Emlékek

Részlet az Arany Birodalom c. regényből, folytatás

Eril csak úgy szívta magába a város látványát, szagát, hangjait. Nem tudta, meddig tart az út a zötyögős hintóban, ezért igyekezett minden pillanatát kiélvezni. Girant a bal oldalán ugyanolyan ámulattal figyelte az Aranyváros éjszakai forgatagát, mint ő. Kettejük között egy harmadik fiú, Fredrik hortyogott, már akkor elnyomta az álom, mikor a kocsi kigördült velük a palota egyik mellékbejáratán. Szemben a vörös Ceddie nézelődött kifele, mellette pedig Racine ült. Kintről behallatszott a kövér felvigyázó, Menendez fojtott panaszkodása, amiért csak a bakon kapott helyet.
     Egy diszkréten kivilágított ház előtt álltak meg. Nem túl nagy, de elegáns hallba léptek be. A palota grandiózus méreteihez képest az egész ház aprócskának tűnt, de Racine egyetlen éles pillantása beléjük fagyasztotta a lekicsinylő megjegyzéseket.
     Termetes asszony sietett feléjük, arany ékszerekkel felcicomázva és túlzott örömmel dobva szét karjait a köszöntésükre.
     – Isten hozta önöket az örömök házában, uraim!
     Menendez régi barátnőjeként mutatta be a fiúknak a bordély tulajdonosnőjét, majd a gondjaira bízta őket.
     A madame egy kényelmes belső szobába közben egyfolytában beszélt.
     – Ó, ó, milyen fess fiatalemberek! Még nem is tudják, milyen örömöknek néznek elébe. Bízzák csak magukat Madame Sophie-ra! Milyen elegáns fiatalemberek! A legügyesebb lányaimat válogattam ki a számukra, hiszen tanulni jöttek, nemde? – gurgulázó hangon felkacagott. – A szerelem művészet, és Madame Sophie lányai a legkiválóbb művészek.
     A madame kettőt tapsolt, mire négy lengén öltözött lány vonult be. Madame Sophie teátrális mozdulatokkal mindegyik fiú kezébe helyezte egy-egy lány kezét, a lányok pedig maguk után húzták a fiúkat a saját szobácskáikba.
     
     
     Eril unottan nézett körül. Itt minden nyomasztóan kék volt. Kék selyemtapéta a falakon, sötétkék drapéria az ablakon, vastag kék szőnyeg a lába alatt, kék baldachin a halványkék szaténnal takart ágy felett. Kék volt a szeme a lánynak is, aki azt mondta, Yvonne-nak hívják.
     – Tetszel nekem – mondta Yvonne. – Magamban azért fohászkodtam, hogy téged kapjalak.
     Simogatóan duruzsolt a hangja, miközben megszabadította Erilt a kabátjától.
     – Ha rajtam múlna, még pénzt sem fogadnék el tőled.
     Yvonne-nak bámulatosan ügyes ujjai voltak, mintegy varázsütésre nyílt szét a mellény, pattantak az inggombok.
     Eril azonban eltolta a kezét magától.
     Yvonne a fiú tapasztalatlanságának tudta be az ellenkezését, nevetett rajta, és Eril jobbját saját mellére vonta.
     A fiúnak most már elege lett Yvonne-ból, elege Madame Sophie bordélyából, elege ebből az egész hamis szerelmi játékból. Csak Annikát látta maga előtt, aki őszintén szereti, akinek egyetlen szégyenlős mozdulata lángra gyújtja egész testét, és aki talán most is vár rá a konyha fölötti hálókamrájában.
     Yvonne megérezte, hogy Eril ellenállása nem kamaszos félénkségből ered. Erősen megmarkolta mindkét karját, hogy a fiú ne rázhassa őt le. Szorosan magához húzta, úgy súgta:
     – Mindkettőnket tönkre akarsz tenni? Madame Sophie mindjárt idejön hallgatózni az ajtó elé, és mindent jelent a hájas disznónak, annak a Menendeznek. Úgyhogy szedd össze magad, és légy férfi, különben én az utcára kerülök, te meg isten tudja, hova!
     Azzal hátralépett, hogy csábos vonaglással megszabaduljon a maradék ruhájától. Kihívóan nézett Erilre.
     A fiú nagyot sóhajtott, gondolatban bocsánatot kért Annikától, és követte Yvonne-t.
     
     
     Később megint a kis belső szobában gyűltek össze. Madame Sophie elégedetten dörzsölgette össze két tenyerét, ahogy a párok egymás után visszatértek. Fredrik és Ceddie érkezett először, egyforma bugyuta képpel bámultak a két lány után, akiket Madame Sophie egy biccentéssel elküldött.
     Eril mosolytalan arcától már korántsem volt ennyire elragadtatva. A madame haragosan nézett Yvonne-ra. Gyorsan számba vette, melyik lányával tudná jóvá tétetni a nyilvánvaló fiaskót, mielőtt Menendez és az a félelmetesen hallgatag másik úr megérkezik a fiatalemberekért.
     Már késő volt. Menendez nyomakodott be a keskeny ajtón, mindkét karján egy-egy ledér szépséggel.
     – Na, most menjetek, kicsikéim. Az öreg Menendez máskor is eljön hozzátok – lihegte nekik brekegő, bugyborékoló hangján. – Mit kell ilyenkor mondani?
     – Köszönjük szépen – nyafogták a lányok kórusban.
     Menendez belecsípett mindkettőjük fenekébe, mire azok visongva, kacarászva futottak ki az ajtón. A vén kéjenc csak ezután fordult a felügyeletére bízott fiúk felé. Ugyanúgy végigmérte őket, mint Madame Sophie, neki is ugyanúgy feltűnt Eril egykedvűsége, de mielőtt szóvá tehette volna a dolgot, Girant érkezése mentette meg a helyzetet.
     A nagydarab fiú szája széles, nagyképű vigyorba húzódott. Levetette magát az egyik süppedős kerevetre, és az ölébe rántotta a kis barnát, akivel az elmúlt órácskát töltötte. Madame Sophie bólintására ez a lány is felszedelőzködött, és eltűnt.
     Ezalatt Yvonne egyre a madame körül sündörgött, most a fülébe sugdosott valamit, mire a madame megenyhülni látszott. Menendezhez fordult.
     – Nos, uram, a fiatalemberek maradéktalanul átestek a beavatásukon, ahogy megállapodtunk.
     – Hmm, khmm, talán mégsem maradéktalanul, asszonyom – intett Menendez Eril felé.
     – Ahogy mondtam, uram, mind átestek rajta, de egyes uracskáknak nemigen volt szüksége ehhez az én házam szolgálataira. Úgy hallottam, ezek a bizonyos uracskák – most ő is sokatmondóan Eril felé pislantott – már nagyon is értettek hozzá, mit hogyan kell tenniük.
     – Ez esetben, asszonyom, mi távoznánk is – nyögte Menendez.
     Racine a hallban várta őket. Menendez remegő bugyborékolással számolt be neki a történtekről. Egyetlen pillantás Erilre meggyőzte Racine-t az állítás igazáról.
     Ki lehetett az? – járt a fejében. Az apródokat gondosan őrizték, az udvarba illetéktelen személy nem tehette be a lábát. Szolgálónak is csak férfiakat vagy idősebb asszonyokat fogadtak fel. Racine nem értette, hogyan tudta őt és a szigorú szabályokat kijátszani ez az ártatlan ábrázatú suhanc.
     A kérdést egy időre félretette. Sokkal fontosabb volt, hogy semmi ne szivárogjon ki, a fiú és a saját érdekében sem. A madame titoktartására számíthatott. A három másik fiúhoz láthatóan alig jutott el valami a külvilágból. Menendez hallgatását kellett csak biztosítania.
     
     
     Eril szeretett belenézni a lovak okos, barna szemébe. Ha a fülükbe súgott, mintha megértették volna. Sokáig tartott, de mindegyiket egyenként megcirógatta, a nevén szólította. Akik azt tartották róla, hogy túlságosan magának való és túl magasan hordja az orrát, most elcsodálkoztak volna, hogy kedvesebben viselkedik oktalan állatokkal, mint a legtöbb emberrel.
     A lovak felhorkantak, a fiú is felkapta a fejét.
     Vérebek vad csaholása közeledett odakintről, patkódobogás, emberi kiáltások. Eril kihallotta a lármából Célina hercegnő felcsattanó parancsszavait. A hercegnő délutáni kilovagolásáról érkezett haza. Egy kisebb hadseregnyi udvaronca vette körül és rengeteg marakodó kutya. A fiú undorodott ezektől az ölésre is beidomított vérebektől, még jobban az idomárjaiktól és a gazdáiktól.
     Mivel a valamikori vidéki falu mára a Birodalom arany fővárosaként körbenőtte a palotát, a hercegnőnek és kíséretének, ha kilovagoltak, át kellett vágniuk a külső kerületeken. Az ott lakóknak ilyenkor ajánlatos volt házaikba húzódni, a kereskedőknek sietve biztonságba helyezni az utcára kipakolt árut. Gyakran akadt olyan szerencsétlen, akit kutya mart meg vagy a lovasok tiporták össze a portékáját.
     A hercegnő termetét és mahagónivörös hajkoronáját az anyjától örökölte. Magas, okos homloka volt, sejtelmes, szürke szeme, a száját gyakran akaratosan összeszorította. Mindig mindenhova egy szélvihar erejével és gyorsaságával robbant be. Erilnek esélye sem maradt észrevétlenül elmenekülni.
     – Fogd a zablát, szolga! – harsant odakint az újabb parancs.
     Míg a lovászok alázatosan sürgölődtek a habot izzadó lovak körül, a hercegnő végigmasírozott az istállón. Kedvenc hátasához igyekezett. Előbbi fennhéjázó viselkedését meghazudtolva gügyögve dédelgette a lesántult mént.
     – Itt vagyok, kedvesem. Nézd, mit hozott neked a te Célinád!
     Cukrozott almát vett elő sötétzöld lovaglóruhája redői közül, és saját felséges kezéből etette az állatot. Majd szakértő szemmel vizsgálgatta a ló sérült lábát.
     – Gyógyul az én galambom. Holnapután talán már újra együtt lovagolhatunk.
     Csak most látta meg Erilt.
     – Szolga, mit téblábolsz ott? Gyere, hozz tiszta vizet Szelimnek! – parancsolta neki.
     Még ha nem is ismerte volna fel az anyja legkedvesebb apródját, Eril drága ruházata miatt akkor sem vélhette őt lovászfiúnak, csakhogy a hercegnő szégyellte, hogy tanúja akadt az előbbi gyöngéd jelenetnek. Gőgösen felszegte hegyes kis állát, és a szokásosnál is nyersebb hangot ütött meg:
     – Tedd, amit mondtam! Nem hallottad? Megbotoztathatnálak a pimaszságodért.
     Erilnek már a nyelve hegyén volt az elmés visszavágás. Sosem szívelte a hercegnőt. Ez a dölyfös, jéghideg nő azonban a jelek szerint meglepő módon szerette a lovát. Ezért Eril csupán odasétált hozzá, elegánsan fejet hajtott, majd megvakargatta Szelim csillagos homlokát.
     – Hercegnő, mindketten tudjuk, hogy ez nagy hiba lenne – mondta mézédes hangon, és faképnél hagyta az ámuló Célinát.
     Stílusosan, mint mindig – állapította meg magában.
     
     
     Cselez, vág, hárít. Cselez, szúr, hátralép. Pengét átdob, másik kéz.
     Eril századszor ismételte ugyanazt a mozdulatsort. A katalán iskola tánclépés kecsességű elemei a gyakorlással eltöltött évek alatt beleivódtak az izmaiba, idegeibe. A vívótőr dühösen villogott a kezében.
     – Miért nem a könyvtárban vársz? – dörrent Racine hangja a vívóterem csendjében, amit addig csak Eril zihálása töltött meg.
     Választ nem kapott.
     – Eril! – szólt újra, de a fiú, mint egy megszállott, csak kaszabolta maga előtt a puszta levegőt.
     Fémes pendülés hallatszott. Racine tőre oldalról megakasztotta Erilét.
     – Mi ütött beléd, fiú?
     Eril szemei végre feléje fordultak. Racine megdöbbent a belőlük áradó fájdalom láttán.
     – Hol van? – kérdezte Eril elfúló hangon. – Hol van Annika?
     – Elment. Így kellett lennie. A te érdekedben.
     Tehetetlen ordítás szakadt ki a fiúból. Felrántotta a pengét, és tomboló harciassággal Racine-ra támadt. A férfi védekezni kényszerült, közben önkéntelen elismeréssel adózott tanítványa tökéletes mozdulatainak.
     – Elég volt!
     Racine hátrálása hirtelen megtorpant. A meglepetés erejét kihasználva egy alsó vágást indított, amit Eril könnyedén kivédett. A fiú még így őrjöngve is felismerte mestere következő cselét. Nem késett a jól betanult válasszal. Racine még idejében lebukott, egyúttal kirúgta tanítványa lábát.
     Eril megdöbbent a szabályok ilyetén áthágásán.
     – Ha vérre megy a harc, nincsenek szabályok – suhintotta meg Racine tőrének kivételesen hosszú, rugalmas pengéjét a levegőben.
     Józan fény csillant Eril szemében. Mestere még mindig kivont tőrrel azt várta, hogy ő felkeljen a földről. Egy szemvillanásnyi idő alatt átszaladt a fiún, ami Racine kimondatlanul is a legfontosabb tanítása volt az együtt eltöltött évek alatt: nem bízhat senkiben.
     A mester meg akarná őt ölni? Hibázott, ezért Racine szabadulni akar tőle? Ha így van, hát nem adja könnyen az életét!
     Felállt. Vívóállásba helyezkedett, Racine hasonlóképp. Szótlanul csaptak össze. A két vékony acélpenge szédítő táncot járt. Racine most nem kímélte, csakis a legnehezebben védhető támadásokat indította ellene, a legösszetettebb cselek sorát mutatta be.
     Eril kénytelen volt jobbra-balra elugrani, saját tengelye körül megperdülni, hogy kikerülje a halálos rohamot. Racine egyik vágása vért fakasztott a felkarján, de alig érezte.
     Egyre jobban kifáradt, az életéért küzdött. Egy újabb perdülést végre egy bonyolult oldalsó vágással fejezett be. Racine erre nem számított, de még épphogy sikerült a pengéjét Erilé elé kapnia. A fémen csikorduló fém hideg, kék szikrát hányt. Most közvetlen közelről nézhettek egymás szemébe.
     Erilében végleg kihunyt az őrület.
     Racine-éban nem látszott semmilyen gyilkos düh.
     – Fiam... – szólalt meg a férfi gyorsan kapkodva a levegőt.
     – Miért tetted? – hörögte Eril.
     A tőre hangos csattanással zuhant a földre elernyedt markából.
     Racine sosem gondolta volna, hogy ez a kölyök ekkora veszélyt jelent majd legendás hidegvérére. De ez a beletörődő, kiábrándult hang, sehol semmi „uram”, vagy „mester”, ahogy a fiú eddig mindig szólította...
     – A mátriárka tudomást szerzett az afférodról azzal a szolgálólánnyal. Esküszöm, fiam, hogy nem tőlem tudta meg. Első felindulásában mindkettőtöket ki akart végeztetni.
     Eril szeme tágra nyílt a rémülettől.
     – Ne félj, hiszen élsz, és nem halt meg a lány sem – nyugtatta meg Racine. – Az embereim még hajnalban elvitték a nagyanyjával együtt egy biztonságos helyre. Sosem találkozhatsz vele újra.
     Eril bólintott, hogy megértette, de köszönetet mondani nem volt képes. Racine hátat fordított neki, jelezve, hogy távozhat. A fiú nehéz léptekkel hagyta el a termet, vérző sebére szorítva a kezét.
     
     
     Eril azon vette észre magát, hogy már a felvigyázók folyosóján jár. Arra még emlékezett, hogy elindult a saját szállása felé, de az azt követő percekre nem.
     Ujjai karmokká merevedve szaggatták a kabátja szélét. Agyába erőszakos képek tolakodtak: még ha évek teltek is el azóta, ha egyszer rájönne, ki árulta be őt, ezek a karomszerű ujjak annak a torkát tépkednék, aztán rászorulnának a torokhoz tartozó nyakra, és csak szorítanák, szorítanák...
     Úrrá kell lennem magamon – rázta meg a fejét. – Rossz belegondolni, mi lenne, ha valaki egyszer meglátna ebben az eszelős állapotban.
     Halk suttogás hallatszott a közelből.
     Eril reflexszerűen a falhoz húzódott. Halvány ezüstszín öltözéke jótékonyan beleolvadt a folyosót lassan elöntő szürkeségbe. A hangokból annyit tudott kivenni, hogy ketten vitatkoznak valahol előtte. Közelebb óvakodott, és már a szavaikat is tisztán értette.
     – Ne ellenkezz, kiscicám! – mondta az öblösebben suttogó hang. – Tudod a dolgod.
     – Nem. Addig nem mozdulok innen, amíg ki nem fizet – felelte a másik. – A többi urak mind rendesen fizetnek.
     – Mit beszélsz már megint? Hányszor ismételjem, nekem nem kell fizetnem! Így is sokkal tartoztok nekem.
     – Márpedig nekem azt mondták, akár botrányt is csinálhatok, ha nem fizet.
     Semmi kétség, egy nő és egy férfi alkudozott egyre hevesebben a folyosó kanyarulatán túl.
     – Beszéljük ezt meg a szobámban! Ma túl korán jöttél, kiscicám, könnyen megláthatnak.
     – Századszor is, nem! Én botrányt csinálok!
     – Na most már elég legyen!
     – Aú, ez fáj! – visított fel magas hangon a nő.
     Eril még közelebb osont.
     – Mintha hallottam volna valamit...
     Óvatos léptek közeledtek Eril rejtekhelye felé. Egy háromágú gyertyatartó világánál Menendez puffadt arca tűnt fel, ahogy rémülten fürkészi a kanyaron túli sötétséget.
     – Nincs itt senki – mondta nem túl meggyőzően –, de jobb lesz, ha sietünk.
     A selypegő szoprán ezúttal nem ellenkezett. Meggondolhatta magát, ami a botránykeltést illeti. Ajtó csukódott, kulcs csörrent a zárban.
     Eril egy pillanattal később már ott is állt az ajtó előtt, és figyelmesen tovább hallgatózott. Bentről rövidesen félreismerhetetlen hangok szűrődtek ki.
     A fiú arcára gonosz mosoly ült.
     Szóval a vén hájas rendszeresen szajhákat csempésztet be magának a palotába – gondolta. – Vajon hogy csinálja?
     Úgy döntött, ennek utánajár.
     Valamivel távolabb egy pilon jótékony árnyékában a falnak támasztotta a hátát, és várt. A gyomra háborogni kezdett, amikor érzékeny fülét a bezárt ajtón keresztül is megütötte Menendez és a lotyó üzekedésének zaja. Igyekeznie kellett valami másra gondolni.
     
     
     Újból a mátriárka Vörös Szalonja előtt állt. Ezúttal egyedül, immár hivatalosan is férfivá avatva. Látszatra nyugodt volt, közben minden egyes idegszálával menekülni vágyott.
     Egész bensője lázadozott ellene, hogy ki legyen szolgáltatva egy nő kényének-kedvének. Hogy lehet az, hogy a társai semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy bárki használhatja a testüket, mintha ők maguk csupán akarat és szív nélküli bábok lennének? Mintha vetélkedtek is volna, hogy melyiküket halmozzák el több ajánlattal.
     E téren még Racine sem értette meg Erilt. Azt hitte, a fiú egyszerűen attól tart, hogy férfiassága cserbenhagyja majd, ezért jócskán ellátta őt azzal a férfierőt növelő szerrel, amit az apródok előszeretettel fogyasztottak.
     Amióta Eril férfivá érésének híre elterjedt, az udvar hölgyei, fiatalok és öregecskék, szépek és csúfak egyaránt, mint vérszagra gyűlő keselyűk csaptak le rá. Sokuk ágyában megfordult már. Ez volt a kötelessége. Mindannyiszor le kellett gyűrnie magában ezt a gyomorszorító, keserű érzést.
     Ez az este a szokásosnál is több szorongással töltötte el. A mátriárka hazatért a Szentanyához tett zarándokútjáról, és a koncon marakodó nőstények seregét félresöpörve a Vörös Szalonba rendelte az ő kis apródját.
     Az ajtó kinyílt. Festő ecsetjére kívánkozó kép fogadta Erilt. Mintha egy gazdag ékszerdoboz tárta volna fel mélyét. A falakon sötétvörös bársony nyelte magába az óarany gyertyatartókban lobogó többtucatnyi láng sugarait. A sötét éger parkettát perzsaszőnyegek borították, egzotikus mintájuk szeszélyesen kúszott, csavarodott a gyertyák remegő fényében. Csinos kis kandalló uralta a tér közepét, két oldalán és párkányán rézből mesterien kimunkált, sosem látott csodalényekkel, felette cikornyás keretű tükörrel.
     A kandalló előtti kereveten pedig ott tündökölt az ékszeres doboz legszebb dísze, maga a mátriárka. Lazán az egyik kezére támaszkodva ült, a hajából néhány fürt meztelen vállára omlott. Vörös brokát ruhájának mély dekoltázsát egyetlen szikrázó rubin ékesítette.
     Kétségtelenül volt érzéke hozzá, hogyan keltsen drámai hatást.
     – Lépj be, kis apródom – utasította Erilt.
     Félig leeresztett pillái alól figyelte. Ó, igen, az ő kedvenc kis apródja végre férfivá érett!
     Eril úgy érezte, megbűvölték. Mindig is gyönyörűnek látta a mátriárkát, az Arany Birodalom mindenható királynőjét, de most egy asszonyt látott maga előtt, akinek pórusaiból a csábítás illata áradt, akinek vágytól sötétlő szeme földöntúli gyönyört ígért, elefántcsont karja hívogatón nyúlt felé.
     A fiú minden ellenérzése semmivé foszlott. Vére forrón lüktetett, szíve a torkában dobogott. A bezáródó ajtószárnyak halk kattanására megrázkódott, azután három merész lépéssel átszelte a szalont, hogy karjaiba kapja a nőt.
     
     
     Hosszú volt az éjszaka, ők pedig fáradhatatlan szeretőknek bizonyultak. Már a reggel is elmúlt, mire végre megpihentek a gyűrt lepedőkön. Eril ábrándozva nézte, hogyan oszlik szét a vanília illatú füst a hálószoba sűrű levegőjében. A füst a hatalmas ágy két oldalán álló, nem kevésbé hatalmas, szerecsen rabszolgát utánzó kandeláberből gomolygott. A szoba közvetlenül a Vörös Szalonból nyílt.
     – Kis apródom, alig hallottam szavad az éjjel – szólalt meg mellette a mátriárka.
     Eril az ujjai köré csavarta a nő egy hajfürtjét, és hagyta letekeredni.
     – Ha ezer emberöltővel ezelőtt élsz, a te leheleted teremti a világot, és öledben fogan meg minden élet. Ha százzal, antik istenek versengenek kegyeidért, és egy dicsőséges, büszke nép márványtemplomot emel szépségednek. De te most élsz, és egy birodalom hever a lábad előtt. Asszonyom, mit mondhatnék én, ami méltó lenne hozzád?
     – Meg kell dicsérnem a mestereidet, hogy ilyen szavakat adtak a szádba – mondta a nő, a szeme azonban meghatódottan elködösült, ahogy Erilt hallgatta.
     – Asszonyom, L’Effert mester megtanított a versmértékekre és a rímelés szabályaira, és hogy mely alkalomhoz milyen versforma illik – felelte a fiú –, de a gondolataimat ő nem uralja, s a szavaim is mind az enyémek. És hogy amit mondtam, nem üres bók, azt bizonyítottam épp elégszer az éjjel.
     – Mindenképp meg akartalak büntetni – sóhajtotta a mátriárka – azért, amit azzal a szolgalánnyal műveltél. Azt terveztem, hogy az öreg matrónák szeretőjéül adlak. De a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy akár egyetlen ráncos ujjukkal is hozzád érnek – utálkozva rázta meg a fejét. – Nem, te nem lehetsz senki másé, csak az enyém, kis apródom. Egyedül az enyém.
     Kedveskedve simított végig Eril mellkasán, a fiú pedig döbbenten tapasztalta, hogy abban a pillanatban Annika valóban semmit sem jelent már neki.
     
     
     Attól a naptól fogva Eril lett Isobel úrnő első apródja és szokatlanul hosszú ideig az asszony ágyának egyetlen vendége is. Elfelejtette, hogyan lázadozott korábban a sorsa ellen. A nő testének bűvereje teljesen foglyul ejtette őt.
     Azt hiszed, velem nem ez történt? Vagy a mátriárka számtalan más kegyencével? – szegezte neki egyszer a kérdést Racine.
     A gyomorszorító érzés akkor ismét feltámadt, és Eril rajongása az asszony iránt lassan a saját ellentétébe fordult. Új kegyencek jöttek-mentek, felváltották őt a mátriárka hálószobájában, az első apród címét azonban egyiknek sem sikerült elhódítania a fiútól. Az estélyeken és a hivatalos fogadásokon változatlanul Eril kísérte az úrnőt.
     Menendez ajtaja megnyikordult. A fiú gondolatai azon nyomban visszatértek a jelenbe.
     A nyíló ajtón keresztül gyönge fény áradt a sötét folyosóra. Az előbbi nőcske lépett ki a szobából, bentről pedig a férfi rendre utasító kárálása hallatszott:
     – Üzenem a madame-nak, hogy egyetlen szavamba kerül, és becsukják azt a koszos bordélyát. Ő egy porszem, egy senki, csakis az én jóindulatomból lehet a palota ellátója. Én befolyásos ember vagyok!
     A kurtizán csendben igazgatta a ruháját. Az utolsó szóig elhitte Menendez meséjét, azután meg ki is fárasztotta ez a kövér ember a furcsa kívánságaival.
     – Uram, nem kísérne vissza a kocsihoz? – kérdezte alázatosan.
     – Még mit nem! Mit mondanék, ha valaki meglátna éjnek idején? Én befolyásos ember vagyok, adnom kell a jó híremre. Visszatalálsz egyedül.
     A szajha egymaga indult neki a folyosók rengetegének. Nem félt, hogy a tilosban kapják. Kinézetre akár az udvar egyik ifjú hölgye is lehetett volna, aki éjszakai randevúra igyekszik. Nem először járhatott itt. Otthonos határozottsággal haladt a célja felé.
     Eril láthatatlanul a nyomában.
     A nő a délnyugati kapunál kötött ki, ez volt az egyik legkisebb mellékbejárata a palotának. Átsietett a kis fogadóudvaron, odabólintott a két őrnek, akik kiengedték a rácsos főkapu melletti kisebb ajtón.
     A kaput megvilágító lámpások fényében jól kivehető volt az őrök arca és az a zárt hintó, ami az utcán várakozott. Az ablaka el volt függönyözve, de a nő megjelenésére kinyílt, és egy társnője hajolt ki rajta türelmetlenül. Eril még legalább három másik lány alakját vette ki a kocsiban, a kocsiból kinézőben pedig Yvonne-t fedezte fel, azt, akivel Madame Sophie-nál találkozott. Már csak a most érkezett lányt várhatták, mert miután ő beszállt, rögtön elhajtattak.
     A fiú el sem hitte a szerencséjét. Még nem volt semmi elképzelése arról, hogy mihez kezd azzal, amit megtudott, de úgy vélte, ezen az éjjelen elégedetten hajthatja álomra a fejét.