Az élet értelme

Úgy éreztem, mindennél fontosabb, hogy valami értelmet találjak az életben, hogy aztán azt e megsemmisítő felismerések ellen szegezhessem. Valaminek csak lennie kell! De az élmény könyörtelenül és következetesen lerombolta az összes erőfeszítésemet. Minden képre, amelyet felidéztem, hogy az emberi élet értelmét bizonyítsam, azonnal felmutatta annak ellenkezőjét és gúnyképét.

A régi görögök ideálja a gyönyörű testben lakozó ragyogó elméről - nem tart túl soká. A leglelkesebb és kitartóbb testépítés mesterművét is aggkori sorvadás és halál semmisíti meg, mint minden egyebet. A tudás, amelyet az ember órák ezrei alatt mohó tanulással gyűjtött egybe, részben a felejtésnek, részben az agy késői leépülésének esik áldozatul.

Személyek jelentek meg a szemem előtt, akiket intellektuális teljesítményükért tisztelt a világ, s akik szenilitásukban még a mindennapi élet legegyszerűbb feladataival sem voltak képesek megbirkózni. A test és az agy halála egy élet minden erőfeszítésével felhalmozott tudás végső és teljes megsemmisülését hozza.

No és a gyermekek? Hát nem ez lehet az egyetlen nemes és értelmes cél?
De a gyönyörű, mosolygó gyermekek képét nyomban felváltotta egy másik, melyben megnőttek, megöregedtek, s végül ők is meghaltak. Az ember nem vihet értelmet az életébe úgy, hogy látja, utódaira is éppolyan értelmetlen sors vár, mint saját magára.

Az emberi lét abszurditásának és hiábavalóságának képei lassan elviselhetetlenné váltak. Úgy láttam, a világ csak fájdalommal, szenvedéssel és halállal van tele - vagy azért, mert szelektíven vakká váltam a létezés pozitív oldalaival szemben, vagy mert ezek egyszerűen nem is léteznek egyáltalán. Gyógyíthatatlan betegségeket láttam mindenütt - az élet is ezek közé tartozott - őrületet, a kegyetlenség minden válfaját, bűncselekményeket, erőszakot, háborúkat, forradalmakat, börtönöket és koncentrációs táborokat.
Hogyan lehetséges, hogy mindezt nem vettem észre azelőtt? Hogy valaki bármi pozitívat találjon az életben, torzító, rózsaszín szemüveget kell viselnie és örökké az önbecsapás játékait kell játszania!

Úgy tűnt, az én szemüvegem végleg eltörött, és már sohasem leszek képes ezután önmagamat áltatni, mint ahogy azt idáig tettem. Az elviselhetetlen érzelmi és testi szenvedés örökké tartó, gonosz körforgása ejtett foglyul. Semmi kiút nem volt ebből a rémálomszerű világból. Világossá vált, hogy még a halál - legyen akár spontán vagy önkezű - sem ment meg innen. EZ A POKOL! Valóban: pokoli tájak archetipikus képe villant fel többször is a szemem előtt.