kezdve ne keress, és ne akarj tőlem semmit. Talán az lenne a legjobb, ha elfelejtenéd, hogy hosszú évekkel ezelőtt, azon a holdfényes éjszakán fiad született…

***