Nehéz éjszakák

Nehezen jönnek a szavak… csak ülök, gondolkodok, aztán leírok néhány betűt, majd az összegyűrt pergament a szemétkosaram felé dobom, és újat veszek elő. Búcsúznom kell, de nem tudom, hogyan tegyem, hogy méltó legyen…

A szerkesztőség egy kicsiny szeglete most mély hallgatásba és fájdalomba burkolózik, csak néha töri meg egy-egy jaj-szó a csendet. Gyászolunk. Hiába próbálok éretten viselkedni és tartani a lelket magamban és a többieknek, nehezen megy. Időről időre felrémlik előttem az éjszaka, amikor beavatott titkába, majd eszembe jut az utolsó is, amikor elköszönt, örökre.

Az első találkozás képei lassan megfakulnak, és a részletek homályba vesznek, de arra élesen és tisztán emlékszem, amikor mágikus pergamenemen egy ismerős, de mégis új név villant fel: Rita Vitrol.
Soha nem találkoztunk személyesen, és csak írásainkból ismertük egymást, de hála ennek a kapcsolattartó pergamennek, olykor felkerestük a másikat. Beszélgettünk mindenről, ami éppen aktuális volt, legyen az egy készülő cikk, vagy éppen a mágusvilág új hírei.
Aztán egy este nagyon furcsának tűnt, és némi vívódás után elárulta nekem, hogy beteg. Rita Vitrol, a Reggeli Próféta munkatársa, a mindig vidám, erős és tettre kész nő beavatott egy olyan titokba, amiről nagyon kevesen tudtak. Én sem tehettem semmit, és a tehetetlenség már akkor könnyeket csalt a szemembe. Próbáltam törni a fejem, hogy milyen bájital vagy egyéb dolog segíthetne, de ő azt mondta, ne tegyem, hiszen olyat szeretett volna, amit sem én, sem más nem tudott megadni: időt.
Csak néztem sorait magam előtt, és a rengeteg kavargó gondolat közül kiemelkedett egy rövidke szó, egy apró, ámde súlyos és talán megválaszolhatatlan kérdés: Miért?
Nem próbáltam faggatni, hogy pontosan milyen betegsége van, hiszen megéreztem a sorok között megbújó kérést: Ne kérdezz! Bármilyen nehezemre is esett, eleget tettem a kérésének, és nem kérdeztem, de belül ott motoszkált bennem a gyanú, ami később beigazolódott.

Gyakran megjelent a szerkesztőség közös üzenő pergamenjén, és nekem néha elfacsarodott a szívem, hiszen tudtam, amit a többiek nem. A vidám csevegések közben senki nem gyanított semmit, és csak én tudtam, hogy néhány akaratlan elszólás milyen mély fájdalmat kelt benne. De hallgattam, mert hallgatnom kellett, hiszen ő kérte, hogy ne fedjem fel társaim előtt a titkot.
Értettem a búcsúzásra felkészítő szavait, amit néhányan elvicceltek, és fájt, hogy nem szólhatok rájuk, hogy vigyázzanak, mit mondanak. Nem voltak bűnösök, hiszen nem tudhatták, hogy az elválás beharangozása nem csak átmeneti időre szól. Rita készült az útra, emlékeket és élményeket gyűjtött, hogy minél gazdagabbá válhasson, mire indulnia kell.

Mikor másfél héttel ezelőtt hazaértem a szerkesztőségből, és némi kikapcsolódás után néztem, Rita neve ismét felvillant a mágikus pergamenen. Azt mondta, búcsúzni jött… Másnap reggel indult a Szent Mungóba. Hosszú és fájdalmas beszélgetés vette kezdetét, melyben én voltam a gyengébb. Akkor este beavatott még egy titokba: elárulta betegsége nevét…
Hiába volt jóval fiatalabb nálam, mégis ő mondta ki az élet nagy bölcsességeit, míg én gyerek módjára lázadtam a Sors ellen, amit ő már elfogadott. Érveim ellen állított érvei sorra romba döntötték minden gondolatom, és végül beláttam, hogy nincs jogom vitába szállni vele.

Felmerült a kérdés, hogy mi lesz vele az után, és alig hittem a szememnek, amikor rádöbbentem, hogy beszélgetésünk egy másik szintre lépett, és filozofálni kezdtünk. Nem akartam elhinni, hogy abban a helyzetben képesek vagyunk ilyen jellegű beszélgetést folytatni, és kimondatlan kérdésemre halvány mosollyal válaszolta, hogy neki is furcsa…
Aztán eszébe jutott egy vers, amit nekünk, barátoknak írt, majd megmutatta a hozzá tartozó válasz-költeményt is. Kétkedve írta, hogy talán nem kellene elolvasnom, mire én csak annyit válaszoltam, hogy már késő, és bevallom, úgy zokogtam a pergamen fölött, mint egy gyerek.

Hosszú hallgatásomból leszűrte reakciómat, és igyekezett elterelni a figyelmem, kevés sikerrel. Megemlítette, hogy egyébként neveket keres, hogy kitől szeretne elköszönni majd a nyilvános, szerkesztőségi üzenetküldőn, és én csatlakoztam a kereséshez. Mindketten a saját névlistáinkat böngésztük, és lassan összegyűltek a nevek.
Idővel erőt vett rajtam a fáradtság, hiszen jócskán benne jártunk már az éjszakában, de nem volt erőm otthagyni a pergament. Képtelen voltam elköszönni tőle, úgy éreztem akkor valami rosszat teszek, hogy cserben hagyom, elárulom. Aztán hajnali fél kettőkor ő maga zavart el. Utolsó soraiban meg akart kérni, hogy vigyázzak a többiekre, de én félbeszakítottam azzal, hogy ne búcsúzzon. Nem voltam képes a búcsúzásra, és kértem, hogy ne tegye ő se, mert nem szeretnék sírva elaludni, így csak egyszerűen elköszöntünk egymástól.

Kaptam tőle egy nevet, annak a személynek a nevét, akitől kaphattam hírt róla, míg ő a kórházban volt. A barátja küldte a híreket, amik sajnos egyre szomorúbbak voltak, mígnem csütörtök délelőtt a privát üzenőmön felvillant a neve. Mindössze három szóból állt az üzenet: Meghalt. Ma hajnalban.

Nem tudtam, mit mondjak, hogy mit mondhatnék, amivel nem tetézem még jobban egyébként is súlyos fájdalmát. Korábbi szándékom, hogy megnézem a szerkesztőségi pergament azonnal feledésbe merült, hiszen nem tudtam volna mit mondani a gyanútlan kollégáknak. Betegségének terhe mellé vállamra nehezedett elvesztésének súlya is. Hogyan menjek így közéjük ezzel a titokkal? Mit fogok majd tenni, amikor mit sem sejtve megkérdezik, hogy mikor jön vissza?

Délutánra összeszedtem a bátorságom, és bementem a szerkesztőségbe, ahol már tudták a szörnyű hírt. Rita barátja közölte társaimmal, és ezzel a terhek egy részét levette rólam. Már én is beszélhettem arról, hogy elment, már én is elmondhattam, mennyire fáj az elvesztése.
Sírva, hitetlenkedve faggattak, és eddig a pillanatig sem sejtem, honnan gondolták, hogy én többet tudok náluk. Keserű sorsot utalt nekem az élet, hiszen nekem kellett elvenni a reményt a hitetlenkedőktől. Újra és újra elindultak könnyeim, ha valaki feljajdult, hisz mindenki szerette Ritát, tőle volt színes és izgalmas az üzenő-pergamen élete.

Az üzenő-pergamen és vele a szerkesztőség két napja csendes. Gyertyák gyúlnak, lángjuk megremeg a feltörő sóhajoktól és emlékektől… Hányszor kopogtatott be a fellángoló játék-viták közepette, jelezve, hogy kezében a penna? Hányszor dicsérte társaim szárnypróbálgatását, hogy ki milyen cikket, vagy gúnyversikét tud produkálni egy témáról?

Már hiába várjuk cikkeit, hiába várjuk találó és helyzethez illő gondolatait. Ő elment, és nekünk nem maradt más, mint az írásai az emlékek, és a búcsú.

Én így búcsúzom…



Edda : Emlékezni
(Halász József emlékére)

Óh, már majdnem alszom, és ebből ébredek,
Az eszmélés első fokán találkozom veled
Egy régi társat látok szembejönni,
A nevet egy fejfáról olvasom.

Az ablakon át, ha a csillagokra nézel,
Ő is ott van köztük, valahol,
Kérte az időt, de az meg nem áll.
Hitvány győzelmed ez, ostoba vagy, Halál!
Ostoba vagy, Halál!

Milliókat szórnak őrültségekre,
Hol vannak az okos doktorok?
S ha egyszer később a kislánya megkérdez,
Válaszképpen mit is mondhatok?

Hogy milyen volt? Különb, mint a többi,
Százszor is, és meg ezerszer is,
És mennyi jót tudott volna tenni,
Az Ég is csak az ilyet szereti,
Az ilyet szereti.

Hogy nem voltam ott, mikor útra keltél,
Magamnak soha meg nem bocsátom.
Legyen példa minden jó embernek!
Míg nem találkozunk, ezt magamban hordozom.

Emlékezni egy régi jó barátra,
Ha szomorú is, emlékezz velem!
Bárcsak tudnám még egyszer visszahívni!
Régi társam hiányzol. Hiányzol nekem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés