"Sandokannak nagymamája
Felmászott a pálmafára"
Magyar népköltés

A Karib-tenger kalózai-sorozat azért különleges, mert hiába használ már jól bevált elemeket, mégis formabontó. A sorozat alkotói rájöttek, hogy a tobzódó látvány önmagáért való egy ilyen kosztümös óriásprodukcióban, és nem feltétlenül kell bajlódni a történettel. Korábban is vetítettek már a mozik értelmetlenül bárgyú filmeket, ahol az akción volt a hangsúly, de azért szokás volt hősöket szerepeltetni, egyszerű morális kérdéseket feszegetni, legalább jó-rossz párharcaként ábrázolni a nagy jelentőségű, lehetőség szerint a világ megmentését célzó sztorikat. A Karib-tenger kalózai azonban nem öntött semmilyen szirupot a nagy látványosságokra. A főhősről eldönthetetlen hogy jó vagy rossz. A tét részletkérdés a világ szempontjából. Nincsenek ideálok, csak csetlő-botló figurák, nincsenek elvek vagy nagy problémák, mindenki olyan egyszerű mint egy számítógépes játék szépen megrajzolt karaktere.

Az első részben még akadt némi utalás az erényre, a vége is kicsit patetikus lett, a második epizód azonban ezt a kevés manírt is lebontotta. Az első részből átmentett karakterek teljesen véletlenszerűen tűnnek fel, a jó ég tudja, hogy ki kivel áll szövetségben, ki kire haragszik igazából, mikor ki kit akar megölni. Mégis izgalmas és jól néz ki az egész. A második részre eldöntötték, hogy a hagyományos kliséknek egyáltalán nem kell megfelelni, a képi ötletek önmagukban is megállják a helyüket.

A történet nagyon hasonlít az első részre: itt is vannak elátkozott kalózok, csak a mostaniak sokkal érdekesebben néznek ki. Itt is vannak nagy kardozások, csak a helyszínek még látványosabbak. E követelmény értelmében a harci vagy üldözős jelenetek egyáltalán nem a végkifejletről szólnak, hanem az ötletekről. Az akciók és az átvezető részek is viccesebbek, ha lehet még könnyedebbek és egy kicsit ijesztőbbek. Brutálisabbak és burleszkesebbek a jelenetek, miközben a helyszínek közti váltások és a szereplők motivációi még homályosabbak. A második rész olyan, mintha végigmennénk egy vidámpark frissen felújított szellemvasútján. A sín maradt, a szörnyek újak.

Ez a teljesen szétesett és értelmetlen dramaturgia a karibi sorozat sajátja. Teljesen élvezhető maradt tőle a mozi, ettől újszerű, az egyébként sablonos műfajban. Ha csak az utóbbi idők nagy látványos filmjeit nézzük, mind tele volt kötelező értékekkel: a Holnapután-ban a világot kellett megmenteni a környezetvédelem nevében, a Trójá-ban a hősiesség és a becsület volt a tét, a King Kong-nak is volt üzenete, amennyiben a szörny képes megható szeretetre. A Karib-tenger kalózai-ban viszont a látvány és a kaland önmagáért való is lehet, nem kell hozzá dráma. A szerelmi szál is inkább komikus háttér csupán, nincsenek rendíthetetlen, nagyszerű hősök. Ahogy velejéig romlott, sátáni gonoszok sincsenek. Rájöttek az alkotók, hogy nem kellenek. És nem is hiányoznak egyáltalán. Ha nem lehet valami olyan bonyolultan nagyszerű és érzékeny, mint A Gyűrűk Ura, akkor a hősiesség és a nagy dráma erőltetése könnyen idétlenné, visszatetszővé válhat. A Sin City már megmutatta, hogy nem kell pozitív hős egy látványos filmhez, itt azonban a célközönség egészen más: a család, a gyerekek, vagyis akik eddig legkonzervatívabb rendszert kapták.

 
Önmagában persze nem lesz jó attól egy akciófilm, hogy nem szól semmiről. Viszont ha eldöntötték, hogy készítsenek egy filmet, ami a lélegzetelállító látványról szól, akkor jót is tehet, ha tényleg csak erre a szempontra koncentrálnak és nincsenek érzelmes töltelékek. A Karib-tenger kalózai 2 egy látványos, sokszor elég szórakoztató monstre videóklip, fárasztó pátosz nélkül. Ettől még giccses és idétlen, de a lövöldözős játékokkal sem azért szórakozik az ember, hogy utána nemesebb legyen. A látvánnyal pedig nem spóroltak. A polipfejű kapitány az orgonasípok között fújtatva, hát az kifejezetten emlékezetes. Meg a tengeri szörny is, ahogy jön.