Ismerlek

H. J.-nek, aki eltűnt és megkerült

   – Az életnek nincs értelme! – dőltem hátra a fehér homokon.
   A sóhajom túl hangos volt, a lendület, amivel a karomat a fejem fölé feszítettem, túl drámai. Pedig a parton, a sűrű nádtól rejtve nem akadt közönségem. Ide menekültem, meg nem értetten, a világ összes terhével a vállamon, tüskés magányba burkolózva. Gyönyörű, fájdalmas gondolataimat dédelgettem, kopott kliséket és rég halott költők ócska verssorait ötvözve bennük.
   És azt hittem, ami belülről feszít, azt soha más nem érezte rajtam kívül.
   Az ég kéken ragyogott, a nyári nap olvadt aranyként folyt szét rajta, a víz a lábujjaimat csiklandozta. Egy-egy hűvös hullám a térdemig felcsapott, és egy röpke pillanatra felcsúszott a combomon egészen odáig, ahol azelőtt még senki nem érintett meg. Libabőrösen reszketett a testem, és reszketett a lelkem is. Mintha a tó, akár egy tapasztalt szerető, így akart volna magába csábítani.
   Egyre csak az járt az eszemben, ha lenne bátorságom hozzá, hogy engedjek a hívásnak, ha felállnék és elindulnék befelé, hogy átadjam magam a koromsötét víz ölelésének... Milyen könnyű is lenne!

- o -

   – Az életnek nincs értelme – nevetett rám egy új arc, új ígérettel a tekintetében.
   A tetőn ültünk, az ég megintcsak kék volt – olyan átkozottul közhelyesen kék, amilyennek hosszú évek óta nem láttam –, a fehér napsugarak éles kontúrokat rajzolva választották el a közelit a távolitól. Alattunk porba és utcazajba fullasztotta magát a világ. Mi örökéletű istenpárként láthatatlanul, mennyei trónusunkról lestünk bele a halandók színjátékába. A fejünket csóválva kacagtunk, mert a darab kaotikus fekete komédiának bizonyult, főszereplők nélkül, csupán szövegtelen statisztákkal.
   Én messze a mélység fölé hajoltam, és lenéztem.
   Odalent az egymásba mosódó millió arc tömegében voltak néhányan, akik tőlem remélték, hogy értelmet adok az életüknek. És egy, aki értelmet adhatott volna az enyémnek. Csak épp nem volt kedve hozzá.
   Csodát vártam, hogy megjelenik ő, pontosan alattam, előtűnik a semmiből mindenható vágyaim parancsának engedelmeskedve. Arra készültem, hogy abban a pillanatban a lábai elé vetem magam. Onnan fentről, a tetőről.
   A hátam mögött könnyűvérű isteni társam akkor megint felnevetett, és én vele nevettem.

- o -

   Nem mondtam ki, nem akartam kimondani, mégis ugyanaz a visszatérő gondolat vergődött a fejemben. Pedig azt hittem, már réges-rég megszabadultam tőle.
   A földön feküdtem, órák vagy talán napok óta, nem számított. Semmi nem számított, amióta az utolsó kétségbeesett lázadásommal felrúgtam az egész addigi életemet. Azt hittem, ettől újra büszkén nézhetek majd a képmásomra, de elkéstem: a tükör már csupán egy kiürült héjat mutatott ahelyett, aki valaha én voltam.
  Az élet és én... A kemény padlón heverve azzal szórakoztattam magam, hogy elképzeltem, mi lehetne a legeredetibb módja, hogy kölcsönösen megszabadítsuk egymást a másiktól.
   Nem mozdultam, a tekintetem is pislogás nélkül veszett az álmennyezet kacskaringóiba. Hideg voltam, és szürke, mint a november, ami odakint már megölte a világot, s most felém kúszott lassan, végzetes bizonyossággal. A szemem kiszáradt, égett, mégis erővel tartottam nyitva. Egy sápadtan izzó villanykörte lett a napom, a menedékem. A kísértést még soha nem éreztem olyan lebírhatatlannak, mint akkor. Egyetlen szemhunyásnyi sötétség magával rántott volna.

- o -

   – Az életnek nincs értelme – mondod te.
   Emlékszel? Egyetlen szavad elég volt, hogy észrevegyelek. Megérintettelek, és te kinyíltál előttem. Először szégyenlősen, félve, hogy vajon értelek-e, tudok-e olvasni benned. Majd mindent meg akartál mutatni, és szomjasan ittad a csodálatomat.
   Értelek, éppen úgy, ahogyan szeretnéd. Azt is tudom, most nincsen igazad, de hiába is próbálnálak erről meggyőzni. Ezért csak messziről figyellek, és vigyázok rád, ha engeded.
   Mert ismerlek. Azt hiszed, a kérdés fontosabb a válasznál. Hogy mindent tudsz, bár még alig láttál valamit. Hogy egyszerre lehetsz minden és mindennek az ellentéte is. Hogy egyedül nem bírsz el a világgal, és csakis úgy győzheted le, ha hátat fordítasz neki.
   És hogy ami belülről feszít, azt soha más nem érezte rajtad kívül.

 2005