Halálpillangó

Egy bánatos lány sétál a Severn partján. Fullasztó meleg van, ő mégsem kívánkozik a hűs vízbe, ami annyi embert elragadt már. Megelégszik azzal is, ha csak lába érzi a homokos part nedvességét. Vakítóan süt a nap, dél körül járhat. Pár kicsi ül a fák lombos árnyékában és egy-egy nagy szelet dinnyét falatozgat. Alig várják már, hogy újra bemehessenek a most nyugodt vízbe. A lány elmélyében a külvilág csak egy halk, zörgő hang. A hangot is csak messziről hallja, tompán, elhalón. Olyan érzést kelthetne az őt megbámuló embernek, mintha egy angyalt taszítottak volna le a földre, s most itt jár. Igen, valószinűleg ezt hinné mindenki. De, ha az arcárára nézne, összeszorúlna a szíve és már nem is nagyal volna, hanem egy halálpillangó.

Ez a halálpillangó egyszer csak megáll, megáll és néz maga elé. Szemeiből kicsordul a könny, de ez a könny alig egy másodperc múlva meg is hal vérvörös ajkain. Ha tudta volna, hogya mennyien vágytak már az ő feladatára, büszkén halt volna meg, de ő csak egy egyszerű könnycsepp volt.

Viszont a lányt sem a könnycsepp, sem más nem érdekelte, csak a fájdalom. Mintha meghalt volna a lelke, üresen pangott. Ezért is fájt neki. Fájt, hogy nem érez mást, csak az ürességet. Ebben az ürességben, mint egy láthatatlan falú üvegben verdestek apró, fájdalmas szavak. A szavak egy kívülállónak vicces humbugnak tünhettek volna, de neki maga volt az összes szó a világon. Gyűlölte magát miatta, hogy nem képes másra gondolni, de csak a gyűlölet és a fájdalom maradt, szavak nélkül. Ordított volna, de nem tudta mit, elszaladt volna, de nem tudta hova. Valószínűleg azt sem tudta hol jár. Állt, belefeledkezve a fájdalomba. Minden alkalommal, mikor gondolni próbált valamire, az a valami szörnyű szavakká változott, s vízhangzani kezdett a fejében. Ez alkalom sem volt kivétel. Szeretett volna bocsánatot kérni, még egyszer, gondolatban. De gúnyos hangok ordították azt az egy szót, amit életében egyszer mondott ki, ezzel megölve a saját lelkét. Bizony, ez a lány oly tisztaszívű, és érintetlen volt, hogy mikor kimondta a halálos átkot, ő maga is meghalt. Azót bolyong a világban, megnyugvást keresve, de minduntalan elveszik az ürességben.

Szerelme a gonoszt vitte magával a halálba, s a bosszú mégsem volt édes. Felemésztette minden érzését, kivéve a bánatot. A bánatát, ami átjárja az egész testét és mégsem tudja ki után vágyódik. Mikor behunyja a szemét, egy fekere hajú, szemüveges fiú hívja, de ő nem ismeri. Vele menne, de nincs hová. Kérdezne tőle, de maga se tudja mit.

Így él, mióta a suhanó zöld fény szíventalálta Bellartixot. Meg akarta torolni Sirius halált, Harry szenvedését. Végül ő is olyanná vált, akik ellen világ életében kűzdött; gyilkossá.

Ez a nap viszont más, ez a nap lesz a végső. Ahogy így áll, üveses tekintettel, egyszerre csak lehunyja a szemét, s összesik. Egyetlen mondat hagyja el a száját, egy éve elősször.

• Végre látlak, Harry Potter!

Azzal Hermione Granger, aki a világ talán legokosabb boszorkánya volt, utoljára hunyta le mogyoróbarna szemeit. Nem telt bele fél perc és a lány egy fekete pillangóvá vált, s tovaszállt, fel, a felhők közé.