Egyedül

   Egy toronyban éltem egymagamban. Az ablakaim a felhőkre nyíltak, onnan néztem le a világra, és boldog voltam. Egy nap emberek jöttek, és ledöntötték a tornyot.

   Vándorolni kezdtem. A lábam magától vitt előre, s én ámuló szemmel faltam a sok új csodát, a megannyi feltáruló részletet. Közelről minden más volt. Olyan intenzív, olyan eleven.
   Emberekkel is találkoztam. Mosolyogtak rám, örültek nekem, társuknak a semmi közepén.
   – Egyfelé visz az utunk – mondták. – Tarts velünk!
   Sarkon fordultam, és az ellenkező irányba indultam. Csakhogy előbb-utóbb megint beléjük botlottam.

   A városba mentem, mert azt hallottam, a tömegben mindenki magányos. Az utcákat, a tereket róttam, parkokban üldögéltem, háztetőkre másztam. Senki nem szólt hozzám, de folyton ott csacsogtak, kiabáltak, énekeltek, tülköltek és berregtek körülöttem. A lármájuk bántotta a fülemet, a gondolataim riadtan húzódtak vissza agyam hátsó fertályába.
   Egy nagy, komoly épület mélye kínált menedéket. Odabent hűvös fogadott, és csönd, végre csönd. Szerettem ott lenni. Teremről teremre sétálgattam a régmúlt emlékei között. Beszívtam a gót fatáblák dohos szagát, ujjaimmal felmelegítettem a reneszánsz Máriák márványarcát, álmokat kutattam a barokk hercegnők kékkel festett pillái mögött.
   – Gyakran látom itt – lépett hozzám egy nyakigláb fiatalember. – Szintén művész? Festő avagy szobrász? A szeme elárulja.
   Nem válaszoltam neki, és nem tértem vissza többé a múzeumba.

   A templom ugyanolyan méltóságteljes és hűvös volt. Nem törődtem a fényesre kopott padok keménységével. Mozdulatlanul ültem, az arcomat a színes ablakokon beáradó fénybe tartottam.
   Nagy ritkán óvatos tapintattal beosont egy-egy hívő lélek. Hozzászoktak, hogy engem állandóan ott találnak. Mielőtt monoton imájuk végeztével újból kiléptek volna az ezerhangú, ezerszemű külvilágba, még visszanéztek rám.
   – Istent keresi – suttogták.
   Magamban kuncogtam rajtuk. Isten nem volt a templomban. Csak én.
   Amikor pedig egy napon a pap, aki már hosszú ideje figyelt, bizalmas határozottsággal elindult felém, én felálltam, és becsuktam magam mögött a templom ajtaját.

   A láthatatlanok mindenütt ott voltak, mégsem vett róluk tudomást senki. Elhatároztam, hogy magam is egy leszek közülük. Loboncosra növesztettem a hajamat, összepiszkoltam a ruhámat, és leereszkedtem melléjük egy fal tövébe.
   Pénzérmék hullottak elém. Néztem, ahogy csillogva pörögnek az utca kövén.
   – Miért nem veszi fel? – mordult rám az adakozó. – Nem kell a munka, nem kell a segítő kéz sem? De fenn hordja az orrát! Az ilyen alakok miatt olyan a világ, amilyen…
   Az átkozódása elkísért, amikor néhány utcával odébb rendbe szedtem a külsőmet.

   Akkor találkoztam egy lánnyal. Szép volt, halk szavú. A teste az otthonommá vált.
   – Senki nem tud úgy szeretni, mint te – mondta egy hajnalon, mikor libabőrösre csókoltam szégyenlős meztelenségét. – Ilyen önfeledten, ilyen adakozón. Úgy érzem, mindig velem vagy, és én is mindig veled vagyok.
   Hamissá lett az ölelésem, hamissá a mosolyom. Ő mégis elhitte. Amint elaludt, kitártam az ablakot, kibontottam gyönyörű szárnyaimat, és felrepültem az égbe.
   Könnyű, boldog suhanással repültem. Odalent a részletek egybefolytak, a szétesett egész újra összeállt, majd összezsugorodott és végleg eltűnt mögöttem.

  Most itt vagyok, csillagok gyermeke a fekete űrben, és csak lebegek, úszom egymagamban, örökké mámorosan az idők végezetéig.

 2004