Fekete hajú fiatalember botladozott Roxmorts néptelen utcáin. Ruhája tépetten, rongyosan lógott rajta, haja csapzott volt, arcán friss és már begyógyult sebek éktelenkedtek. Üveges tekintettel ment előre, nem érzékelte maga körül a házakat, talán azt sem tudta, hol van.
Fejében zavaros gondolatok keringtek, vegyítve haraggal, ürességgel, gyásszal és csalódottsággal. Érzelmeinek hullámai vadul ostromolták józan eszének partjait, és félt, hogy a hullámok ellepik tudatát, és ő összeomlik a nyomás alatt.

Lassan elérkezett egy nagyobb épület elé, és ösztönösen elindult a lépcsőn felfelé. Belépett a dísztelen, fából készült ajtón, és szinte arcon csapta a benti hűvös levegő. Jobbra fordult, majd pár lépés után ismét belépett egy kis ajtón, és leroskadt az ajtó mögötti székre.
- Mi történt, Harry? – hallotta a nyugodt hangot közvetlen közelről.
- Meghaltak… – sóhajtotta rekedt hangon. – Ők is meghaltak!
- Kik haltak meg, Harry?
- Ők… Ron és… és Hermione…
- Sajnálom, Harry – jött az együtt érző válasz pár pillanat múlva, és Harry tudta, hogy őszinte részvétet kap a másik férfitól. – De tudod, hogy Ő veled van mindig…
- Velem? – csattant fel Harry. – Velem, Seamus? Mondd, hogyan lehetne velem? Másodszor hagyott el!
- Ne mondd ezt! – csitította Seamus halkan.
- Minden okom megvan rá! – ellenkezett Harry. – Pedig én bíztam benne! Bíztam benne annak ellenére, hogy a szüleim nélkül kellett felnőnöm. Egészen addig hittem benne, amíg meg nem tudtam, mi is történt velük…
- Nem Ő tehet róla, Harry – próbálta nyugtatni Seamus egykori szobatársát.
- Akkor kit okoljak? – fújt a szemüveges fiatalember. – Abban a tudatban nőttem fel, hogy balesetben haltak meg, amit talán még el is tudtam volna fogadni, de amikor Hagrid elmesélte, mi is történt valójában, valami megszakadt. Aztán jött Ron és Hermione… Azt hittem, ők majd pótolják azt, amit elvesztettem. Boldog voltam velük…
- Harry… – próbált a másik közbeszólni, de Harry nem hagyta magát félbeszakítani.
- Nem, Seamus! – rázta a fejét a fiú. – Akkor azt hittem, hogy talán mégis velem van, és bízhatok benne, hogy hihetek neki. De most… elvette már mindenemet… Nincs kinek elmondanom, hogy mi bánt, hogy mitől félek, és mi az, ami örömet okoz. Valójában már régen nem néz rám, és nem törődik velem.

- Ez nem igaz, Harry! – ellenkezett határozottan Seamus. – Te is tudod, hogy figyel rád!
- Hát akkor elég érdekesen teszi – horkantott fel Harry. – Igazán eldönthetné már, hogy velem van-e, vagy nem. Hallod? – kiáltott fel hangosan, és az épületet körbejárta szavainak visszhangja. – Most döntsd el, hogy segítesz-e, vagy ellenem dolgozol! Fontos vagyok neked? Akkor mutasd ki, mennyire!
- Nyugodj meg, Harry! Kérlek… – próbálkozott tovább Seamus, de érezte, hogy szavai süket fülekre találnak.
- Nincs okom megnyugodni – kiáltotta elkeseredett hangon a másik. – Hát nem érted, Seamus? Nem vagyok neki fontos! Mindegy, hogy mit teszek, nem figyel! Soha nincs ott, amikor szükségem lenne rá! Most is szükségem lenne rá, jobban, mint bármikor… De ha most sem segít, akkor ne segítsen soha többet! Nem kell! Nem számít, élek-e vagy halok, nem számít, hogy aggódik-e értem, vagy nem. Már nem fontos… Áh… – legyintett Harry zihálva –, mindegy. Hagyjuk, ennek nincs értelme. Nem is értem, minek jöttem ide…

Harry felállt, és kilépett a kis fülkéből, majd elindult a kijárat felé. Seamus a nyomában lépkedett, és a vállára tette a kezét, még mielőtt kilépett volna az épületből.
- Ne fordulj el tőle, Harry – kérte csendesen, és Harry most látta csak, milyen elgyötört az arca. Őt is megérintették a veszteségek, nem kétséges, de nem hagyhatta el magát, hiszen sokan számítottak szilárd hitére és bizalmára.
Harry visszanézett az épületbe, tekintetét a helyiség túlsó végében lévő hatalmas képre vetette, pillantása belekapaszkodott az egyik alak szomorú, de mégis bátorító tekintetébe, és csak nézte a képet. Aztán elszakította magát a tőle, lemondóan sóhajtott, és megrázta a fejét.

- Nem megy, Seamus – mondta halkan. – Már nem remélem, hogy holnap mellettem lesz. Sem holnap, sem máskor. Sajnálom…
- „Akiben Isten hisz: teljesen mindegy, hogy hisz-e Istenben.”* – mondta Seamus barátjának.
Harry elfordult a másiktól, és lassan lépkedett lefelé a lépcsőn, csendben maga mögött hagyta a templomot, és elindult vissza, ahonnan jött. Vissza a csatatér felé…



*Fodor Ákos – Axióma – Dél Után

A dal, amely az ötletet adta:

Pokolgép: Itt és most

Csak az itt, csak a most.
A máskor, a máshol nincsen.
Milyen Isten képes rá,
Hogy kétszer is elveszítsem?
Hagyjon el, hagyjon így
Ne büntessen, hogy higgyem,
Tegye most, ha gondol rám,
De holnap már ne segítsen.
Hagyjon el, hagyjon így
Ne álltasson, hogy szeret.
A kezem rég nem fogja már.
Panaszkodnom nincs kinek.
Nem érdekel, mit ígér,
És nem érdekel a holnap.
Csak az itt, csak a most,
A harangok másért szólnak.
Most kell árts,
Vagy most kell érts.
Most kell gyűlölj,
Vagy most kell félts.
Figyelj rám itt és most,
Hogy el ne késs.
Most kell árts,
Most kell érts.
Most kell gyűlölj,
Vagy most kell félts.
Törődj velem itt és most,
Hogy el ne késs....
Most kell árts,
Vagy most kell érts.
Most kell gyűlölj,
Vagy most kell félts.
Figyelj rám itt és most,
Hogy el ne késs.
Most kell árts,
Vagy most kell érts.
Most kell gyűlölj,
Vagy most kell félts.
Törődj velem itt és most,
Hogy el ne késs.