Egy jóképű férfi, egy csinos nő és egy kisfiú ült az asztal mellett az étkezőben, ahol néhány gyertya fénye mellett kései vacsorájukat fogyasztották. Ugyanúgy festett ez a családi kép, mint bármely másik, mégis volt némi különbség. Róluk nem tudott senki. Külön-külön igen, de róluk, mint családról, senkinek nem volt tudomása. Mindannyian érdekelve voltak ebben a titoktartásban, de nem bánták. A férfi igyekezett elfogadni megváltozott helyzetét, gondolatait, de ez bizony nehezen ment, hiszen hosszú évek berögzült eszméit, ritmusát kellett átalakítania, de az idő neki dolgozott.
Az ilyen együttöltött esték során érzékeit kikapcsolta, nem figyelt a külvilágra, csak erre a két emberre. Amikor a vele szemben ülő gyermekre nézett, tudta, hogy jól döntött, de ilyenkor megrohanták az emlékek. És ő nem tehetett mást, mint emlékezett…


Sűrű, sötét éjszaka ereszkedett Skócia őszbe fulladt vidékére. Az időpont kiválóan alkalmas volt bizonyos találkozók lebonyolítására. Többen lopakodtak céljaik felé meggyőződve arról, hogy a csillagtalan éj jótékonyan megőrzi kilétüket. A különbség csupán annyi volt ezen éjszakai vándorok között, hogy más-más céllal keltek útra.
Volt, aki sötét talárjába burkolózva sietett tova, hogy kedvese karjai között élhesse át a lopott órák boldogságát. Mindezt mások elől titokban tartva tette, hisz a kedves tiltott volt több szempontból is, de fiatal testét feszítette a vágy, és ő nem tudott másra gondolni, mint hogy a szörnyeteget – mely vére felkorbácsolásával tudatta igényeit – lecsendesítse.
Vele egy időben készülődött találkozóra néhány középkorú férfi és nő, akik csak a jelre vártak, és idegeik, érzékszerveik már pattanásig feszültek. Az elmúlt időszak viszonylagos nyugalma, unalma után ma már izgalmakra számítottak… Az elmúlt hónapok meglehetősen eseménytelenül teltek. De hiába volt Halloween, mely szertartásos találkozót ígért, ma is hiába vártak.
És volt egy férfi, aki magányosan, csendben lépkedett az erdő mélye felé, ahol levél sem rezdült a fákon, és olyan néma volt minden, mintha egy rég elhagyott, élet nélküli helyen járna. Már jó ideje különös gondolatok uralkodtak el rajta, melyek alapvetően tőle teljesen idegenek voltak, és amiknek megjelenését a közel hat évvel ezelőtti eseményekre vezette vissza. Mostanra eljutott arra a szintre saját elfojtani próbált gondolatait elemezve, hogy kénytelen volt szembenézni velük, ha magyarázatot akart kapni. Kérdései egyszerűek voltak:
Mi az ok?
Hogyan?
És mi lesz ezután?
Talán az első kérdés megválaszolása volt a legegyszerűbb, melyre egyetlen szó is megadta a feleletet. Vér. A magyarázat már kissé részletesebb, de ennek kifejtése még később is jó lesz, gondolta.
A második már kissé nehezebb volt, és a sejteni vélt választ maga sem nagyon akarta beismerni. Talán mégsem volt olyan alapos a tisztogatási hadművelet önmaga felé, mint azt tervezte, és maradt benne valami abból, amit ő szükségtelennek, feleslegesnek és eldobhatónak vélt.
Tisztában volt vele, hogy az első két kérdés szoros kapcsolatban van egymással, amolyan ok-okozati viszonyban, de ez az okozat alapjaiban rengette meg eddig felépített életét, és oly hevesen inogtak alapjai, hogy bizonyos falakból már hullottak ki téglák. Próbált ő küzdeni ellene, de hát a sorsát senki sem kerülheti el, mint tudjuk, de ő azért megpróbálta. Immár sokadszor…
A harmadik kérdés volt számára talán a legkevésbé megválaszolható, hiszen ha enged a változásnak, a maga teremtette világ romba dől. De ha mégis megpróbálja a lehetetlent, és szembeszáll saját magával, meddig fogja tudni fenntartani a szerinte is elfogadhatónak ítélt állapotokat? Mit fognak gondolni azok, akik benne hittek? És egyáltalán, miért jön ez a kérdés, amikor elvileg neki ezzel nem kellene törődnie.
Végigvett minden lehetőséget, majd úgy döntött, felnőtt, tudatos életében először engedi magát sodorni az árral. Ezt az érzést tizenéves kora óta nem engedte meg magának, de most nem törődött ezzel. Elindult egy útra, amelyről tudta, minden szempontból teljesen más emberként fog visszatérni.
Hetekkel később, az út végén egy este megszületett a döntés.

Halk pukkanások rázták meg az éjszaka csendjét, és Féregfark összerezzent ura mellett görnyedve, amikor megérkeztek a halálfalók. Félte őket, mint ahogy urát, de ebben a társaságban nem volt illő ilyen érzelmeket nagydobra verni. Ártott volna az egészségnek. Főleg az övének.
Az érkezők rendezett kört alkotva helyezkedtek el, és már meg sem lepődtek, hogy Urukat emberi vonásokkal látják. Voldemort idővel egyre inkább visszanyerte emberi vonásait, és már szinte teljesen úgy nézett ki, mintha ifjúkorától kezdve az idő természetes múlásának jegyei érlelték volna testét. A halálfalók szentül hitték, hogy Uruk egy újabb, zseniális varázslatot fejlesztett ki, természetesen a lehető legsötétebb mágiát használva. Ám ha csak sejtették volna a legapróbb részletet…
Voldemort végignézett emberein, akik maszkjaik mögé bújva áhítattal vegyes félelemmel várták szavait. Ám ő még nem szólt. Csak nézte a Belső Kör tagjait, és gondolkodott.
- Nagyuram – kezdte egyik embere szinte földig hajolva –, hát ma este megtisztelsz minket…
- Mire gondolsz, Lucius?
- Arra, Uram, hogy oly sok tétlen nap és éj után ma újra bizonyíthatjuk hűségünket, és elkötelezettségünket.
- Nos… – gondolkodott el egy pillanatra Voldemort – ma kivételesen jó kedvem van, így nem konkrét feladatot kaptok. Oda mentek, ahová akartok, azt hoztok elém, akit akartok, rátok bízom. Okozzatok meglepetést.
- Meddig kapunk időt, Uram? – kérdezte most egy másik álarcos, Avery.
- Azt hiszem, mivel nekem nem könnyű meglepetést okozni, a szokásos két óra helyett kaptok négyet. Hajnal fél négykor várlak vissza titeket ide. Dolgozhattok csoportokban is, nem kérek egyéni munkát
- Nagylelkű vagy, Uram… – jöttek az alázatos szavak, bár nem értették teljesen a kérést, hiszen az elmúlt egy évben szinte semmit sem csináltak, és most is ilyen feladatot kapnak. Voldemort biccentett egy aprót, majd egyetlen intésére már ismét egyedül állt a tisztáson. Hívei dolguk után siettek, majd ő is dehoppanált.

A halálfalók ellepték Angliát, és hamarosan több helyen is éles sikolyok hasítottak ez éjszakába.
Lucius Malfoy, és csapata azonban csendben akart dolgozni. Kiválasztottak egy házat, ami viszonylag távol állt a többitől, apró ablakain halvány fény szűrődött ki. Lassan közelebb mentek, és óvatosan kinyitották az ajtót. Mintha az égiek is őket akarnák segíteni, az ajtó hangtalanul tárult, és ők lassan haladtak a sötét előtéren át a fények felé. Amikor az étkezőbe léptek megtorpantak a háromfős család láttán, arcukon ezernyi érzelem suhant át, amiket látni nem lehetett, de volt valaki a helyiségben, aki érezte minden reakciójukat.
- Uram… te itt? – dadogta Lucius, aki elsőként tért magához a sokkból, amit a látvány okozott.
- Igen, Lucius – felelte az asztalnál ülő férfi, majd a nőhöz fordult. – Sarah, magunkra hagynátok minket?
- Persze, Tom – felelte az asszony, és fiát kézen fogva elhagyta a helyiséget.
- Nos, Lucius – kezdte Voldemort – azt hiszem, neked maradéktalanul sikerült teljesíteni a feladatot. Nem hinném, hogy bárki tudott volna nekem ennél nagyobb meglepetést okozni ma este…
- Nagyúr – kezdte Avery – tudom, hogy nem vagyunk méltók rá, de… megmagyaráznád nekünk a helyzetet?
Voldemort elgondolkodott egy pillanatra, majd döntött.
- Igen. De úgy vélem, ezt társaitoknak is hallaniuk kell. Menjetek előre a tisztásra, és ott találkozunk tíz perc múlva.

A halálfalók értetlen arccal érkeztek a tisztásra, ahonnan nem sokkal korábban távoztak uruk kívánságának teljesítése céljából. Félve közeledtek, hiszen szinte semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni. Ezen kívül most sokkal többen voltak, nemcsak a Belső Kör, hanem minden elérhető halálfaló jelen volt. Nem volt idő további gondolatokra, hiszen Voldemort beszélni kezdett.
- Azért hívtalak vissza titeket, mert a feladat értelmét vesztette az elmúlt fél órában. Lucius olyan meglepetést okozott, amit nem tudtatok volna felülmúlni, és amely némi magyarázatra szorul részemről. Ennek egyébként is eljött az ideje…
A maszkba és fekete talárba burkolózott varázslók és boszorkányok értetlenül néztek egymásra. A Nagyúr nem szokott magyarázatot adni túl sokszor, és főleg nem saját magát illetően.
- Minden akkor kezdődött, amikor Féregfark segítségével visszakaptam testemet abban a temetőben. Mint tudjátok, Harry Potter vérét használtam, mint legfőbb ellenségemét, azzal a szándékkal, hogy így kiiktatom azt a védelmet, amit a vérét átható erő, a szeretet ereje emelt köré. Ez sikerült is. Azonban más hatásai is voltak ennek a műveletnek. A jóslat szerint benne olyan erő lakik, amit én nem ismerek. A Minisztériumban nem tudtam megszállni, hiszen a benne lévő szeretet olyan erős volt, hogy kivetett magából. Volt azonban valami, amin el kellett gondolkodnom, bár bevallom, ha előbb eszembe jut, nem biztos, hogy őt használtam volna újjászületésemhez.
Tehát, ha az erő, ami benne van, és amit én nem ismerek, a szeretet, akkor nekem most nem lenne szabad itt állnom. A szeretet ereje elpusztítja a sötét érzéseket, a gonoszságot, kioltja sötét oldalának szélsőséges elemeit, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy az, amin évek hosszú során dolgoztam, és amit maradéktalanul elvégzett feladatnak véltem végül mégis befejezetlen maradt. Nem sikerült kiölnöm magamból a szeretet, és más pozitív érzések minden cseppjét, ezért állhatok most itt. A Potter vérében lévő szeretet megtalálta bennem azt, amit én már nem létezőnek véltem, és lassan, észrevétlenül dolgozni kezdett.
Ne gondoljátok, hogy örömmel fogadtam a felfedezést. Ez azt jelentette, hogy azok az érzelmek, amelyeket eddig elítéltem, az idő múlásával megjelentek nálam is. Természetesen küzdöttem ellenük, míg rájöttem, hogy a véremből nem tudom kitaszítani. El kellett fogadnom az új helyzetet, nem volt választásom.
Külső megjelenésemben végbement változások is ennek hatására történtek. Kevesen tudták, hogy milyen lépéseket tettem a halhatatlanságért. Mivel már nincs értelme titkolni, megosztom veletek ezt is. Horcruxokat készítettem. Néhányan talán hallottatok róla, főleg azok, akik a legsötétebb mágiát kutatták, és igyekeztek tanulni azt. Azok kedvéért, akiknek mégis új ez a mágiaág, elmondom, hogy a lelkemet daraboltam fel, és helyeztem el bizonyos tárgyakba, védeni kívánva életemet. Ezek miatt nem haltam meg, mikor a Potter családot megtámadtam. Mivel nem álltam meg egynél, hanem törekedve a mágia erejének, és a hetes szám mágiában betöltött szerepének maximális kihasználására, hatot készítettem, aminek hatása külsőm nagymértékű elváltozása is eredménye volt. A hetedik lélekdarab bennem volt.
Visszatérve Potter vérének ajándékára, életre kelt bennem egy érzés, egy gondolat, amit sokáig igyekeztem elfojtani. Nem nagyon sikerült, amint látjátok… Igényt éreztem arra, hogy újra emberibb vonásokkal bírjak. Elkezdtem hát kutatni és megalkotni egy varázslatot, melynek segítségével a leszakított lélekdarabokat újra magamhoz vehetem. Ez önmagában nem lett volna nehéz, csakhogy a célom az volt, hogy a visszaillesztett darabokkal visszatérjenek azok a külső tulajdonságok, amiket elvesztettem. Sikerült véghezvinnem a tervemet, bár nem teljes sikerrel. Lucius, gondolom, emlékszel a naplóra, amit rád bíztam, és amit Potter elpusztított. Az abba rejtett darabot már nem tudtam visszatenni, így nem lett teljes a visszaalakulásom, hogy úgy mondjam.
Voldemort kis szünetet tartott, a körülötte lévők teljes megdöbbenéssel hallgatták szavait, majd pár pillanat múlva folytatta.
- Aztán hamarosan újabb meglepetésekben volt részem. Régi-új külsőmnek köszönhetően részese lettem egy olyan dolognak, amit a leginkább elítéltem, és amit a legfeleslegesebb emberi érzelemnek tartottam. Magam sem értem mind a mai napig, hogyan történhetett, de egy ideje már nem erőltetem, hogy magyarázatot kapjak. Ezt az érzést egy emberi kapcsolatból kaptam, egy nőtől. Soha nem éreztem szükségét egy társnak, de idővel ismeretségünk és kapcsolatunk olyan irányt vett, amit már végképp nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Eleinte nem volt tervem a nővel azon túl, hogy olykor elszórakoztatjuk egymást, ám hogy úgy mondjam, szórakozásunknak eredménye lett. Igen, barátaim, gyermekem van. Ez önmagában nem jelentene túl sokat, hiszen bármelyikünknek lehetne számtalan gyermeke a világban, ám a lehetőség, hogy valamelyikőtök elhagyta magját, melynek valahol gyümölcse fejlődik, nem tesz titeket apává, ahogy engem sem tenne. Az apaság fogalmát az adja, amit otthonotokban, családotokkal tesztek, ahogyan gyermekeiteknek gondját viselitek, törődtök velük, nevelitek, tanítjátok őket. Ez a nő és ez a gyermek, valamint Potter vére apává tett engem. Ugyanolyan apává, mint ti vagytok.
Igen, barátaim, látom már, kezditek érteni. Elbuktam életem legnagyobb harcát, ám a legmeglepőbb mégis az, hogy most már eljutottam arra a pontra, hogy ezt nem bánom. Megtapasztaltam azt az érzést egy másik szemszögből, melyben nekem nem volt részem. Családom lett. Természetesen küzdöttem ez ellen is, mindhiába. Hosszú órákat, napokat töltöttem azzal, hogy rendezzem gondolataimat, válaszokat találjak, amiket tudtam, hogy meg kell majd adnom nektek, és a legnehezebb kérdésre ma este kaptam meg a választ. Nem Lucius, nem a ti megjelenésetekre gondoltam. Akkor már megvolt a válasz. A kérdést azonban nem tudjátok, így hát elmondom. Hogyan tovább? Ez volt dilemmám legmegfoghatatlanabb része, amire ma este megoldás született, egyetlen szó formájában.
Barátaim, döntésem végleges, úgy érzem, a magyarázatot megadtam. Nem kívánom tovább folytatni ezt a kettős életet, eddigi tevékenységemmel szakítok, és visszavonulok. Biztosítalak titeket, hogy ártó szándékkal nem fogtok soha megtalálni, megszakítom a köztünk lévő mágikus kapcsolatot, és az erőm lehetővé teszi a teljes és megtörhetetlen védelmet. Nem fog eltűnni rólatok összetartozásunk szimbóluma, legalábbis nem mindenkiről. Azok, akik nem szimpatizálnak azokkal az eszmékkel, amikért harcra hívtalak titeket sok évvel ezelőtt, és nyugodt, tiszta életet kívánnak élni, elveszítik a Jegyet. Ám azok, akik folytatni kívánják eddigi életüket, magukon hordozzák továbbra is. Mindez csupán a bennetek élő érzelmektől, őszinte szándékotoktól függ. Csak azoknak lesz esélye találkozni velem, akik elveszítik a Jegyet. Jóvá nem tehetem eddigi tetteim, bocsánatot nem nyerhetek egy egész társadalomtól. Ez a legtöbb, amit megtehetek: megadom a lehetőséget a Minisztériumnak, hogy a megfelelő lépéseket megtegye azok ellen, akik ellen kell.
Kérdezhetnétek, akkor miért nem adom fel magam, ha már ennyire kifordultam önmagamból. A válasz egyszerű: egyrészt nem vagyok saját magam ellensége, másrészt szeretném biztosítani gyermekemnek az esélyt, amit én nem kaptam meg, hogy egy családban nőjön fel. Ezért nem fognak rám találni az aurorok sem. Isten veletek, és biztosíthatok mindenkit, hogy soha többé nem fogtok hallani rólam.
Azzal már indult is, hogy maga mögött hagyja a döbbent társaságot, akik nem tudtak kinyögni semmit a sokk hatására. A néma tömeg utat engedett neki, nem tudván eldönteni, megtehetik-e vagy sem, hogy megállítsák éppen leköszönt vezetőjüket. Amint kiért a tömegből, egy fiatal halálfaló, aki csak néhány hete csatlakozott, félve megérintette a vállát. Voldemort megállt, és várakozón nézett a fiatal férfi szemébe.
- Uram – kezdte félve a férfi –, mi volt az a szó…?
Voldemort gondolkodott egy percig, majd halványan elmosolyodott, de nem válaszolt a kérdésre, csak dehoppanált.

Néhány óra múlva egy bagoly indult útra, lábán egy levéllel, melyet nem sokkal később egy idős férfi kapott kézhez. Az első döbbenet akkor érte, amikor pillantása a címzésre esett. Azonnal felismerte a kézírást, és egyre növekvő gyanakvással viseltetett a levél iránt. Miután meggyőződött róla, hogy ártalmatlan, kibontotta a pergament, amiből egy kis fiola csúszott ki, benne egy ezüstösen kavargó anyaggal. Először elolvasta a levelet, melynek tartalma meglepetést és némi értetlenséget idézett öreg vonásaira.

Dumbledore professzor!
Bizonyára meglepődik soraimon, de biztosíthatom, hogy a mellékelt fiolában lévő emlékek magyarázattal fognak szolgálni mindenre. Mire Ön ezeket a sorokat olvassa, én már ismeretlen helyen tartózkodom, és garantálom Önnek, hogy ezt a helyet soha, semmilyen körülmények között nem fogom elhagyni, csak ha meghalok. Az emlékeket magára bízom, tegyen velük belátása szerint.
Tom Denem