A Grimmauld tér 12 száma alatt lévő főhadiszálláson búskomor hangulat uralkodott. Legfőképp azzal töltötték a napot a rendtagok, hogy arra gondoltak, ma vajon melyik szerettük esik áldozatul valamelyik halálfaló támadásnak. De ez a vasárnap most nyugodtnak ígérkezett. Harry és Hermione közös szobájukban épp próbáltak felkészülni a holnapra tervezett csatában. Ez túlzás, hogy próbáltak, mert csak Hermione készülődött. Tegnap kapták a hadüzenetet, így nem volt sok idejük az előkészületekre.

A nap fényes sugarai áthatoltak az ablakredőny apró résein. Kora reggel volt, de a nap máris hétágra sütött.

- Olyan fáradt vagyok… - ásított Harry mire Hermione hozzávágott egy párnát.
- Te csak ne panaszkodj itt nekem! Ha jól tudom, tegnap sem gyakoroltál egy percet sem. – szólt tettetett felháborodással a hangjában.

- Még szombaton sem pihenhet az ember? – sóhajtott. – különben is miért vagy ilyen izgatott, úgy csinálsz, mint aki most megy először harcolni. – majd lusta léptekkel odament hozzá és magához ölelte.

- Nem izgulok csak… Olyan feszült mindenki és ez mintha ragályos lenne… És holnap akartam bemenni anyához a kórházba, hogy vigyek neki egy kis levest. – mondta elkeseredten, majd belefúrta arcát kedvese mellkasába. Harry lágyan megsimogatta göndör fürtjeit. Most lesz egy éve, hogy Hermione szüleit megtámadták a halálfalók. Édesapja életét vesztette, édesanyja pedig súlyos sérüléseket szenvedett és szinte belebolondult a kínzásba és férje elvesztésébe. A lányt megdörzsölte szemeit, majd visszatért a szekrényhez. Nem akart most a múlton rágódni. Épp eleget sírt már. Ezt a napot nyugodtan szerette volna eltölteni.

- Most pedig gyakorolni fogunk! – mondta határozottan, majd előhúzta pálcáját.

- Itt a szobában??? Na és milyen átkokra gondoltál? Csiklandozó bűbájt akarsz, vagy varázsoljak neked virágot? – felelte nevetve Harry. Az ilyen napokat imádta. Újra gyereknek érezhette magát, amikor még egyetlen gondja volt… Meghasal bájitaltanból vagy nem.

- Nem, most rendesen. – Hermione tekintetét McGalagony is megirigyelhette volna. Harry mostmár látta, hogy ennek a fele sem tréfa. Komoly ellenfelére talált. Így ő is előrántotta a pálcáját. Egyszer csak lendített egyet a pálcájával és darabokra tört egy vázát. Kedvese azonnal odaszaladt, hogy rendbe hozza, de Harry ezt kihasználva mögélopakodott és hátulról elkapta. Tudta, hogy a lány leggyengébb pontja a vádlija. Ha azt megcsikizi nyert ügye van. Hermione hangosan sikított. Aki elment a szoba előtt azt hihette, hogy embert ölnek. Valahogy az ágyon kötöttek ki. Hatalmas dulakodás alakult ki.

Harry vs. Hermione. Az első menetben Harry vezetett 1:0-ra a jól bevált vádlicsikizéssel. Ám a lány sem hagyta magát. Úgy tett, mintha elővigyázatosságból levenné kedvese szemüvegét, de abban a pillanatban, amikor ő nem figyelt, jól hasbaboxolta.

- Hermione, te mikor lettél ilyen kemény csaj? – kérdezte fuldokolva.

- Tanultam önvédelmet. – felelte büszkén Hermione. Így már 1:1 volt az állás. Tovább „harcoltak” volna, de ekkor valaki kopogott. Hermione el-elcsukló hangon mondta, hogy szabad. Ron lépett be a szobába. Tekintetén tükröződött a megtörtség és a fájdalom. Ezen már nem is csodálkoztak, hiszen édesapja a Szent Mungóban van, húga egy éve eltűnt, Charlie és Bill pedig a harcok során veszítették életüket.

- Lupin üzeni, hogy gyertek le! – mondta halkan és érzelemmentes hangon.

Még mindig jó barátok voltak, de mióta Harry és Hermione egy pár, mintha lenne közöttük egy láthatatlan fal, ami nem engedi, hogy barátjuknak segítsenek feldolgozni a katasztrófákat. Ezáltal megszakadt közöttük egy több évig tartó különleges kapcsolat. Ron több évig volt szerelmes Hermionéba, de a lány ezt sehogy sem tudta kezelni. Hiszen kizárólag csak barátként tekintett a fiúra. Ron még mindig dühös volt a lányra. Nem tudta elviselni boldogságát. Harryre pedig továbbra is barátjaként tekintett, de a fiúnak így is kevés ideje volt. Ezeket az órákat, pedig szerelmével szeretette volna eltölteni.

Harry kissé csalódott volt, de számított rá, hogy lesz megbeszélés a csata előtt. Csak nem gondolta, hogy reggel fél kilenckor. De sebaj, hosszú még a nap… A lépcsőkön menetelve megpróbált még egy utolsó csikitámadást, de Ron arckifejezését látva inkább hagyta az egészet. Úgyis lesz még egy csomó alkalmuk a turbékolásra. Például a gyűlésen…

A terembe lépve néma csend fogadta őket. Harrynek mindig olyan kripta hangulata volt az ilyen összejöveteleken. Mintha bármelyik percben feldobhatná valaki a talpát. Ám Hermione tett róla, hogy ne legyen szomorú a sok halálhír hallatán. És valahogy a végső küzdelmet, a Voldemorttal való párbaját is feledtette vele. Ezért imádott vele lenni.

A legelső olyan gyűlésen, amikor már egy pár voltak, szalvétán leveleztek egymással. Hermione legelső kérdése ez volt: „Reggel is szeretni fogsz még?” Erre Harry valami nagyon szépet szeretett volna válaszolni, de ő nem a szavak embere. Csak ennyit írt „Örökkön-örökké édes” Mosolyogva emlékezett vissza. Azóta ez a különleges jelmondatuk.

Ron különös kifejezéssel nézett rá. Olyan megvető volt a tekintete. Mintha egy dilinyósra nézne. Az járt a fejében, vajon hogy képes ezekben az időkben valaki mosolyogni? De Harry kedvét ez nem vette el. Túl sokat szenvedett gyerekkorában ahhoz, hogy most ne élvezhesse élete minden percét.

Hermivel egymás mellé ültek, mint mindig. A lány kicsit feszült volt, mintha rossz előérzete lenne. Harry meg is kérdezte mi a baj. Természetesen az, amire gondolt: rossz előérzete támadt. Furcsa, hogy mindig tudja, hogy mire gondol. Hermione is mindig tudja, hogy mi jár az ő fejében. De ez, mintha mindig is így lett volna. Elejétől fogva meg volt ez a különleges kapcsolatuk. Harrynek fogalma sem volt, hogy miről beszélnek a gyűlésen. Majd Mione elmeséli neki este. Most valahogy túl fáradtnak érezte ehhez magát. Ám amikor kedvese hatalmas erővel kezdte el szorítani a kezét az asztal alatt, gyanút fogott. Kiderült, hogy újabb halálfaló támadások történtek Londonban. Az áldozatok listáján ismerős nevek is szerepeltek. Neville Longbottom nevének hallatán elszorult Harry szíve. És nem csak őt, hanem családját is megtámadták. Feleségét, Lunát súlyos sérülésekkel szállították be a Szent Mungóba. Mindennek a tetejében még el is vetélt! Harry elhatározta, hogy amint csak tud, bemegy őt meglátogatni. Szörnyű érzés volt minden nap azt találgatni, ma vajon kit támadtak meg és ki került kórházba. Harrynek már annyira elege volt ebből. A horcruxokat egy kivétellel elpusztították. Már csak Voldemort szeretett kígyójával kellett leszámolniuk.

A gyűlés délkörül ért véget. Voltak olyan rendtagok, akik hazamentek ebédelni, de sokan ott maradtak. Mrs. Weasley minden nap ínycsiklandozó ebédet készített. A nő minden egyes nap sírt. Ám senki sem tudta, hogy vigasztalja. Hiszen mit tudtak volna neki mondani? Harry és Hermione sokszor hallotta éjszakánként Ront és édesanyját zokogni. De volt, amikor csak beszélgettek. A régi szép időkről, amikor a család együtt nyaralt, karácsonyoztak vagy csupán együtt töltöttek egy szép napot.

Harrynek most semmi étvágya sem volt. Így felment a szobába. Nagy örömére Hermione is vele tartott. Játékukat már nem volt kedvük folytatni. Így csak egymás karjaiban feküdtek ágyukon.

- Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy velem. – suttogta halkan Harry. – Nem is tudom, mi lenne velem nélküled... Talán már rég bediliztem volna. Hermione még jobban hozzábújt.

- Szeretlek! – mondta a lány, majd lágyan megcsókolta szerelmét. Ajkaik gyengéden érintették egymást. Bárcsak örökké itt feküdhettek volna egymással. Boldogan, gondtalanul.

- Én is szeretlek! – felelte megszakítva a csókot Harry. Majd ismét birtokba vette kedvese ajkait.

- Szerinted hogyan segíthetnénk Ronnak? – kérdezte később Hermione. Ebben a témában volt a legtanácstalanabb.

- Fogalmam sincs. Velem még szóba is áll, de veled… - felelte csalódottan. – Nagyon nehéz lehet neki.

- Tudom, de azért nem kellene így viselkedni velem. Hiszen a francba is barátok voltunk! – mondta szomorúan. – Ginny is annyira hiányzik… Sosem volt még ilyen jó barátnőm! Harry nem tudta mit feleljen erre. Neki is hiányzott a régi Ron, de abba reménykedett, hogy ha vége a háborúnak talán újra összeállhat a trió. De lelke mélyén tudta, hogy sohasem lesznek már olyan jó barátok, mint régen.

- Igen nekem is hiányzik Ginny, de fogalmam sincs, hol kereshetnénk őt. Talán már nem is él. – folytatta mély szomorúsággal a hangjában Harry. A fiú még mindig nem adta fel a reményt, hogy megtalálhassa a lányt, de fogalma sem volt hol kereshetné még. Sok akciót terveltek már ki. A fél világot bejárták érte: az összes halálfaló állomást, rejtekhelyeket, elhagyott kastélyokat, de mind hiába. Harry szerint Voldemort főhadiszállásán lehet a lány, de fogalmuk sincs hol keressék. Próbálkoztak már foglyokkal is, de azok csak használhatatlan információkkal szolgálhattak.

Harryt gondolkodásából egy éles kacaj zökkentette ki. Hermione már nem volt mellette az ágyon, leesett. A fiú hahotázva segítette fel. Mindketten úgy érezték, sohasem tudják abbahagyni a nevetést. Ezt a köznép röhögőgörcsnek nevezi, aminek nincs ismert gyógymódja. A Malfoyféle úrinép egyszerűen csak dilisnek vagy idiótának nevezné őket.

Ám Hermione kedve hamar elszállt. Mostanában gyakoriak voltak a hangulatingadozásai. Éjszakánként is sokszor jött rá a sírás, Harry nem győzte vigasztalni. A lány kinézett az ablakon és a gyönyörű bárányfelhős égboltot bámulta. A fiú mögéállt és hátulról átölelte.

- Mi a baj?- tette fel az egyszerű kérdést.

- Semmi, csak talán most a harc előtt el kellene mondanom neked… De nem, inkább majd utána – kezdte el szokásos gondolatmenetét, amit Harry néha nem igazán tudott követni. – És ha nem lesz utána? Hiszen bármikor eltalálhat egy átok, és… - már potyogtak a könnyei, ami hihetetlennek tűnt, hiszen az előző percben még nevetett.

- Csssss! Semmi baj! Nekem mindent elmondhatsz, de az teljesen mindegy, hogy mikor. – nyugtatgatta, ugyanakkor nagyon érdekelte, hogy mi lehet ez a dolog, amit Hermione fél elmondani neki. A lány mély levegőt vett és elkezdte:

- Tehát arról van szó, hogy négy hete késik, amit nem tudok mire vélni, hiszen még sosem fordult velem ilyen elő. – mondta halkan, miközben a kezével babrálta pulóverének gombját. – És nagyon valószínű, hogy terhes vagyok…

Még mindig sírt, de ugyanakkor félve nézett Harryre, hogy vajon mit fog szólni. A fiú kezdetben szóhoz sem jutott, csak Hermione mondatát hallotta: terhes vagyok, terhes vagyok… Aztán eljutott a tudatáig! APA LESZ! Lesz egy pici kisfia vagy kislánya, akivel majd játszhat, kviddicsezhet, aki majd örökölheti a tekergők térképét. Még ehhez hasonló terveket gondolt ki. Mérhetetlenül boldog volt!

Hermione nem értette, hogy Harrynek mi baja. Nem szólt semmit csak az ablakot bámulta. Kezdett bepánikolni, hogy talán kedvese nem is szeretne kisbabát. Pedig ő nagyon vágyott rá. De sosem merte még neki mondani, hisz volt elég baja szerelmének. Nem akarta ilyen badarságokkal fárasztani. És most itt volt a nagyszerű lehetősége.

- Ha nem szeretnél gyereket, akkor elvetethetem… - mondta csöndesen, de belülről gyűlölte magát érte. Ugyanakkor tudta, hogy Harry nélkül nem lenne képes végig csinálni a terhességet és az azutáni még nehezebb időszakot. Erős lány volt, de ehhez nem eléggé.

Harryt ez a mondat kizökkentette álmodozásából.

- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Dehogy veteted el! Hiszen szeretlek és nagyon szeretnék apa lenni! Mindennél jobban szeretnék egy kisbabát! – kiáltotta és egy hatalmas lendülettel felkapta kedvesét és ahol érte, ott csókolta. Hermione teljesen megnyugodott. Olyan boldog volt!

- Várj, előbb vennünk kellene egy terhességi tesztet! Már teljesen beleéltük magunkat, közben lehet, hogy nem is várok babát!

- Oké, bár nem tudom, hol lehet ilyesmiket kapni… - szólt elbizonytalanodva Harry.

- Akkor elugrom az Abszol útra, kb. 10 perc múlva itthon is leszek! – felelte izgatottan Hermione, majd megpördült és hoppanált.

Harry semmivel sem tudta magát lefoglalni. A percek csigalassúsággal teltek. Mindeközben ő dobolt az ujjával, varázsolgatott, kifényesítette a pálcáját, elment wc-re. Jött és ment. Ekkor meghallotta az ismerős pukkanást.

- Megvan! Azt írja, hogy rá kell pisilni a csíkra. – el is ment a mosdóba. Harry fel s alá járkált a szobában.

- Sikerül?

- Jaj, Harry ezt most komolyan kérdezed? – hangzott a felháborodott felelet. Néhány perc elteltével ki is jött a fürdőszobából kezében tartva a tesztet.

- Most már csak várnunk kell… - pár perc elteltével odaadta Harry kezébe. A fiú megnézte, tagadhatatlanul rózsaszínű volt a csík.

- Kisbabánk lesz!- kiáltotta, mire kedvese a nyakába vetette magát.

*

Harry és Hermione sohasem érezték még magukat ilyen boldognak. Hermione arca ragyogott, nem véletlenül mondják azt az emberek, hogy a nők várandósan a legszebbek. Még nem akarták elkiabálni a dolgok. A másnapi harcban Harry megígértette kedvesével, hogy mellette marad végig, hogy vigyázni tudjon rá. Hermione kicsit neheztelt ezért szerelmére, de megértette Harry aggodalmait. A csata döntetlennel végződött, mindkét félről voltak veszteségek, de nem számottevően.

Hermione pocakja tízhetesen elkezdett picit gömbölyödni. Ez nem kerülte el Mrs. Weasley figyelmét sem. Kétségkívül gyanakodott, így el kellett neki mondani a hírt.

- Te jó ég! Gratulálok, végre valami jó hír! Még csak csodálkozni sem lehet, hiszen 3 éve együtt éltek! – mosolygott. Azonnal elkezdett még jobban anyáskodni Hermione felett. Ami jól is jött, mert Harry alig bírta teljesíteni kedvese kívánságait. Gyakran hajnalban is felkeltette és elküldte őt kondéros kekszért vagy olyan jégkrémért, ami szobahőmérsékleten sem olvad el.

A hír villámgyorsasággal terjedt el a házban. Mindenki gratulált nekik kivéve Ron, bár ezen nem is lepődtek meg. A fiú ugyanolyan szótlan volt, mint eddig.

*

Két héttel később Harry és Hermione elment az első vizsgálatra. A nő kérésére mugli kórházba mentek. Itt ugyanis ultrahangos vizsgálatot is tudnak készíteni, amivel még közelebb kerülnek a leendő szülők kisbabájukhoz. 10 órára kaptak időpontot. Az épületbe lépve megcsapta orrukat az a jellegzetes szag, ami minden kórházban jelen volt. A tisztaság szaga.

- Jó reggelt kívánok! – fogadta őket egy kedves nővér, majd betessékelte őket egy szobába.

- Szeretnék hallani a pici szívdobogását? – kérdezte.

- Igen, nagyon szeretnénk. – felelték mindketten nagy izgalommal. A nővér egy mikrofonszerű tárgyat helyezett Hermione hasára, ami egy hangszóróhoz volt csatlakoztatva. Ám a hangszóróból csak furcsa hangok hallatszódtak, dobogás nem. Egy kicsit meg voltak rémülve, de máris megnyugtatta őket a nővér.

- Ez elő szokott fordulni, ha a baba nem olyan helyzetben fekszik. Most pedig megnézzük hüvelyi ultrahanggal, úgy sokkal jobb lesz a felbontása, mint ha hagyományos ultrahanggal néznénk – mondta, majd el is kezdte a vizsgálatot. A képernyőn nem látszottak a lábacskák, kezecskék, még a fej sem, csak egy zoknira emlékeztető gombóc. Harry és Hermione ezt nem tudta mire vélni. Hisz mindketten azt olvasták, hogy ilyenkor már látszódniuk kellene az előbb említett testrészeknek.

- Szólnom kell Brown doktornőnek. Mindjárt visszajövök – törte meg a csöndet. Harryt az ájulás kerülgette. A dementorok közelében érezte magát így. Kis zümmögést hallott a fülében és minden vér kiment a fejéből. Hermione erős maradt, nem akart rosszra gondolni. Majd, ha a doktornő itt lesz…

- Jó napot! – köszönt kedvesen Brown doktornő. Amint meglátta az ultrahangos képet együtt érző tekintettel Harryék felé fordult:

- Sajnálom, de a magzat elhalt. El kell távolítanunk a méhlepényt, úgyhogy egy kisebb beavatkozásra lesz szükség. – kezdte. – Szeretne ma túlesni rajta, vagy jegyezzük elő? – ezt mind egyszerre zúdította rájuk. Harrynek fogalma sem volt, hogy mit mondjon.

- Inkább ma, ha lehet. – felelte könnyes szemmel Hermione, de nem sírt. Jó erősen megszorította kedvese kezét. A papírok aláírása után az orvos és a nővérek előkészültek a beavatkozásra. Sok gyógyszert és nyugtatót beadtak Hermionénak. Rövidesen túl is esett a dolgon, majd elaludt.

- Csak figyelje, hogy lélegzik-e – adta ki az utasítást Harrynek, aki ezen nagyon felháborodott. Nem az ő dolguk megfigyelni? Hangosan beszélt kedveséhez, néha pofozgatta. A nővér folyamatosan bejött, hogy megnézze minden rendben van-e.

- Úgy tűnik elájult. Itt egy kis repülősó, ezt tartsa az orra alá. – mondta közönyösen. Pedig az elején olyan kedvesek voltak, most viszont, úgy bántak velük, mintha idegesítené őket, hogy foglalják az egyik szobát. Felháborító…

Hermione nemsokára magához tért. Indulhattak is haza. Két hónap múlva már újra próbálkozhatnak. Harry borzalmasan érezte magát, fogalma sem volt, mivel vigasztalhatná szerelmét. Hisz mit lehet ilyenkor mondani? Miután dehoppanáltak, Mrs. Weasley fogadta őket.

- Na, hogy ment kis drágám? Minden rendben van? – kérdezte és magához ölelte Hermionét.

- Elhalt a magzat – csak ennyit felelt érzelemmentes hangon, majd felrohant a szobájába. Harry is szeretett volna egyedül maradni, így szó nélkül kiment az udvarra. Gyönyörű idő volt. Egy felhő sem volt az égen. Nagyszerű nap lett volna, de nem most. Harry kivette seprűjét a tárolóból és repült pár kört. Érezte, hogy kitisztul a feje, az élet oly egyszerűnek és áttekinthetőnek tűnt számára. Könnyein keresztül alig látott valamit, így félő volt, hogy nekimegy egy fának. Szemeit törölgetve leszállt, majd bement a házba, ahol együtt érző szavakkal fogadták. Szóval már mindenki tudta… Remek…

Harry a szobájukba lépve hihetetlen dolgot látott. Hermione szívből jövően és hangosan zokogott RON karjaiban. A lány úgy szorította, mint aki, ha elengedi, akkor újra át kell élnie a mai nap borzalmait. Ron csendben simogatta barna hajzuhatagát. Hisz a legjobb barátok jóban, rosszban kitartanak. Harry leült melléjük a kanapéra és megölelte szerelmét. Így ültek hármasban az ágyon és némán gyászoltak.

Vége, vagy mégsem?