Neville mögött becsukódott a szobaajtó. A hirtelen jött sötétben először nem látott semmit, de amikor pálcájával fényt varázsolt a helyiségbe, és körülnézett, szeme nagyra tágult ijedtségében. Felsikoltott. Legalábbis szeretett volna, de nem tudott magából egy hangot sem kipréselni. Rájött, hogy a pálca fényére nincs is szükség, hiszen a szoba szinte fényárban úszott, a sötétség csak káprázat volt, a sokk vakította meg egy pillanatra. Látta maga előtt a serénykedő embereket, szeretett volna közelebb menni hozzájuk, de a teste nem engedelmeskedett, sőt, inkább hátrálni kezdett az ajtó felé, és tétova léptekkel elhagyta a szobát.
Kábultan lépkedett a félhomályba veszett folyosón, miközben tucatnyi egyentalárt viselő boszorkány és varázsló maradt el mellette. Nem érzékelte környezetét, csak levegőre vágyott. Néhányan furcsán néztek rá, és ahogy haladt a kijárat felé, már hétköznapi ruhába bújt emberek is felbukkantak körülötte. Elérte a bejárati ajtót, amely hiába volt gyönyörűen díszített, a fiú most nem látta annak szépségét, csak átlépett a küszöbön, hogy a hajnali friss levegő végre segíthessen rajta.
A park gyönyörű volt, gondozott, tele ezernyi virággal, melyek közül sokan a Nap első sugaraival ébredeztek, míg mások éppen zárták szirmaikat. Neville elsétált mellettük, hiába rajongott a növényekért, most egy egész füvészkert sem tudta volna elterelni figyelmét az imént látott jelenetről. Elhaladt néhány impozáns cédrus mellett, maga mögött hagyott pár rózsalugast, míg el nem érte a park legnyugodtabb területét, ahol három hatalmas szomorúfűz hajolt össze. Földet söprő ágaikat félrehajtva lépett a kíváncsi szemektől védett padhoz, és lerogyott rá.
Megpróbálta rendezni gondolatait, és meg sem lepődött, milyen nehezen is megy a művelet. Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Ébredés a főhadiszálláson, reggeli, majd Ron és Harry társaságában indulás a Minisztériumba. Mindenki tette a dolgát, aztán késő délután az addig nyugodt hangyaboly élete egy pillanat alatt felpezsdült. Riasztás Dél-Walesből, hogy halálfalók kezdték tizedelni egy mugli település lakosságát. Az Aurorparancsnokság egy külső szemlélő számára csak egy káoszba fulladt embertömeg képét mutatta volna, ám az avatottak látták a rendszert eme káosz mögött.
Szinte a csata kellős közepébe hoppanáltak. Fejetlenség, míg a szem ellátott, mindenfelé sikoltozó, vagy éppen zokogó emberek, muglik és mágusok vegyesen. Nem volt idő a csodálkozásra, dolguk volt, a halálfalókat ártalmatlanná kellett tenni. Összehangoltan kezdték az újonnan érkezettek felvenni a harcot, de a meglepetés erejét nem tudták sokáig használni. A halálfalók krémje volt az ellenfelük, és mint később kiderült, ez a megtiszteltetés annak a bizonyos varázslónak szólt, aki itt próbálta családját elrejteni Voldemort elől, tartva a következményektől, amiért nem állt a szolgálatába.
Neville érezte, hogy valaki a hátának dől, és válla fölött hátrapillantva Ront ismerte fel, amitől kissé megnyugodott.
- Itt az egész Belső Kör – zihálta Ron, miközben sebesen szórta átkait – Stupor! Petrificus totalus!
- Odstructo! – kiáltotta Neville az egyik csuklyásra szegezve pálcáját. – Igen, de talán még nem végeztek mindenkivel. Stupor!
- Harry merre van? – kérdezte Ron. – Cappitulatus! Finite Incatatem! – mondta ki társára, akit eltalált egy kósza sóbálvány-átok.
- Kösz! – mondta talpra ugorva. – Már egy ideje nem láttam! Remélem, jól van… – tette hozzá, de ekkor egy velőtrázó sikoltást hallottak.
Szinte megállt a csata egy pillanatra, amikor feltűnt maga Voldemort, és Harry felé lépkedett, hogy megvívja csatáját legfőbb ellenségével. Mindenkit meglepett a megjelenése, hiszen a csata nem tűnt olyan fontosnak, hogy ő maga személyesen is részt vegyen benne. A következő pillanatban azonban újra felharsantak az átkok, és nem volt idő a fő-párbajra figyelni. Továbbra is Ronnal vállt-vállnak vetve szórták átkaikat, és már azon is dolgoztak, hogy ne engedjék a többi halálfalónak elvonni Harry figyelmét. Szinte követhetetlenül röpködtek a varázsigék, az egész területet bevilágították a színes fénycsóvák. Az aurorok úgy érezték, hogy a halálfalók sohasem fogynak el. Már nemcsak a Belső Kör volt ott, hanem az összes létező feketemágus. Megkönnyebbülten vették észre, hogy nem csak ellenfeleik száma gyarapodik, hanem az ő segítségükre is érkeznek varázslók és boszorkányok. Már mindenki elszenvedett néhány kisebb-nagyobb sérülést, de senki nem állt le a sebekkel bajlódni, hacsak nem volt annyira súlyos, hogy nem tudta folytatni a harcot.
Az délután estébe fordult, mire a csata újra megállt egy pillanatra, ám ezúttal hatalmas fény és egy hangos, robbanásszerű hang szakította félbe a párbajokat. Mindenki egy irányba nézett, majd halk morajlás futott végig a tömegen. A párbajozók között, ott, ahol Harry és Voldemort vívta csatáját, egy test feküdt, tőle pár méterre pedig egy emberi test alakú, fekete folt a fűben, mintha beleégett volna a talajba. Lassan mindenkihez elért a hír…
- Voldemort elpusztult… valóban? – susogták félve.
- A Nagyúr… az nem lehet… – jöttek a hangok a csuklyák alól.
- Potter… mi van vele? Meghalt…?
Az aurorok hamar észbe kaptak, és kihasználva a döbbenetet, igyekeztek minél több halálfalót foglyul ejteni, megkötözni, és hoppanálásgátló átkot szórni rájuk. Sokan még így is elmenekültek, de többen voltak, akiknek erre már nem volt lehetőségük. Neville és Ron Harry felé rohantak, mikor a körülöttük lévő halálfalókat már ártalmatlanná tették, hogy lássák, mi történt barátjukkal. A fiút már körülvette néhány gyógyító, akik pár perce érkeztek, és megnyugtatták az aurorokat, hogy a Kiválasztott él, csak elvesztette az eszméletét a hatalmas erőkifejtéstől, koncentrációtól, valamint a sebektől és a vérveszteségtől. Azzal már indultak is a Szent Mungóba Harryvel, és a többi ellátásra szorulóval. Ezután az ottmaradtak sebeit látták el, amit lehetett, hisz mindenfelé sántikáló, vérző, rongyos embereket lehetett látni.
Neville éppen az utolsó megkötözött halálfalókat adta át a foglyokhoz kijelölt illetékesnek, amikor egy bagoly röppent le elé az egyik letört ágra, ami valószínűleg egy kósza átoknak köszönhette sanyarú sorsát. Leoldotta a levelet, és fáradtan széthajtva olvasni kezdte az üzenetet.

Neville!
Gyere a Szent Mungóba, amint tudsz. Valami történt, de még mi is bizonytalanok vagyunk.
Hermione

Neville kissé megijedt, hiszen nem tudta eldönteni, mi lehet a sürgős hívás oka: Harry állapota vagy a szüleié. Rég megbeszélte a lánnyal, hogy ha valami történik a szüleivel, haladéktalanul értesítse. A levél nem volt egyértelmű, és a fiú úgy gondolta, minden bizonnyal Harry miatt hívja Hermione, tudván, hogy együtt voltak a harcok során. Régen még reménykedett valamiféle csodában, hogy szülei egy nap majd a gyógyulás jeleit mutatják, de ahogy az évek teltek, ez a remény egyre jobban elhalványult.
Pár perc múlva már az ispotály folyosóin sietett, és mivel nem tudta, hol keresse a lányt, minden emeletet végigjárt. Útközben elérte azt a kórtermet, ahol Harry kapott elhelyezést, de Hermione nem volt ott, így Neville is továbbment, miután barátja állapotáról nem kapott új információt. A következő folyosón volt a szülei szobája, és a fiú hevesen dobogó szívvel nyitott be az ajtón, hogy a döbbenet hatására szinte azonnal kihátráljon onnan.
És most itt ül a parkban, a fűzfák jótékony takarásában, és nem tudja, mit gondoljon. Mit jelenthet, hogy annyi gyógyító rajzott édesanyja és édesapja ágya körül? Romlott az állapotuk? Nem merte hinni az ellenkezőjét. Valamikor olvasott arról, hogy bizonyos átkok hatása nemcsak akkor szűnhet meg, ha kiszórják az áldozatra az ellenvarázslatot, hanem akkor is, ha a varázslat végrehajtója meghal. Arról azonban nem voltak feljegyzések, hogy a Cruciatus által okozott maradandó károsodások is visszafordulnak-e, hiszen ilyenre még nem volt példa korábban. Ráadásul nem is maga Voldemort átkozta meg szüleit, hanem a Lestrange házaspár, akiket látott ugyan az esti harcban, de sorsukról nem tudott semmit.
Neville nem mert a lehetetlenben, a csodában reménykedni. Gyerekként annyiszor álmodott arról, hogy a szüleivel él, hogy egészségesek, látta őket álmában, ahogyan az állomásra kísérik, amikor az iskolába indul. Elképzelte, amikor bemutatja nekik azt a lányt, akit párjául választott, vagy amikor ők is büszkén tapsolnak, mikor kézbe kapja bizonyítványát. De erről lemondott már jó ideje. Elfogadta, hogy nem ismerik fel a látogatások alkalmával, hogy hiába sóvárog arra, hogy az édesanyja a nevén szólítsa, vagy az édesapja a vizsgák iránt érdeklődjön.
Itt tartott kétségei, félelmei elemzésében, amikor halk lépteket hallott, majd a feltűnő alak félrehajtotta az ágakat, és belépett a fűzfák árnyékába.
- Sejtettem, hogy itt talállak – ült le mellé Hermione.
- Mi történt? – kérdezte Neville bizonytalan hangon.
- Igazából még mi sem tudjuk – sóhajtott a lány –, de azt elmondhatom, hogy úgy másfél órával ezelőtt édesanyád az édesapádat szólította.
- Tessék? – döbbent meg a fiú – Anya beszélni kezdett?
- Az igazság az, hogy nem volt teljesen érthető az elején, de aztán még két alkalommal próbált megszólalni, és az utolsónál értettük, hogy Frank-et hívja. Aztán sajnos elvesztette az eszméletét.
- És apa? – kérdezte még mindig félve Neville.
- Ő néhány perce mutatott hasonló jeleket, viszont ő…- akadt meg Hermione, és aggódó tekintettel nézett barátjára.
- Ő mi? Mondd meg, kérlek, még ha szörnyű is – kérte csendesen.
- Ő téged hívott – bökte ki a lány szinte suttogva.
- E-engem? – dadogta a fiú sápadtan, és nem tudta mit is gondoljon. – De hát… ez akkor… és most vele… ő is elájult?
- Neville… – kezdte Hermione, és látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat –, az a helyzet, hogy mi sem tudjuk, mit is kellene most tennünk. Ilyen még sohasem fordult elő, hogy valaki olyan állapotban, mint a szüleid állapota, bármilyen reakciót mutasson a külvilág felé. Nem tudjuk, hogy milyen irányú változásnak fogjuk fel: egyértelmű javulásnak, vagy… vagy csak pillanatnyinak, ami… ami általában a halál előtt szokott bekövetkezni.
- Akkor az is lehet, hogy… – nem tudta befejezni a gondolatot, szemében könnyek gyűltek.
- Nem tudom, Neville, sajnálom, de nem tudom. Ha felébrednek, és további pozitív változásokat tapasztalunk, akkor még bármi történhet.
- Értem…
- Csak azért mondtam el mindezeket, mert nem szeretném, ha… ha beleélnéd magad, aztán… ugye megérted?
- Persze, Hermione, semmi baj.
- Kérdeznem kell valamit. Mit tudsz Bellatrixról és a férjéről? Mi történt velük? Elvégre ők voltak, akik…
- Igen… Nem igazán tudok semmit, nem láttam őket a foglyok között. A halottakat nem néztem meg, sokuk elég durván nézett ki, gondolom, sejted, mi lehetett ott… Szóval az is lehet, hogy elmenekültek.
- Ron talán tudna segíteni, nem? – kérdezte Hermione.
- Talán. Azt mondta, hogy amint tud, idejön ő is. Látni akarja Harryt…
- Már itt van, találkoztunk, mielőtt bement hozzá. Mondtam neki, hogy ide jövök, és itt fog megtalálni minket – de alighogy ezt elmondta, már hallották is a közeledő lépteket, majd a félrehúzott lombfüggönyből felbukkant Ron.
- Neville! – nézett döbbenten a fiú sápadt arcára – Mi történt?
- Hermione… elmondanád, kérlek – nézett a lányra kissé megtörten.
Hermione összefoglalta Ronnak, amiről eddig beszélgettek, megemlítve minden lehetőséget. Ron szintén megdöbbent a hallottaktól, együttérzéssel nézett Neville-re, hiszen régóta tudták, hogy mi történt a Longbottom-házaspárral hosszú évekkel korábban.
- Ron, tudsz valamit Bellatrixról és a férjéről? – kérdezte végül tőle is Hermione.
- Meghaltak. Mindketten. Bellatrixot egy Sectumsempra találta el, és végzett is vele, a férjét valószínűleg az Adava. Legalábbis a jelekből erre következtettünk. Miért?
- Ez biztos? – kérdezték szinte egyszerre.
- Igen, biztos. De miért?
- Tudod, Ron, meséltem, hogy régen mit olvastam az átkokról, a hatásokról, és azok feloldásáról – kezdte Hermione.
- Igen. És most arra gondoltok, hogy ez befolyásolhatja a szüleid állapotát? – nézett Nevillre a vörös hajú fiatal férfi, mire az csak bólintott.
- Tehát, az a hibbant nő, és a férje kínozták meg a szüleidet, most meghaltak, és a szüleid reagáltak a külvilágra – foglalta össze újra Hermione. – Azt hiszem, ha magukhoz tudnánk őket téríteni, már okosabbak lehetnénk. Visszamegyek, és megpróbálok tenni valamit. Ha gondolod, Neville, jöhetsz te is…
- Persze, hogy megyek. Ha más nem, a folyosón várok.
Mindhárman elindultak vissza az épületbe, újra átvágva az immár napsütötte, délelőtti fényben fürdő parkon. Alighogy elindultak az emeletek felé, egy fiatal ápoló rohant hozzájuk, és zihálva fékezett le előttük.
- Hermione… jöjjön gyorsan! – zihálta a fiú – Már mindenütt kerestem… felébredtek…
- Mikor?
- Úgy egy órája…
És ők rohantak folyosókon át, fel a lépcsőkön és pár perc múlva már a kérdéses szoba előtt álltak. Hermione megállította barátait.
- Neville, talán jobb lenne, ha itt maradnál. Amint tudok valamit mondani, azonnal jövök. Megígérem!
- Rendben. Itt várunk – felelte a fiú, aki még mindig nem mert reménykedni abban, hogy gyerekkori álma talán beteljesülhet. – Ron, itt maradsz velem?
- Persze, haver.
Már csak azt látták, ahogy az ajtó bezárul Hermione mögött, és nekik nem marad más, mint a feszült várakozás, mely legyen bármilyen rövid is, mindig egy örökkévalóságnak tűnik. És ők csak ültek egymás mellett, néma csendben, gondolataikba mélyedve. Mindketten végigvették az elmúlt órák történéseit, a következményeket, lehetőségeket. A kórteremből nem szűrődött ki semmilyen zaj, amiből következtetni lehetett volna az események alakulásának irányára. Talán egy óra telt el így csendes várakozásban, amikor nyílt az ajtó, és kilépett rajta Hermione. Mindketten felpattantak a székről, és várakozó tekintettel néztek a fiatal gyógyítóra.
- Neville… – kezdte a lány kissé remegő hangon, amit a szólított nem tudott mire vélni, és már a legrosszabbra kezdte felkészíteni a lelkét. – Azt hiszem, bejöhetsz…
- Mi… mi történt? – kérdezte már-már elcsukló hangon.
- Gyere… – hívta a lány újra, most már némi mosollyal az arcán.
Neville kissé hitetlenkedő tekintettel követte barátját a terembe, ahol már kezdett csitulni a korábbi nagy sürgés-forgás, bár néhányan még így is maradtak. Közelebb lépett a két betegágyhoz, ahonnan egy-egy fáradt, ám mégis kedves szempár nézett vissza rá. Megdöbbenve, értetlen arccal közeledett édesanyja ágyához, és ereszkedett le mellé, ám szemeiben az oly rég várt boldogság, és öröm csillogása kezdett éledezni. Megfogta az elgyötört nő kezét, akinek szemében szintén könnyek gyűltek, és szinte egyszerre nyitották szólásra ajkaikat.
- Anya…
- Neville… – suttogták. Neville most édesapja felé fordult, és kissé előrehajolt, hogy az ő kezét is elérje.
- Apa…
- Kisfiam… – suttogta a férfi is fáradt hangon, de az ő szemeiben is öröm tükröződött.
Mögöttük pár méterre állt Hermione és Ron, akik szintén boldogan szemlélték az előttük lejátszódó családi jelenetet. Boldogok voltak, mert tudták, hogy mennyire szörnyű volt ez elmúlt húsz év a fiúnak abban a tudatban, hogy szülei hiába élnek, nem képesek őt ismerni és szeretni. A lány még hagyta őket néhány percig, majd óvatosan megérintette Neville vállát és kihívta a kórteremből a könnyező fiút, aki nehezen akart elszakadni visszakapott szüleitől.
- Neville – kezdte Hermione –, nagyon sok munka áll még előttünk. Nagyon óvatosnak és körültekintőnek kell lennünk a kezelés során, amíg…
- Felépülnek, Hermione? – szakította félbe a fiú – Ez azt jelenti, hogy felépülnek teljesen?
- Nem tudom még, mennyire lesz teljes a gyógyulás, de szerintem nem remélhetjük, hogy olyanok lesznek, mint előtte.
- Hát, azt hiszem, már ez is több annál, mint amit valaha remélhettem – felelte még szipogva, de most már egyértelműen boldogan Neville.
- A sokk, és az eltelt idő bizonyosan maradandó nyomokat hagy, de amit mi megtehetünk, azt megtesszük. Lassan haladhatunk, óvatosan, körültekintően. Nem terhelhetjük őket hirtelen, mert annak súlyos következményei is lehetnek. A többi már csak rajtuk, és rajtad múlik, de úgy gondolom, ezzel nem lesz gond.
- És… hazajöhetnek majd valamikor, ugye? – tette fel reménykedve a kérdést.
- Igen, Neville, hazamehetnek. Újra egy család lehettek!
Család. Egy család! Neville nem foghatta fel ennek a fogalomnak a jelentőségét, hiszen soha nem érezhette, mit is jelent ez valójában. Most, amikor látta a felismerést szülei szemében, akik eddig csak közömbösen néztek a világba, most már újra életre kelt benne az a gyerekkori álom. Valóra már nem válhat minden kívánsága, ezzel tisztában volt, de tudta, hogy lesz még részük boldog percekben. Együtt. Lassan tudatosult benne, hogy most már nem csak ő szeretheti a szüleit, hanem ők is szeretni fogják, és minden, ami eddig egyoldalú volt közöttük, most viszonzásra talál.
Felnézett az előtte álló két barátjára, majd egy fáradt-hálás mosollyal húzta őket magához.
- Köszönöm… – motyogta Hermione fülébe –, hogy visszaadtad az álmaimat.

- VÉGE -