Elek Tibor

Itt is a lét a tét

Mogyorósi László: Ugyanaz a szépség

Nem könnyű ma költőként pályát kezdeni. De mikor volt könnyű? A nyugatos Kosztolányi Dezsőnek vagy a posztmodern Varró Dánielnek – hogy csak kettőt említsek e kötet (Ugyanaz a szépség) szerzőjének (Mogyorósi László) fölismerhető elődei közül – könnyebb volt-e, mint a maiaknak? Bizonyára nem, még ha utólag úgy is látszik, hogy igen.

De kit is érdekel ebben az igazi kultúra-, így költészetellenes korban a vers – teheti fel magának a kérdést nap mint nap az a pályakezdő (is), aki a belső késztetéseitől csak nem tud szabadulni. Mintha régebben, Goethe vagy Csokonai korában (hogy csak kettőt említsek azon alkotók közül, akiknek költői magatartásával is rokoníthatnánk a Mogyorósiét, ha más-más értelemben is) többeket érdekelt volna? Voltak, persze, olyan évtizedek is a magyar múltban, amikor társadalmi, politikai súlya is volt a költészetnek, amikor valóban többen olvastak verset. De vajon igazán a vers érdekelte-e akkor a versolvasók többségét?

Ugyanakkor gyakran hallhatjuk azt is, hogy mindent és mindenféle módon, formában megírtak már, elírtak már az elődök, akik részben kortársak, a mai pályakezdők elől. Nehéz utánuk, közöttük olyat és olyan módon írni, ami eredetinek és érdeminek minősülhet, s ezáltal valós figyelmet kelthet szerzője iránt. De vajon nem így érezték-e az elődök, a korábban indult kortársak is a maguk idején?

Ráadásul ebben a mai média által uralt és manipulált világban, ebben a sokszorosan megosztott és szétesett magyar irodalomban nem könnyű eligazodnia és érvényesülnie egy olyan pályakezdőnek, aki nem rendelkezik helyből kulturális kapcsolati tőkével, rokoni, mesteri támogatással. „A kulisszák mögé nem könnyű bejutni” – írja Mogyorósi László is (Entré), de annak, aki olyan nyelv-, ritmus-, rím-, formaérzékkel megáldott, s aki olyan mesterségbeli tudással és tudatossággal felvértezett, mint ő, kell, hogy esélye legyen ma is – mondom én. És azt is, hogy az elődökkel szembeni hátrányt, azt, hogy már mindent kipróbáltak és megmutattak mások, előnyére is fordíthatja egy napjainkban pályáját kezdő költő. A világirodalom és a magyar irodalom páratlanul gazdag hagyományvilága korlátlan lehetőségeket kínál számára, s csak az utána jövők számára fog még többet.

Megismerni, elsajátítani a lírai hagyományt ugyan kötelező feladatnak látszik ma már, „A stratégia a jólbevált: / jó helyről lopni nem szégyen soha.” – írja mai költőnk is (Entré), de alkotó módon építkezni belőle egyéni hajlam és tehetség dolga. Például Homéroszt, Vergiliuszt, Shakespeare-t, Goethe-t, Fontanét, Csehovot, Kafkát, Petőfit, Adyt, Kosztolányit, Tóth Árpádot, Babitsot, József Attilát, Petrit, Parti Nagyot, Varrót és más kortársakat mixelni egy költői világba, ráadásul zenei, operahagyományokkal, motívumokkal színezve, nyilván csak Mogyorósi László képes.

 A különböző lírai hangnemekkel (a tragikustól a parodisztikusig), különböző szerepekkel, versritmusokkal, szabad és kötött versformákkal (szonettekkel, haikukkal, leoninusokkal, limerikekkel, strófákba rendezett páros rímes, keresztrímes sorokkal), különböző prózai, zenei és vers (inter)textusokkal talán más is képes eljátszani. Talán még variációkat is éppígy (ha másként is) képes lenne írni, például Petőfi A Tisza című versének első és utolsó versszakára vagy a Vándor éji dalára. Talán még Hedonista és műkedvelő leoninusok és leoninus-szurrogátumokat is tudna írni. Az induló költői világokhoz képest mégis szokatlanul virtuóz, időnként (szándékoltan) groteszk (és/vagy ironikus, humoros) e kötetbeli játék azonban nem babra megy, nem szimpla szórakoztatás és még csak nem is a mesterségbeli tudás maximális elsajátításának bizonyítása a célja: az önazonosságra vágyó, önmagát a Másikban és különböző szerepekben felismerő én kálváriájának, az önmegfogalmazás kínjainak és örömeinek elfedésére és megmutatására szolgál („hol fájdalom és hol derű, / a torkomban két hegedű,” – olvashatjuk a Kurtán felzokog című versben). Figyelemre méltó sajátossága ennek a lírának az a látszólagos ellentét, amit már a kötet borítója (melyen egy szürrealista módon eltorzított, szétesett, élénk színekkel megfestett arc, illetve maszk látható) és címe (Ugyanaz a szépség) is érzékeltet, amit a „tudatmaghasadással” kísérletező, szerepek sokaságában feloldódó lírai én zaklatottsága („Arcomat Perc és Év sminkesei / maszkírozzák felismerhetetlenné. / De új szerepekre áhítozom.” – Pályamódosítás) és ugyanakkor „A letisztult formák fegyelmezettsége.” (Fríz) és harmóniája rejt magában.

A szerelem és a halál különböző arcai is az említett lírai önismereti folyamathoz („Önmagam középpontja a cél.” – Mindenszentek) nyújtanak másként pótolhatatlan adalékokat. De milyen szerelem és milyen halál? Leginkább Werther plátói, de érzéki vágyaktól is átfűtött szerelme kap itt, a kötet egészét átjárva hangot (de lásd főként A plátóiság lexikája című ciklust!), a kafkai promiszkuitással és A képernyő tükrében átélhető virtuális szerelemmel variálva. Míg végül a szexuális kielégületlenség a kötet végén a Fríz című versben kozmikussá nő az öröklét iránti vágy metaforájaként. A halál pedig? „Mozdulatodra a pindur sejtböl az élet elindul- / hat, s akaratlan akár. Megfogan így a halál.” – tudhatjuk meg már a Nyári leoninusokból. Hogy aztán az egész utolsó ciklus, Az emlékező elégiája variálja a gondolatot kezdet és a vég közelségéről, amelybe azért mégiscsak belefér az életünk („Haldokló nap az ifjúi én, / magába foglal világokat.” – Mindenszentek).

 A fentieken túl figyelemre méltónak vélem azt a fajta elhivatottságot is, amit a kötet első verseiben az önazonosságának még biztos tudatában lévő lírai én így fogalmaz meg: „Hinnem kell, hogy rendeltetésszerű / használat során, leszek ócskavas. / Hogy kopásomnak célja, iránya van / – s bár nincs rá garancia –, / hogy végül mégis / késztermék leszek. // Hiszem: kenyérré őrölnek / Isten malmai.” (Rendeltetés). Nem mindegy ugyanis, hogy egy induló költő milyen ambíciókkal lép az alkotói pályára.

Mogyorósi László pályakezdése kicsit elhúzódott, 29 éves korában jelenik meg első kötete, amikor hasonlóan tehetséges kortársai között néhány már a harmadikon is túljutott. A költészet azonban egyrészt nem lóverseny és nem tömegcikk-előállítási verseny, másrészt talán meg is érte a hosszas készülődés, mert ritka az ilyen, minden szempontból kész („késztermék”?) indulás, az ilyen gazdag és sokirányú továbblépésre lehetőséget adó első kötet.  „De vigyázz: ez több mint játék” – szól a figyelmeztetés a kötet utolsó sorában is, talán hozzánk, talán a versben beszélő énhez, s valóban, jó, ha tisztában vagyunk vele mindannyian: a kulisszák mögött itt is a lét a tét.

(Új Könyvpiac, 2005/ december)

(Kötetben: Elek Tibor: Árnyékban és fényben, Kalligram, 2007)