Mindent teremtett az Úr az ő maga céljára,
Az istentelent is, a büntetésnek napjára.

   Falak és oszlopok. Az éjsötétből nőttek ki, s a magasban ugyanúgy az éjsötétbe vesztek. Lassan növekedtek, mint a fák. Nem siettek. Tudták, hogy övék az örökkévalóság, az örökkévalóság pedig abban az időben még fiatal volt.
    Kiapadhatatlan erő táplálta gyökereiket, minél többet szívtak belőle magukba, annál hatalmasabbá tették magát a forrást. Az első szó óta, mely életre és növekedésre parancsolta őket, senki nem bolygatta meg csendes nyugalmukat.
    Most azonban idegen járt közöttük.
    Az óriás oszloptörzsek halvány derengést csorgattak a sűrű levegőbe. A jövevény inkább girbegurba kerülőutakat tett ebben a ragacsos szürkeségben, mint hogy át kelljen vágnia a falak tövében és a magasba szökő boltívek alatt gomolygó, anyagtalan sötétségen.
    Egyedül volt. Össze-összerezzent, még ha tudta is, hogy csupán saját gondolatai ébresztenek visszhangot az ürességtől kongó csarnokokban, verődnek oda-vissza a komor falak között és csapódnak vissza őrá. Először csak halk foszlányokként hallotta őket. Ezek az első gyönge rebbenések azután szüntelen suttogássá kapaszkodtak össze, amelyhez egyre több hang csatlakozott, egyre erőszakosabban, egyre érthetetlenebbül.
    Hiába próbálta elhallgattatni őket. Gondolat gondolatot szült, a falak pedig meghallották s most már ezerszeresen kiáltották, dübörögték és sikoltották vissza neki mindet, a felismerhetetlenségig eltorzítva. Mire a behatoló a legbelső termekbe ért, elviselhetetlen hangzavar tombolt körülötte. A fülét befoghatta ugyan, a falak keltette kakofónia azonban tovább kavargott a fejében, és ez ellen képtelen volt védekezni. A küzdelem kilátástalansága vasmarokként szorította össze bensőjét.
    Az angyalok közt nem akadt egy sem, aki ismerte volna a félelmet, egészen addig nem.
    A lármának olyan hirtelen szakadt vége, ahogyan elkezdődött.
    A jéghideg némaságban egy új hang szólalt meg:
    – Egy szeráfot vártam, vagy legalább egy kerubot. Hát ilyen kevésre tartanak, hogy csak egy egyszerű angyalt küldtek ellenem?
    A szavak maró gúnnyal csaptak le az angyalra, aki botorul megzavarta gazdájuk sértett magányát, majd mennydörgő haragba fordultak:
    – Legyek bár kitaszított, de ez itt az én birodalmam. Fény ostoba szolgálója, nem tudod, hogy ezekben a fényt sosem látott csarnokokban az én akaratom az egyetlen hatalom? Aki küldött, a vesztedre küldött ide!
    Az angyal minden ízében reszketve fordult a sötétség szíve felé. Az onnan kibontakozó jelenés láttán akaratlanul is a szeme elé kapta karját.
    A végtelenbe növő termek ura és egyetlen lakója annál is visszataszítóbb volt, mint képzelte. Az arca talán még őrzött néhány vonást egykori tündökletes szépségéből, de a teste, szent egek, a teste...
    – Senki nem küldött – nyöszörögte az angyal a földre roskadva. – Senki...
    A riadt szűkölésre a borzalmak borzalma megtorpant. A dühét szeszélyes kíváncsiság váltotta fel.
    – Mi a neved? – kérdezte.
    – Lilith, Nagyuram.
    – Lilith... Tehát magadtól jöttél hozzám. Miért?
    Az angyal tanácstalanul rázta meg a fejét. Eddigi életében nem tett fel kérdéseket, nem volt szüksége válaszokra. Néhány gondolata azonban ismét elszabadult és kétségbeesetten keringett körülötte. A sötétség fejedelme figyelmesen hallgatta őket, közben az előtte görnyedő kis alakot fürkészte.
    – Emlékszem rád – mondta. – És te emlékszel-e énrám?
    Lilith lassan bólintott. Hogyan is feledhette volna azt a napot, amelyen az angyalok hercege, mindannyiuk közül az első és leghatalmasabb kiűzetett a mennyek országából?
    Aznap isteni sugallat hívta egybe az égi sereget. Lilith, akit a mindenható ige utoljára s legcsekélyebbnek alkotott közülük, a hátsó sorokba szorult. Onnan nézte végig, hogy Uriel puszta akaratból font béklyót dob a szépséges Luciferre, Mikhál lángpallosa pedig újra meg újra lecsap.
    Egyhangú kimértséggel végezte munkáját a lángpallos, monoton surrogása és áldozatának sikolyai hosszan hullámzottak az újonnan teremtett világ felett.
    Az iszonyatosan megcsonkított, megannyi sebből vérző Lucifert végül két markos angyal ragadta meg, hogy áthajítsák a mennyek kapuján. Mielőtt azonban a határtalan semmibe zuhant volna, ő még egyszer résnyire nyitotta szemét, és egyenesen Lilithre szegezte mindent látó tekintetét.
    Igen, Lilith emlékezett rá. Azt a tekintetet képtelen lett volna elfelejteni.
    A tűzszemek most is ugyanolyan áthatóan szegeződtek rá, és az angyal érezte, a gondolatait ugyanúgy nem képes elrejteni előlük, mint akkor rég.
    – Nos, már sejtem, miért jöttél – szólalt meg Lucifer. A hangja élét vesztve ölelte körül az angyalt. – Szerettél, de eltaszítottak...
    A kietlen csarnokok élő falai zokogták el helyette a ki nem mondott szavakat: ahogyan engem is.
    Hátrahúzódott, hogy idomtalan testét ismét az árnyékba rejtse. Csak a tekintetében újra felizzó, régi láng ragyogott át a sötéten.
    Amint Lucifer nem volt többé más, mint testetlen hang és egy melegen parázsló szempár, az angyal rettegése is alábbhagyott.
    – Jöjj közelebb, kicsi Lilith – bíztatta őt az a simogatóan édes hang –, és meséld el, mit tettek veled!

2005.